Naptár

«	2014. december					»
H	K	Sz	Cs	P	Sz	V
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30	31

Az angyal

2014. december 14.

Vissza a naplóhoz

Reggel óta ült a kartonpapíron, nem messze az ajándékbolt bejáratától. Megszokta már ezt a helyet, és a többiek is tudták, ez az ő helye. Sokan jártak erre, sietősen, kapkodva szedték lábaikat munkába, vagy iskolába, fontos ügyeket intézni. Fiatalok, öregek, nők, férfiak, gyerekek, jól öltözöttek és átlagosak, mint egy nagy színes kavalkád. Az autók, buszok, villamosok dübörgése, a szirénák, dudák hangja egybevegyült az emberek hangjával egy monoton utcai lármává, mintha egy nagy méhkas zsongna szüntelenül. Előtte már több százan elhaladtak aznap. Legtöbbször rá sem néztek, vagy ha mégis, szörnyülködéssel vagy megvetéssel kapták el róla a tekintetüket. Nem akartak ilyet látni, megzavarta békés rendjüket pusztán a jelenlétével, azzal, hogy pont ott volt, ahol. Sok ember úgy gondolja, hogy amit nem lát, az nincs is. Ezzel szemben ő igen is létezett, eleven kérdőjelként az utca piszkos kövén. Voltak, akik mérgesek lettek, és odavetették neki:

- Ne kéregess, menj inkább dolgozni!
Aztán voltak, akik kinevették, gúnyt űztek belőle, főleg tinédzserek:

-Nézd már a tatát, olyan mocskos, mintha a pöcegödörből jött volna! – és nagy röhögések közepette tovább mentek.

Ezeket már meg sem hallotta, tompa közönnyel eresztette el a füle mellett. Pedig volt idő, mikor nagyon is zavarta az emberek reakciója, még az elején, amikor utcára került. El akart bújni, szégyellte önmagát, a kinézetét, a sorsát. Aztán megtanulta, hogy túlélni csak úgy lehet, ha kiül az utcára és megpróbál pénzt kérni. Valamennyi minden nap összejött, annyi, hogy nem halt éhen. Nem sokan adtak, és még kevesebben nagyobb összeget, legtöbbször a zsebben lapuló maradék aprópénz került a kis konzervdobozba, amit maga elég rakott.

Hideg volt, egyre jobban fázott, a szél is feltámadt. A kabátja olyan kopott volt, hogy nem sok meleget tartott bent. A lábbelije sem télre lett tervezve, agyonhordott bőrcipő, talpa kettétörve. Maga alá húzta lábait, talán így nem fáznak annyira. Bozontos szakálla védte valamennyire arcát, a lyukas kötött sapka alól azonban kilógott füle, mely egyre vörösebb lett, ahogy a hideg szél csípte. Nézte az elhaladó embereket. Fiatalok, kezükbe telefonjuk, fel sem néznek róla, megállás nélkül nyomkodják… Idősek, ráérősen sétáltatják kutyájukat… Üzletemberek, kezükben aktatáska, fontos arccal rohannak a következő tárgyalásra... Anyák, akik óvodából, iskolából kísérik haza gyermeküket…És itt ül ő, akinek egyetlen célja, hogy túléljen. Túlélje a napot, mindig a mostanit. Mert a holnapot nem lehet előre tervezni, lehet, hogy holnap már nem is él.

Kicsit kisütött a nap, bár ereje nagyon gyenge már decemberben, de mégis jól esett átfagyott tagjainak. Behunyta a szemét, és arcát a nap felé fordította, talán el is szenderedett. Egyszer csak egy hangra lett figyelmes. Vékonyka, tiszta gyerekhang volt. Hunyorogva felnézett, és maga előtt látott egy kislányt. Tiszta, de kopott ruhában volt, látszott, hogy szülei nem éppen jómódúak. 10 év körüli lehetett, kék szemével egyenesen ránézett.
- A bácsinak nincs hol laknia? –kérdezte, miközben a kartonpapírra mutatott, amit minden reggel a konzervdoboz mellé tett. – Itt az áll, hogy hajléktalan, és pénzt kér ennivalóra. –mondta tárgyilagosan.
Megköszörülte torkát, nem szokott hozzá a beszédhez, már arra sem emlékezett, mikor kérdeztek tőle olyat az emberek az utcán, amire választ is vártak. Társaival váltottak pár szót, amikor esténként meghúzták magukat valahol, de nem sok kedvük volt a beszélgetéshez, fáradtak, fásultak voltak estére, fáztak, inkább csöndben magukra húzták kopott gúnyájukat és összekuporodtak reggelig.

Ám ez a kislány most választ várt tőle, nagy, kérdő szemekkel nézett még mindig rá.
- Igen, hajléktalan vagyok, az utcán élek. – mondta vontatottan, miközben olyan rekedt, érces hang jött ki a torkán, hogy azt hitte a kislány menten elszalad rémületében.
- Sajnállak. –folytatta a kislány - Nekem van hol laknom, anyukámmal. Csak egy kis szobánk van, de anyu minden este főz, és meleg is van. - A bácsinak adom ezt, hogy legyen mit ennie! –csillant fel a szeme, s egy 50 forintost vett elő a pénztárcájából, amiben egész évi összespórolt pénze lapult.– Többet nem tudok adni, mert anyukámnak veszek ajándékot karácsonyra. - Gyorsan beledobta a konzervdobozba, majd olyan sebesen tűnt el az ajándékbolt ajtajában, hogy még megszólalni sem volt ideje. Belenézett a dobozba. Az 50 forintossal együtt talán 600 forintja gyűlhetett össze, nem is tudja, mikor került bele az a kettő kétszázas, biztos akkor, amikor lehunyta a szemét.
A kislány siettében nem jól csukta be az ajándékbolt ajtaját, az félig kinyílt. Ezért hallhatta meg, amint az eladó és a kislány beszélgettek. Először oda sem figyelt, de olyan mondatfoszlányok csapták meg a fülét, amire nem tudott nem odafigyelni.

…sajnálom, ez nem lesz elég…de hát nekem csak ennyim van…válassz valami olcsóbbat…kár, pedig anyukámnak ez nagyon tetszene…ehhez még 400 Forint kéne kislány, és miért hagytad nyitva az ajtót, csukd be gyorsan, tél van!...

Az ajtó becsukódott. Ő pedig elgémberedett tagjaiba életet próbált lehelni, és valahogyan feltápászkodott. Elvánszorgott a boltig, majd benyitott. Kellemesen érte a jó meleg, ami bent volt. Először oda sem figyeltek rá, a boltos és a kislány még mindig próbáltak valami ajándékot találni a kevéske pénzből. Ő körbenézett, a polcokon szépen sorakoztak az ajándéktárgyak, csodaszép vázák, képek, gyertyatartók. A pulton egy csillogó angyal szobor volt, ezt akarta úgy megvenni a kislány.

- Maga meg mit keres itt?! –felriadt a durva hangra. - Takarodjon innen ki, de gyorsan! –kiabálta a boltos, majd észbe kapott a kislány riadt tekintetétől, és enyhébben, de kimérten folytatta:
-Sajnálom, de nincs pénzünk adakozni!

A kislány elmosolyodott, majd egyenesen hozzá szólt: –Anyukámnak akarom megvenni ezt az angyalt, mert úgy vigyáz rám mindig, mint egy angyal! –mutatott a pulton álló szoborra. És a bácsi mit akar venni?
Azt sem tudta, hirtelen mit mondjon, zavarban volt. Matatott lyukas zsebében, majd tenyerét a kislány felé nyújtotta:
-Ezeket elejtetted ott kint! –mondta halkan.
A kislány hitetlenkedve, sokáig nézte.
- De hát az nem lehet! – habogta
-Vedd már el, tied, ha mondom! –mordult rá, mire a kislány zavartan vette el a kezéből a kétszázasokat.
Kifelé jövet még hallotta, ahogyan a kislány lelkesen becsomagoltatja az angyalkát.

Kinyitotta az ajtót, arcát megcsapta a hideg szél. Összehúzta nyakán a kabát gallérját, még egyszer lassan visszapillantott, szemébe könnyek kúsztak. Kilépett az utcára, lassan odament a helyére és visszaült a kartonpapírra.

- Sharon -