újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

A megtalált ajándék

2014. december 21.

Vissza a naplóhoz

"A megbocsátás az a kulcs, ami kinyitja a megbántódás ajtaját és lehullanak a gyűlölet bilincsei."

/Linda Dillow/

Két napja megállás nélkül szakadt a hó, ezért csak lassan, araszolva haladt előre a kocsisor. A hó vastagon belepett mindent, a hókotrók megállás nélkül dolgoztak, az utakon mégis csak csúszkálva lehetett haladni a latyak miatt. Úgy tűnt már megint dugó van, pedig a legkevésbé sem akart elkésni a kórházból. Érezte, ahogy egyre idegesebb lesz, ráadásul körülötte mind többen dudáltak. Valami oknál fogva azt gondolták, ettől hirtelen az elöl lévők meggondolják magukat és eszeveszett száguldásba kezdenek. Több mint fél órát haladtak lépésben, az ablaktörlő lapát nem győzte félretolni a havat a szélvédőről, de így is alig látott ki. Mintha mindenki az utakon lenne, pánikszerűen elrohanna otthonról, hogy még az utolsó percben beszerezzen mindent, ami nélkülözhetetlen az ünnephez. Már most elege volt az egész ünnep körüli felhajtásból. Megint december 24-e van, ettől, ha lehet, még rosszkedvűbb lett. Valahol mélyen irigyelte a boldog, lázasan készülődő embereket, de meg volt róla győződve, hogy neki ez nem is hiányzik, ő a hivatásában megtalál minden örömet.

Mire felért az intenzív osztályra, már mindenki készülődött hazafelé. A nővérek kedélyesen beszélgettek arról, hogy kinek hogy telnek majd az ünnepek, mi lesz terítéken, kit várnak vendégségbe, mi kerül a fa alá. A központi szobában, a monitorok előtt álltak, készültek a vizitre, hogy átadhassák az osztályt. Ahogy meglátták, a beszélgetés abbamaradt, idegesen köszöntötték mindenfelől:

- Jó reggelt doktornő!

A fagyos hangulatot szinte tapintani lehetett a levegőben. Egy rövid fejbiccentéssel viszonozta, majd besietett az orvosi szobába, hogy gyorsan átöltözzön. Tudta jól, hogy tartanak tőle, ha ő megjelenik, egy pisszenést sem lehetett hallani, csak mindenki némán és hatékonyan tette a dolgát. A folyosón kollégája, Maros doktor már várta. A mindig jóképű és kedélyes kardiológus úgy nézett ki az éjszakázás után, mint aki most jött ki egy wellness részlegről. Fogalma sincs, hogy csinálta, tulajdonképpen utálta ezért. Őt magát mindig mogorvának, hidegnek tartották az éjszakázás pedig igencsak meglátszott már amúgy sem fiatal külsején. Nem sok kollégájával volt baráti a kapcsolata, talán egy-két orvossal beszélgetett a hétköznapi és szakmai dolgokon kívül egy kicsivel többet.

A vizit gyorsan lezajlott, a legszükségesebbekről tájékoztatták minden beteggel kapcsolatban. Elköszöntek az éjszakás nővérek, orvosok, végre nyugalom és csend lett, csak az ételhordó kerekei zörögtek a távolban tompán, ahogy a reggelit vitték a folyosó másik végében levő belgyógyászatra. Az üvegfalakkal elválasztott egyágyas szobákból a gépek ütemes hangja hallatszott, a társalgóban a tv duruzsolt, valami szokásos karácsonyi műsort adtak éppen. A sarokban szolidan feldíszített kis karácsonyfa állt. Elfordult, gondolta a szobájában elvégzi az elmaradt papírmunkát, bár felkészült, hogy bármikor hívhatják. Az intenzív osztályon soha nem tudhatták, mit hoz a következő perc. Többek között ezért is szerette, tele volt kihívással. Elvállalta mind a három napot, ez így ment már évek óta minden karácsonykor. Lánya rendszeresen hívogatta, de a munkájára mindig tudott hivatkozni, hogy kimentse magát. Úgysem látták volna szívesen, hiszen soha nem volt jó kapcsolat közöttük. Lánya legalább százszor a fejéhez vágta már, hogy ő csak a hivatásának él. Persze lehet, hogy igaza volt, de ezt még magának sem ismerte volna el.

Már majdnem a szobájához ért, amikor egy nővér megszólította:
- Doktornő, ne haragudjon, hogy zavarom, de az ötösben fekvő beteg állapota rohamosan romlik, megnézné?

Sóhajtott egyet, és egyszerűen rávágta: - Gyerünk!

Az ötösbe tegnap hoztak be a közeli idősek otthonából egy beteget elég rossz állapotban, aki minden előzmény nélkül hirtelen rosszul lett. A szükséges vizsgálatokat elvégeztek nála, az eredmények pedig nagyon rosszak voltak. A szíve bármelyik pillanatban megállhatott, bár jelenleg állandó gyógyszeres keringéstámogatást, infúziót kap és monitorozással figyelik.

Az ágyon egy törékeny, idős néni feküdt. Sápadt volt, áttetsző bőre alatt halvány rajzolatot alkottak az erek. Szeme csukva volt, aludt. Megnézte az értékeket, majd utasítást adott a gyógyszerek változtatására vonatkozóan a nővérnek. Maga sem tudta miért, de nem ment ki, csak állt és nézte az idős asszonyt. Hirtelen részvétet kezdett érezni iránta. Az érzés megijesztette, soha nem keverte bele az érzelmeket a munkájába, mindig hideg fejjel és azonnal tudott dönteni, a legjobb volt a kórházban. A néni hirtelen kinyitotta a szemét. Égszínkék, tiszta szemeivel ránézett. Tekintete tele volt fájdalommal, kérdésekkel és ijedtséggel.

- Hogy tetszik lenni? –kérdezte szelíden, s ez a szelídség meglepte. A néni valamiért felkavarta, pedig semmi oka nem volt rá. Mindennapos eset az osztályon a rossz állapotú, haldokló betegek látványa, nem értette mi lehet ennek az oka. Talán a reggeli rossz közlekedés viselte meg az idegeit. Elhatározta, hogy amint innen kimegy, megiszik egy kávét, hátha helyreáll a lelkivilága.

- Meg fogok halni? –kérdezte a néni akadozva, alig hallható, gyenge hangon.
Nagyon nem szerette az ilyen kérdéseket. Tudta ő jól, hogy a néni valószínűleg meg fog halni napokon belül, ám csak ennyit válaszolt:

- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, most tessék pihenni, és megnyugodni! –mondta, de a sablon válaszokat utálta a legjobban.

A néni azonban tovább folytatta erőlködve:

- Kérem szépen, nekem látnom kell a – hirtelen az EKG monitor ütemes hangja megszakadt, és össze-visszává vált - a lányomat. – mondta elcsukló hangon.

- Mondtam, hogy tessék megnyugodni! –szólt rá, mivel az értékek nagyon rossz irányba mozdultak hirtelen. Kiszólt a nővérnek, aki besietett.
Halkan odasúgta neki:

-A lányát akarja látni, nem jött be látogatni? Bármikor meghalhat!

- Én úgy tudom, hogy nincsenek gyerekei, senkije nincs. – válaszolta értetlenül a nővér.

Akár ott is hagyhatta volna, hiszen az ilyen állapotú betegek sokszor félrebeszélnek, de valamiért nem tette. Átküldte a nővért a másik szobában levő beteghez, ő pedig közelebb lépett az ágyhoz.

- A néninek van egy lánya? –kérdezte halkan és együtt érzőn.

A néni ránézett, majd a sírással és a szavakkal küszködve beszélni kezdett:

- Igen…most 50 éves…egy téli napon született…nem volt pénzem…le kellett mondanom róla. - erőlködött- Kérem, segítsen….megtalálni…nem halhatok meg…úgy…hogy…még utoljára …ne látnám. - az utolsó szavakat már szinte elfúlva, zokogva mondta.

- Mindent megteszek, amit csak lehet-mondta, miközben tudta, hogy erre sem kapacitása, sem ideje nincs, és amúgy is hónapokig tartó kitartó nyomozás kellene a felkutatásához. Ismerte jól, mivel jár, hiszen valamikor őt is örökbe fogadták. A néni kimerült a sok beszédtől, hamarosan elaludt. Ő kisietett, mert ebben a pillanatban az egyik beteghez hívták.

Egész nap meg sem álltak. Bár nyugodt napban reménykedtek, de a mentők több beteget is behoztak, volt agyvérzéses, infarktusos eset. Úgy látszik a karácsony másokat is megvisel, gondolta. Még kávézni sem volt idejük, régen volt ennyire nehéz napjuk. Közben eszébe sem jutott már a néni problémája, az, hogy megígérte, megkeresi a lányát.

Végre lett egy kis szusszanásnyi idejük, leültek a monitorszobában a nővérekkel. Ekkor gondolt csak a nénire, akinek állapota délutánra jócskán rosszabbodott. Eszébe jutott, hogy hamarosan lélegeztető gépre kell tenniük, előtte még beszélni akart vele, elmondani, hogy sajnos nem találta meg a lányát. Az egyik nővér kávét nyújtott neki, amit letett a pultra. Úgy döntött, minél hamarabb benéz a nénihez.

Ahogy belépett, első pillantása a monitorra esett, nagyon aggasztó volt, amit látott. A néni úgy tűnt alszik, de mintha megérezte volna, hogy ő is ott van, kinyitotta lassan a szemét. Szemei tele voltak kérdéssel és reménytelenséggel.

- Még semmi? –kérdezte szinte suttogva.

Válaszolni akart, elmondani, hogy eddig is őt kereste, csak hogy megnyugodjon egy kicsit, de nem volt szíve hazudni. Odahúzott egy széket az ágya mellé és leült.

- Tudna a néni még mondani valamit a lányáról? –kérdezte, de maga sem tudta, miért áldoz rá ennyi időt. - Úgy könnyebb lenne megtalálni. – tette hozzá.

A néni szemein gyengédség futott át, ahogy elkezdte:

1963-ban született…február…4-én…- hirtelen erőre kapott, ahogy visszaemlékezett - csodaszép kisbaba volt…, de nekem nem volt…lakásom, pénzem, egyedül voltam…egy gyerekotthon kapujába…raktam. –a néni sírt, ővele pedig elkezdett forogni a világ. Ezek mind őrá illettek, ekkor született és egy kapualjba rakták. Egy orvos házaspár fogadta örökbe, ők nevelték fel.

- Melyik városban? –kérdezte rá nem jellemző vékony hangon, de már tudta is a választ, anélkül, hogy a néni kimondta volna.

- Balkányban - jött a felelet, neki pedig mintha keresztüldöfték volna a bensőjét.

Fel akart ugrani és elmenekülni innen jó messzire, de nem volt képes rá. Hirtelen elhagyta minden ereje. Ez nem lehet, ez nyilván valami rossz tréfa, vagy véletlen egybeesés. Nem kerülhetett pont az ő osztályára az anyja, akiről ötven éve semmit sem tud. Mennyit gondolt rá, hogy ki lehet, miért dobta el őt magától? Gyerekfejjel nem értette, miért néznek rá furcsán, miért kívülálló, ő miért mindig csak az „örökbefogadott”, miközben a többi gyerek boldogan rohangált és játszott egymással. Élete tele volt a miértekkel. Valami belső megfelelni akarással jutott egyre feljebb, ő volt a legjobb az iskolában, az egyetemen, majd később a munkahelyén. Be akarta bizonyítani, hogy igenis ő is ér annyit, mint a többiek, pedig eldobták. Most pedig itt van szemben az anyjával, akire haragudott, akire már nem volt kíváncsi, aki remélte, hogy már nem is él. Nem tudott mit mondani, elhagyták a szavak, határozottságának nyoma sem volt. Össze kellett szednie magát, miközben anyja fájdalmas arccal lecsukta szemeit. Valahogy küszködve, remegő lábakkal felállt, és támolyogva bement a szobájába. Leroskadt a székére, arcát kezébe temette, zsongott a feje. Nem tudta mihez kezdjen ezzel, boruljon a nyakába, vagy vágja a fejéhez, mit tett? Vagy, ami a legegyszerűbb, hagyja az egészet, az anyja úgyis nem sokára meghal? Elővette a papírmunkát, de a betűk összefolytak a szemei előtt. Valami belül nem hagyta nyugodni, egyre sürgetőbben mondta egy hang, hogy menjen vissza az ötösbe.

Amikor újra a szobába ért, az anyja ébren volt. Ránézett, és reménytelenül megkérdezte:

- Ugye nem…találta ...meg őt?

Nézte az anyját, sokáig, szótlanul, majd valami szánalommal vegyes szeretet öntötte el iránta. Nem tudott haragudni, nem ment. Ez a törékeny idős asszony még most, halálában is csak őt akarta látni.

- Én vagyok az. - mondta elcsukló hangon. –Én vagyok a lányod. - Azzal anyjához lépett, odahajolt hozzá, majd hirtelen megölelte. Az összes, ötven éve elfojtott érzelme mind felszínre tört most, ebben a pillanatban. Zokogtak mind a ketten.

Anyja két napig volt vele. Szentestén még tudtak könnyek között beszélgetni, egy kicsit bepótolni abból, amit az élet elvett tőlük, de éjjelre lélegeztető gépre került, és már nem volt eszméleténél. Amikor csak tehette, ült az ágya mellett, simogatta homlokát, fogta a kezét. Nem tudta, hogy ebből érzékel-e még bármit is, de szerette volna azt hinni, hogy igen. Aztán már nem bírta a szíve többet, karácsony másnapjának estéjén megállt. Arcán mosollyal, békésen ment el. Megtalálta a karácsonyi ajándékát. És ő is.

Kábán, fáradtan ment le a parkolóba, miután intézkedett a temetésről. Még fájt, hogy alig találtak egymásra, meghalt az anyja, ugyanakkor valami felszabadító örömet is érzett, mely most teljesen átjárta. Hirtelen más lett körülötte a világ, más szemmel nézett a kollégáira, a portásra, az emberekre az utcán. Nem is sejtette, hogy ez milyen jó érzés. Végre megbékélt az anyjával, a múltjával, már csak egy dolog volt hátra. Beült a kocsijába, beindította, majd a lányához vette az irányt.

- Grace -



A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

időrendi sorrend

Köszönöm, hogy írásom helyet kaphatott Tündér naplójában és örülök, hogy néhány ember szívét sikerül megérintenem vele!
Kedves Grace!

Köszönjük ezt a szívbemarkolóan gyönyörű történetet, várjuk további írásaidat is! :)

Pussz,

Tündér
Külön köszönet Pintér Béla daláért!
Tündér köszönet,hogy hoztad,Grace,hogy megírtad!Hány ilyen történet íródhatna!Azok a Ratkós gyerekek!Megszülni kötelező volt és azután?Azzal már senki nem törődött.Hány szerencsétlen fiatal nő kényszerült lemondani a gyerekéről?És nem mindegyik(sőt legtöbbjük nem) végződik ilyen szép,megbocsátással,elrendezéssel,mert mód sincs rá.
Puszi
Milyen nagy szükség van arra, hogy homokba írjunk, mennyi önmarcangolást megspórolnánk vele... Köszönöm!
Kharisz

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva

Nemrég olvastam ezt a cikket... Akkor is megindított.
Gratulálok! Egy ilyet megélni, de megírni sem lehet könnyű.

Kedves Éva!

Köszönöm szépen! :)

Grace
Nemrég olvastam ezt a cikket... Akkor is megindított.
Gratulálok! Egy ilyet megélni, de megírni sem lehet könnyű.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: