A fiú
2015. február 1.
Borzongató hideg volt ezen az éjjelen. A szél belekapott a fák ágaiba, a levelek hangosan susogtak. Senki nem járt már kint az utcán, csak néhány kóbor macska éles vernyákolása hasított bele az éjszakába, és a kutyák vég nélküli ugatása hallatszott. A házak csendesen szunnyadtak, az ablakok, mint nagy fekete szemek meredtek a szürke házfalakból. Egy ház volt csak hangos, a falu közepén álló kocsma. A nyitott ajtón fény szűrődött ki, megvilágítva a lassan kifolyó füstcsíkokat. A lárma nem csillapodott, bár már igencsak éjfélre járt az idő. Férfiak egymást túlkiabálva harsogtak, hahotáztak, poharak koccantak, kezek az asztalra csaptak, lábak dobogtak, hangos kurjantások és teli torokból dalolás hallatszott. Az ajtóból kiáramló fény egy alakra vetődött, egy fiú állt a kocsmaajtóban, mint egy vékonyka árnyék. Kopott kabátjába belemart a hideg szél, bár egészen nyakába húzta.
Jó ideje állt már itt, mióta az apja valamikor késő délután bement. Éhes volt és álmos, rázta a hideg. Csak egy kicsit tudna valahova lefeküdni, mit nem adott volna ezért! Be kellene mennie az apjához és szólni neki. Nem mert. Megint dühös lesz, és ordibál majd vele. Odament a lovaskocsihoz, fellépett a bakra, majd onnan át a platóra. Egy kis kupac halmozódott az egyik sarokban, rajta egy ócska pokróc. A fiú lehajolt hozzá, és felhajtotta a pokrócot. Egy kislány feküdt alatta, alvás közben összekuporodott, úgy didergett. A fiú megérintette az arcát. Lángolt. Levette kabátját, majd óvatosan húgára terítette. Leugrott a bakról. Nincs mese, be kell mennie a kocsmába, Annát orvoshoz kell vinni.
Bátortalanul lépett be a füstös helyiségbe. Senki nem vetett rá egy pillantást sem. A lárma, ha lehet, még hangosabb lett. A kocsmáros a pultnál éppen kipirult arccal hahotázott egy viccen, amit az egyik félrészeg vendég mesélt nagy hangon. Amikor meglátta a fiút, lehervadt arcáról a mosoly.
- Na, mi van Miska, unod már a várakozást? – vetette oda.
Misi nem válaszolt, nem szerette, amikor Miskának szólították. A füstben próbálta apja körvonalát kivenni, és félszegen odalépett hozzá.
- Édesapám! –kezdte bátortalanul. A férfi észre sem vette, ezért hangosabban folytatta. – Édesapám, Annát orvoshoz kéne vinni, beteg.
Az apja kelletlenül odafordult, ránézett, arca fenyegető színben játszott.
- Mi van már megint!? Mér’ nem hagytok békén!? Megmondtam, hogy feküdjetek le a kocsira!- ordította. – Nem látod, hogy kártyázok? Nekem már semmi szórakozás nem jár? Na takarodjál kifelé, várjál odakint! – kiabált tovább, és keze a nadrágszíjon villant.
Misi nagyon is értette ezt a mozdulatot, tudta, hogy most felmérgesítette az apját és otthon kapni fog ezért. Nincs értelme tovább kérlelni, gondolta, és maga sem tudta, hogy a füsttől-e vagy a melegtől, de könnyes lett a szeme és kaparta valami a torkát. Kiment, és tanácstalanul megállt. Szegény édesanyja, ha tudná, mi lett az ő apjából! Rendes ember volt régen, mindenki szerette. Akkor kezdett inni, mikor édesanyja meghalt, pedig a halálos ágyán megígérte neki, hogy nagyon vigyáz a fiára és a lányára. Még emlékezett rá, ahogy a térdén lovagoltatta, ahogy együtt látták el a jószágokat, ahogy apja mesélt neki. Mintha ezer éve történt volna, és egy másik ember lépett volna a helyére. Körbenézett, sehol egy lélek. Nagyon is tudta, mit kell tennie.
Fellépett a bakra és kioldotta a féket. Vett egy mély levegőt, egy gyors pillantást vetett húgára mintegy megerősítésképpen, majd nagyot rántott a gyeplőn.
- Gyí, te! – szólt a lovakra, s azok komótosan megindultak.
Át sem gondolta, mit tesz. Még soha nem vitte el a lovaskocsit egyedül, apja nem engedte. Bele sem mert gondolni, mit kaphat majd ezért, de ez most nem is érdekelte. Csak ment előre, izzadt tenyerében görcsösen markolta a gyeplőt. Homlokán folyt a víz, nem is érezte, ahogy a hideg teljesen átjárja vékony mellkasát. Csak pár utcányira lakott a falu orvosa, de neki egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért. Nem a lovak irányítása volt nehéz. Mindig ő vezette a kocsit haza, ha apja felöntött a garatra, mióta egyszer részegen leesett a bakról. Ezért vitte magával minden este fiát a kocsmába, Annát pedig, hogy ne legyen egyedül . Misi attól félt, mit fog mondani az orvos, vajon mennyire beteg a húga. Neki csak ő maradt, mikor anyja meghalt.
Odaértek az orvos házához, Misi maga felé húzta a gyeplőt.
- Hó! – kiáltotta, s a lovak megálltak.
Misi lepattant a bakról, odafutott a ház kapujához, majd ököllel dörömbölni kezdett.
- Doktor úr! Doktor úr! Keljen fel! – kiabálta teljesen kimerülten.
Kis idő múlva kinyílt az ablak, s a doktor hajolt ki rajta. Nem kérdezett semmit, gyorsan becsukta, és már nyitotta is az ajtót.
- Mi baj van, Misikém? –kérdezte. Apád beteg? De már fordult is oda a kocsihoz, ahogy közben Misi kibogozta a kishúgát. – Istenem! –sóhajtotta. Hiszen ez a kislány parázslik, és nincs is eszméleténél!
Gyorsan ölbe kapta és már vitte is befelé. Bent jó meleg fogadta őket. A doktor felesége addigra levett mindent az asztalról, és odafektették Annát, hogy férje megvizsgálhassa. Az asztal feletti lámpa megvilágította Anna arcát. Most látta csak Misi, hogy alig él, olyan sápadt, akár egy halott.
Az orvos nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát. Magában egyre dühösebb lett, jól tudta, hogy az apjuk most is a kocsmában mulat. Misire nézett, a kisfiú egy széken ült, de egyre nagyobbakat pislogott, feje majdnem előrebukott. Feleségére pillantott, aki már vitte is Misit a vendégszobába. Misinek csak annyi ereje maradt, hogy ledőljön a puha ágyra, már aludt is.
Az orvos felesége betakargatta, homlokát megsimogatta, és magában dünnyögött fejcsóválva:
- Szegény ártatlan gyermekek, ha ezt az édesanyátok látná!
Közben a doktor megvizsgálta Annát, és gyors utasításokat adott feleségének. A kislány hamarosan a megvetett ágyban feküdt.
- Tüdőgyulladása van. Reméljük túléli. Nagyon későn került hozzám, az utolsó percben, de Misi talán még időben elhozta. Adtam neki injekciót, mást most nem tehetünk. – mondta szomorúan az orvos. – Most elmegyek, és szólok az apjának. Tudod, mit kell vele tenni ugye?
Felesége bólintott. Az orvos kifelé menet még látta, ahogy beborogatja a homlokát , majd leül az ágya mellé, és egy gyors imát elmond a kislányért. Biztos kezekben hagyhatja nála.
Amikor a kocsi megállt a kocsma előtt, az emberek éppen méltatlankodva tódultak kifelé, miközben a kocsmáros zárórát hirdetett. Elege volt a mai napból, többen megint összeverekedtek, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a kocsmáját szétverjék. Inkább gyorsan kizavarta őket.
Az orvos hamar észrevette a gyerekek apját, Miklóst. Magas, izmos ember volt, széles vállakkal, jó erőben. Sajnálta, hogy ennyire lezüllött, valamikor még példás apa és férj volt. Miklós tántorogva elindult abba az irányba, ahol a lovaskocsit hagyta, majd hirtelen lecövekelt.
- Hogy a jó franc….! –hagyta el a száját egy szaftos káromkodás. – Hova a jó fenébe vittétek a lovaskocsit?! – döhöngött.
- Hozzám! –lépett oda az orvos határozottan.
Miklós tágra nyílt szemekkel nézett az orvosra, egy szó sem tudta elhagyni a száját. Hirtelen, egy másodperc alatt kijózanodott.
- Mi van a gyerekekkel? –kérdezte.
- Anna nagyon beteg. Misi hozta el őt hozzám. Ha nem hozza el, talán addigra halott, mire maga kijön a kocsmából. – mondta , miközben alig tudta türtőztetni magát, hogy ne kiabáljon vele . – Kórházba kéne vinni, de az ő állapotában nem lehet.
Miklós beletúrt a hajába, tehetetlenségében egy újabb káromkodás hagyta el a száját, és nagyot csapott ököllel a közelben álló fa törzsére.
- Ezzel nem segít, inkább jöjjön, elviszem hozzájuk! – markolta meg a férfi karját.
Egész úton nem szóltak egy szót sem. Miklós teljesen összetört. Pedig már eltervezte, hogyan fogja megleckéztetni a fiát. Lehet, hogy azért még fog kapni, amiért nem szólt, csak elvitte a kocsit egyedül! Ejh, csak Anna élje túl! Nem iszik ő egy csepp alkoholt sem ezentúl, vigyázni fog rájuk, mint régen.
Odaértek a házhoz. Ahogy beléptek, Miklós egyből Annát kereste a szemével. Milyen fehér, milyen beteg, Istenem! Nem éli túl, ha elveszíti.
- Most csak imádkozhatunk érte, mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges. –szólt az orvos. – Itt marad nálam, a feleségem ápolja. Misit holnap reggel elviheti.
Miklós már kifelé ment, amikor az orvos utána szólt.
- Várjon még! Tudja, hogy milyen remek fia van? –kérdezte, mert sejtette, hogy rendszeresen szíjjal veri a gyereket. – Nagyon becsülje meg, ritka az ilyen rendes gyerek! –s a „rendes” szót nyomatékkal ejtette ki.
Miklós szó nélkül bólintott.
Másnap korán reggel jött Misiért. Misi kába volt, kimerültségében egyhuzamban aludt, amíg csak apja meg nem jelent érte.
- Később is jöhetett volna, még aludt volna ez a gyerek! –mondta az orvos felesége.
- Nem tudom, hogy háláljam meg –szólt tétován Miklós, – visszanézek még Anna miatt. – s azzal már vitte is a fiát.
Lassan döcögött a kocsi hazafelé. Nem szóltak egy szót sem. Misi nem tudta, mire vélje ezt a hallgatást. Máskor sem volt túl beszédes az apja, de most egész komoran néz maga elé. Vajon mi vár rá? Megveri vagy békén hagyja?
- Mér’ nem szóltál, hogy beteg a lány? –szólt hirtelen Misihez.
- De hát én szóltam! Bent voltam a kocsmában! –válaszolt Misi, de rögtön tudta, hogy túl messzire ment. Az évek során megtanulta, hogy apjának mindig igaza van.
- Nem szóltál! –förmedt rá az apja - Ha valami baja lesz, az temiattad van! – szólt nyersen, de meg is bánta már. Eltervezte, hogy kedves lesz a fiával, átöleli, megdicséri, amiért ilyen bátran viselkedett. De nem ment, nem tudta megtenni. Egyre mérgesebb volt ezért magára, s végül a fián vezette le a felgyülemlett tehetetlen dühöt. – Ha hazaérünk, begyújtasz, vágsz fát is! – mordult rá.
Misi nem szólt, fájt a feje, tompán zúgott. A hideg is rázta, hiába, tegnap jól megfázhatott.
Amikor hazaértek, szótlanul tette a dolgát, bekészítette a gyújtóst a kályhába, alágyújtott. Gondolta, amíg begyullad, kiviszi a kosarat az udvarra. Nyitva hagyta a kályha ajtót, hogy belobbanjon a tűz, de valahogy egy égő fa kiesett a kályha elé, mire újra bement. Biztos fáradtságában rosszul tette be. Odaugrott, hogy rátaposson, eloltsa valahogy, de apja megelőzte. Rátaposott, majd dühösen visszakézből egy hatalmas pofont adott Misinek. Misi a lendülettől hátraesett, ettől apja csak még mérgesebb lett.
- Még begyújtani sem tudsz? – s már vette is elő a szíjat.
Végzett a veréssel, de mégsem párolgott el a mérge, ahogy szokott. Misi fásultan, rutinosan nekilátott az ebédnek. Amíg főzött, apja leheveredett, és aludt egyet. Közben vágott fát is, szép rendben elhelyezte a fáskamrában. Háta sajgott, érezte a szíjak helyét, de most valahogy a lelke még jobban fájt. Nem értette, miért kapott. Máskor is verte már meg az apja dühből, de most ez annyira szíven ütötte, valahogy nem volt helyénvaló, amikor a húga ennyire beteg. Hát most sem tud az apja csak egy kicsit is megenyhülni? Könnyek folytogatták. Próbálta lenyelni őket, próbált erős maradni, de nem bírt, hamarosan a szemében gyűltek össze, s csurogtak lefelé az arcán.
Kiment az udvarra, mély levegőket vett. Mellkasát mintha satuba fogták volna, úgy összeszorult, borzongás futott végig rajta. Az apja hirtelen ott állt előtte.
- Ebédelünk, aztán megnézzük Annát, hogy van! – morogta.
Anna állapota változatlan volt, az orvos is csak a fejét csóválta és széttárta a kezeit.
Szótlanul mentek hazafelé, vitte őket a kocsi előre. Elhaladtak a kocsma előtt, apja felpillantott, majd megállította a lovakat.
- Várj itt meg, csak beszólok Pistának a szalma miatt! –s azzal már bent is termett a kocsmaajtón.
Misi tudta, mit jelent, ez a „csak beszólok”. Általában éjfél után keveredett elő apja, vagy záráskor. Fázott és álmos is lett, úgy döntött lefekszik a kocsi platójára. Összekuporodott, magára húzta a pokrócot. Anna is itt feküdt legutóbb. Eszébe jutott húga, és álomba sírta magát. Álmában is fázott, majd egyszer csak melegség öntötte el és nagyon könnyűnek érezte magát. Lázálma volt. Egy réten futott, mindenhol csodaszép virágok, pillangók és verőfényes napsütés. A távolban édesanyja tűnt fel, egy kosarat hozott magával, amibe virágokat szedett. Észrevette Misit, és elmosolyodott. Meleg, szeretettel teli mosoly volt, Misi lelke is virágba borult tőle. Futni akart felé, átölelni, a nyakába borulni, de nem vitték előre a lábai. Anyja intett neki, mintha azt akarná mondani, hogy még nem jöhet hozzá, és egyszer csak eltűnt a szeme elől.
Miklós éjfél után jött ki a kocsmából. Többet ivott, mint kellett volna, alig bírt eljutni a lovaskocsiig. Igaz, hogy megígérte magának, többet nem iszik, de hogy bírja ki, ha Anna ilyen beteg? Ital nélkül beleőrül, bizonygatta magának.
- Hé, Misi! – ordította a fiának – kelj fel, segíts fel a bakra! Nem hallod?! – üvöltötte egyre dühösebben, ahogy nem látott mozgást. – Mi lesz már?!
Az indulattól eltorzult arccal valahogy feltámolygott a bakra, és gondolta, most aztán majd ő felkelti a fiát. Meglökdöste durván, de semmi mozgás. Lekapta róla a pokrócot, hát látja, hogy Misi nem mozdul, szinte alig lélegzik. Megfogta a homlokát, égetett, mint a tűz. Kijózanodott hirtelen, akárcsak tegnap. Vágtáztak a lovak, úgy hajtotta őket az orvos házáig.
Misi most ott feküdt, azon az asztalon, ahol tegnap Anna. Élet és halál között. Amíg az orvos vizsgálta, Miklós nem bírt magával, fel-alá járkált a szobában.
- Mondja már meg , mi van vele?! – mondta a kelleténél több indulattal az orvosnak.
- Csillapodjon le! – szólt rá az orvos. – Tüdőgyulladása van neki is. Válságos az állapota.
Miklósnak nem kellett mondani, hogy miatta ilyen betegek a gyerekei, az orvos tekintetében ez mind benne volt, ahogy vádlón rászegezte szigorú szemeit.
- Itt maradhatok mellette? –kérdezte Miklós halkan.
Igen, ameddig csak akar. Anna állapota közben javulni látszik, csak, hogy tudjon róla. Azonban még így is nagy rá az esély, hogy elveszik magától őket. Majdnem meghaltak mind a ketten. Sőt, Misi még akár meg is halhat. – közölte az orvos a tényeket.
Miklós odaült Misihez, akit időközben lefektettek. Nézte a fiát, az ő okos fiát. Aki mindig szót fogadott, mindig tette a dolgát, zokszó nélkül. És ő mit adott neki cserébe? Ahelyett, hogy megdicsérte volna, csak verni tudta! Arcát kezébe temette, és hangtalanul zokogott. Órákig ült így, közben pirkadt. Misi homloka gyöngyözött, a láztól félrebeszélt. Eszébe jutott a felesége. Akinek megígérte, hogy gondját viseli a gyerekeinek. És hogyan viselte gondjukat? Nagyon szégyellte magát, legszívesebben elbujdokolt volna. Hogyan nézzen most a szemükbe ezek után? Haza kell mennie, rendet tenni a ház körül. Mégsem mehetnek haza ilyen rendetlenségbe. Arra nem is akart gondolni, hogy nem jöhetnek haza.
Mikor hazaért, elgyötörten szállt le a kocsiról. Szeme akaratlanul is a ház mellett álló fatuskó tévedt, mennyi fát aprított rajta Misi! Nem bírta tovább, ráborult a fatuskóra és hangosan zokogott. Vállát rázta a sírás, kiadott magából minden fájdalmat. A felesége halála miatt, az egyedüllét miatt, a gyerekei miatt. Nem is érdekelte már, hogy rend legyen, csak ott lehessen velük! Kifogta az egyik lovat, és csak úgy szőrén, nyereg nélkül felpattant rá. Vágtázott vele az orvos házáig. Szinte úgy robbant be az ajtón. Csend és komorság fogadta. Az orvos aggodalmas tekintettel, lemondóan nézett rá. Felesége sírástól vörös szemekkel próbálta a teendőit végezni.
- Mi van Misivel?! – a fájdalomtól szinte magán kívül üvöltött.
- Haldoklik. – szólt alig hallhatóan az orvos.
- Neeeem! - Miklós odarohant az ágyhoz, és letérdelt elé. Ráborult az ő kisfiára.
A doktor ránézett a feleségére, egyre gondoltak. Kimentek, magára hagyták őket, hiszen úgysem tehetnek már semmit. Bemennek addig Annához, aki időközben már magához tért, nehogy megijedjen Miklós kiabálásától.
Miklós zokogott, közben egyre csak mondta és mondta, amit eddig nem mert Misinek.
- Kisfiam…nem is tudod, milyen büszke vagyok rád…megmentetted Anna életét… és olyan sokat dolgozol…akár egy férfi… a ház körül…kisfiam, bocsáss meg nekem – itt elcsuklott a hangja – nem akartalak bántani… szeretlek téged. – ennyit bírt mondani, már csak zokogott.
Nem tudni, meddig lehetett ott Miklós, talán el is szenderedett Misire borulva. Egyszer csak egy vékonyka, erőtlen hang ébresztette:
- Édesapám…
Miklós felnézett, és nem hitt a szemének. Misi magához tért. Csillapodott a láza is, és most apját nézi fürkésző szemekkel.
- Drága kisfiam! – Miklós nagyot kiáltott, annyira, hogy befutott az orvos a szobába. - Nézze, doktor úr, magához tért!
Az orvos nem tudott eléggé csodálkozni, ilyet még nem látott. Amilyen állapotban volt Misi, onnan még ember nem gyógyult fel. Miklós lépett oda hozzá.
- Doktor úr, én már nem az az ember vagyok, aki eddig voltam! Rendes apjuk akarok lenni a gyerekeimnek! Bármit megteszek ezért!
Az orvos ránézett Miklósra. Valóban egy másik ember állt vele szemben. Tekintete elszántságot és józanságot sugárzott. Az állapotából való kijózanodást.
- Nézze Miklós! Én ezeket a gyerekeket elvihetném a városba, a kórházba. Tudja, hogy akkor nem adnák magának vissza őket. – a nyomaték kedvéért hatásszünetet tartott. – Én azonban inkább vállaltam, hogy magam és a feleségem gondozzuk őket, hátha észhez tér végre, és úgy viselkedik, ahogy egy apához illik. – megint csak szünetet tartott. – Úgy látom, hogy ez meg is történt.
Miklós az orvos beszéde közben lehajtott fejjel, szégyennel telve állt, csak az utolsó mondatnál kapta fel a fejét reménykedve. Odaugrott az orvoshoz, és nem győzte hálálkodva rázni a kezét.
- Doktor úr kérem, én nem fogadkozok, és nem ígérgetek. Abból már épp eleget hallott mindenki. Majd meglátja, hogy ezentúl másképp lesz. –mondta elszántan. – Bemehetek Annához?
Meg sem várta az orvos válaszát, már ott is állt kislánya ágya mellett. Anna aludt. Végigsimított hosszú haján. Beleborzongott, hogy ez a gyönyörű kislány a lovaskocsi hideg deszkáin aludt, amíg ő a kocsmában ivott. És szegény Misi? A sötétben vacogott, amíg ő ki nem jött. Hányszor elzavarta! Könnyes lett a szeme, legszívesebben a fejét verte volna bele a falba dühében. Hogyan is volt erre képes? Merengéséből Anna hangja ébresztette:
- Apuci! –szólt a kedves hang – s a kislány elmosolyodott. Ártatlan gyermeki lelke azonnal rezdült a férfiban lezajlott változásra.
Miklós átölelte, és egy szót sem tudott kimondani.
Misi egy hétig volt a doktoréknál. Elérkezett a nap, amikor végre hazamehettek mindannyian. Misit apja emelte fel a bakra, majd vastag pokrócokba bugyolálta. Anna ült kettőjük között. Apjuk derűs volt és nyugodt, nem is emlékszik rá, mikor látta így utoljára. Mintha nem is az ő apjuk lenne. Elindultak haza, az ő házukba. Nem sokára odaértek a kocsma elé. Apjuk megállította a lovakat. Misi szíve nagyot dobbant a félelemtől és az emlékektől. Riadtan nézett apjára, hát már megint ez következik? De apja csak nézett rá szelíden.
- Gyerekek, tudom, mennyi mindent kellett itt kiállnotok. Nagyon szégyellem magam ezért. Bocsássatok meg nekem. Soha többet nem jövünk ide. – s azzal nagyot rántott a gyeplőn, mintha ezzel akarná még az emlékét is kitörölni.
Egyik kezében tartotta a gyeplőt, a másikkal átkarolta őket.
Csendesen ballagott a kocsi velük hazafelé, a lovak lépésben haladtak az ismerős utakon, együtt mentek egy új kezdet felé.
- Grace -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Grace!
Megkönnyeztelek, gombóc a torokban...
Kár, h nem mindig így végződik a történet...
Puszi, V
Sajnos a legtöbb esetben nincs ilyen rádöbbenés.
Bárcsak mindenhol így végződhetne...
Puszi
Megkönnyeztelek, gombóc a torokban...
Kár, h nem mindig így végződik a történet...
Puszi, V
Nagyon jó, kedves Grace! Gratulálok!
Köszönöm! :-)
Az én ügyes barátnőm! Gratulálok! :)
<3
<3
Kedves Grace!
Megrendítően szép történetedet alig tudtam végigolvasni könny nélkül. Így van ez a valóságban is, valami igen nagy dolognak kell történnie, hogy a helyes útra visszataláljon az eltévelyedett ember. Olyan szép lett a vége, hogy nincs okom kételkedni, ez már tartósan így marad. A szeretetnek jelen esetben nagy ereje tudott lenni!
Gratulálok!
Éva
Köszönöm! :)
Valóban így van sokszor az életben, kell valami drámai történés, hogy az ember észhez térjen, bár vannak, akiknek sajnos már az is kevés.
Megrendítően szép történetedet alig tudtam végigolvasni könny nélkül. Így van ez a valóságban is, valami igen nagy dolognak kell történnie, hogy a helyes útra visszataláljon az eltévelyedett ember. Olyan szép lett a vége, hogy nincs okom kételkedni, ez már tartósan így marad. A szeretetnek jelen esetben nagy ereje tudott lenni!
Gratulálok!
Éva