Nem állom meg...
2015. május 4.
Pedig belőlem az iránta érzett szeretet hozza elő a ki nem mondott szavakat, de nincs kivel megosztanom... Így is el kellett telnie pár napnak, hogy egyáltalán a sógorommal váltani tudjunk pár szót, mondatot...
A családjával való kapcsolatot felvenni ennyi idő után is nehéz volt, de megtettem, ami tőlem tellett... Miért is vár az ember ennyi ideig? Hiszen csodálatos családja van, volt!
Miért múlik el az élet úgy, hogy alig-alig ismerjük egymást... Mire vártunk? Mire vágytunk? Amikor már késő?... Túl lazán kezeljük a családi kapcsolatainkat. Sérelmek és kezeletlen párbeszédek maradnak utánunk, egy elment hozzátartozónk után... Annyi minden kimondatlan, és befejezetlen mondat...
Attól is függ milyen szemszögből nézzük... Csodálatos élete volt - lehetett volna ehhez méltó befejezése az életének... hogy mégsem ez történt? Senki sem érdemli az ilyen véget! Ez kegyetlen, ezt nem érdemeljük...
Követhettünk el hibákat életünk során, könnyelműen, meggondolatlanul... azt helyrehozni sokkal tovább tart, mint gondolnánk. Arra nem marad elég idő!
A fotón Ildikó látható, nővérem lánya..., aki három gyönyörű gyerek unokával ajándékozta meg őt. Úgy lenne teljes a kép, ha őket is láthatnátok... Melinda, a legidősebb unoka állt igen közel nővéremhez... Nem maradt el az anyja mellett... és három csodálatos dédunokával ajándékozta meg őt...
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Évi!
Tudom nem vigasz, de mindig felmerül a kérdés egy szerettünk elvesztése után,
jól tettem-e, megbántottam-e, miért nem beszéltem meg vele ...
Majd az idő könnyebbé teszi, szokták mondani. Ebben nem hiszek. A mai napig vannak elővillanó emlékeim szüleimmel, bátyámmal kapcsolatban, hogy ott-akkor, azt talán nem kellett volna.
Pedig mindent megtettünk, csak próbálunk elszakadni, ami nem könnyű ...
puszi
Köszönöm Klárikám!
Puszi
Tudom nem vigasz, de mindig felmerül a kérdés egy szerettünk elvesztése után,
jól tettem-e, megbántottam-e, miért nem beszéltem meg vele ...
Majd az idő könnyebbé teszi, szokták mondani. Ebben nem hiszek. A mai napig vannak elővillanó emlékeim szüleimmel, bátyámmal kapcsolatban, hogy ott-akkor, azt talán nem kellett volna.
Pedig mindent megtettünk, csak próbálunk elszakadni, ami nem könnyű ...
puszi
hányszor jártak azon gondolataim,
meg kellett volna valamit mondanom,
de soha nem volt rá alkalom...
Melegen megfogni a kezed,
csendesen beszélgetni veled,
ültünk volna lombhulláskor egy padon,
vagy könyököltünk volna a teraszon
egy esti alkonyon..."
Valami ilyet képzeltem el, terveztem... de elkéstem.
Hosszú évek átvirrasztott éjszakáin
hányszor jártak azon gondolataim,
meg kellett volna valamit mondanom,
de soha nem volt rá alkalom...
Melegen megfogni a kezed,
csendesen beszélgetni veled,
ültünk volna lombhulláskor egy padon,
vagy könyököltünk volna a teraszon
egy esti alkonyon.
El-el kezdtem, de valami miatt
beszélgetésünk mindig abbamaradt.
S mire befejeztem volna
már eljött az utolsó óra...
Aztán rájöttem, nemcsak én vagyok így ezzel,
minden másvilágra távozott emberrel
valakinek egy beszélgetése
befejezetlen maradt..
Ilona B.T.