Két fiú meg egy lány - gondolatok egy anya hétköznapjairól
2015. október 5.
Két fiú után viszonylag rutinos anyukaként az ember azt gondolja, hogy a harmadik gyerek igazán nem okozhat különösebb meglepetést az anyai feladatok terén. Ám, ha a harmadik lány, új, eddig nem tapasztalt dolgokkal találkozik, a mindennapok egészen más kihívásokkal teszik próbára türelmét, képességeit, és az élet nagy vagy éppen apró eseményei más megvilágításba kerülnek.
Megszoktam például, hogy míg a fiúk néha annyira figyelmesek, hogy akkor sem veszik észre, ha valami útban van, ha hasra esnek benne, sőt keresztülgyalogolnak akár egy vernyákoló macskán is teljes lelki nyugalommal, addig a lányok alapvetően odafigyelnek minden részletre, az aktuális feladatokra, azokat nem felejtik el, tudják, mit, mikor kell bevinni az iskolába, látják, ha éppen nyitva marad egy ajtó vagy nem a szokásos mederben zajlanak az események. Nyugodtan rábízhattam harmadikos lányomra a tanárok ajándékainak átadását a zeneiskolai évzárón, pontosan megjegyezte, hogy melyik ajándék melyik tanáré, kinek kell odaadni. A férjem és a fiaim valószínűleg teljesen véletlenszerűen nyúlnának bele a szatyorba, még az sem zavarná őket, ha a tanárnő egy üveg italt kapna, vagy a tanár úr egy rózsaszín masnis szivecskés bonbont, de megkockáztatom, hogy ugyanilyen lezser nyugalommal osztanának ki akár egy zsák krumplit vagy vöröshagymát is szemenként . Ha egy fiút beküldesz a spájzba egy adott dologért, úgy, hogy pontosan megmondod, hány centiméter magasan, hányadik polcon, melyik kezünk felé esve található valami, még fél óra múlva is azt keresi, akkor is, ha épp az orra hegyét súrolja a keresett dolog. Egy lánynak ellenben csak annyit mondasz, hogy „Hozd ide kérlek a porcukrot!”, semmi mást, ahogy belép, egyből meglátja, és már viszi is. Szóval vannak különbségek.
Például itt van az öltözködés. Én úgy tapasztalom, hogy a fiúkat kb 12-13 éves korig egyáltalán nem érdekli, hogy milyen ruhában járnak, bármit felvesznek, ami az ő tág határokon belül mozgó ízlésüknek megfelel és elég fiús. Ellenben a lányok, ahogy megtanulnak menni, egyből a ruhásszekrény felé veszik az irányt, és ha nem figyelünk eléggé, napjában annyiszor öltöznek át, hogy csak a kimosott és kivasalt ruhakupac növekvő mérete és a családtagok közötti eloszlás láttán szembesülünk lányunk öltözésmániájával. Míg a fiúk kivasalt ruháit egy-két nadrág, pár póló és pulcsi alkotja, és lazán befér a ruhásszerkrénybe, addig a lányomé három óriási, méteres toronyba rendeződik, csak talicskával lehet a szekrényhez eljuttatni, és akárhogy próbálom, biztos, hogy nem fér vissza a helyére. Mintha a mosás során osztódnának, vagy lányom mindig előhúzna egyet egy kalapól „Van másik!” felkiáltással.
Ha vásárolni megyünk, a fiúkkal gyorsan letudjuk az egészet. Térden állva kell könyörögni, hogy legalább egy ruhát próbáljanak már fel, és ha keservesen mégis sikerrel járunk, azt Jackie Chan karatemozdulatait is meghazudtoló gyorsasággal teszik, olyannyira, hogy közben csak egy fénycsíkot látunk, és mire felvennék és megnéznénk, már le is dobták magukról. Mintha fertőző szálakból szőtték volna a kiszemelt ruhadarabot. Így próba után is úgy vesszük meg, mintha fel sem próbálták volna, csupán a véletlen vak szerencsében bízunk, hogy jó lesz rájuk, viszont villámsebesen végzünk. A lányokkal, ha vásárolni megyünk, előre vértezzük fel magunkat pár doboz nyugtatóval. Először is, az összes kiakasztott ruha láttán „Légyszi, vedd meg!” felkiáltással reagálnak, mintha előre be lennének programozva. A cipőkről ne is beszéljünk. Könyörögnek a csónakázásra is jó hegyes tűsarkú cipőért éppen úgy, mint egy öt számmal kisebb, ám de nekik borzasztóan tetsző balerinacipőért. Ilyenkor hiába is próbálod meggyőzni, hogy az neki nem lesz jó, nem az ő mérete, ezen információ sajnos keresztülhatol a fülén még azelőtt, hogy az agy értelmezhetné, és mire kettőt pislogsz, már abban szambázik vagy küszködve próbálja magára erőltetni. A cipőboltban való tartózkodás leginkább egy izzasztó, meredek hegyi túrával egyenértékű, alig várod, hogy túléljed. Ha végre valami használható cipő kerül a kezei közé, gyorsan megveszed, még azelőtt, mielőtt az újabb párducmintás magas sarkút kiszúrná. A játékboltok pedig, nos, ha jót akarok magamnak jó messzire elkerülöm. Olyan, akár az aknamező, lányom random szerűen bármit meg szeretne vásárolni, ami csak az útjába akad, még akkor is, ha előtte bőszen fogadkozott, éppen hogy csak benézünk, nem veszünk semmit.
Aztán vegyük a reggelt. A fiúk reggelente egész másképp működnek. Bár hamar felébrednek, addig húzzák a felkelést, amíg már alig marad idő a készülődésre, de ennek a kevés időnek a 80 %-át még biztos az ágyban, egy szál alsónadrágban, laza nyugalomban telefonnyomkodással vagy tabletezéssel töltik,vagy a wc-n ülnek. Az öltözködés, mosakodás, fogmosás, esetleges fésülködés kb. 10 percbe kényelmesen besűrűsödik, de az indulás biztos annyira későre sikeredik, hogy csak teljes erőből tekerve lehet elérniük a vonatot, vagy odaérni az iskolába. Mikorra a nagyfiam elindul, már a felkeléskor érzett, amúgy is kevés energiám fele elszáll a folytonos „Indulj már, elkésel! „ mondat ismétlésével. A lányom ellenben, amint felkel – hozzáteszem, kemény fél órás intenzív ébresztés már-már reménytelennek tűnő munkája után -, egyből előhúz egy garnitúra ruhát, és felveszi. Megnyugodva látom, hogy nem lesz gond az indulással, hiszen már szinte kész is van, ahogy a szobaajtón kilibben. Aztán pár perc múlva emelkedő vérnyomással észlelem, hogy teljesen más ruha van rajta, más nadrág, más póló, pulcsi. Az előző színei nem passzoltak egymáshoz, vagy nem néz ki jól benne, vagy éppen nem divatos. Ezt a mozzanatot eljátssza vagy háromszor-négyszer, majd a tükör előtt órákig kell tesztelni a kinézetét, nem mindegy hogy áll a haja, milyen formába rendeződnek a tincsei. Mindez addig húzódik, hogy már alig marad pár perc az iskolába érkezésig, és az autóban ülve a „Féktelenül" c. film, biciklivel indulva pedig egy Tour de France verseny célegyenesben nyújtott hajrájának feelingjét sikerül a magaménak éreznem.
Az ajándékozás is igencsak érdekes feladat. A fiúk kiszemelnek valamit születésnapra vagy karácsonyra (erre ráérnek december elején), és ahhoz, hogy ezt megkapják, türelmesen várnak az elérkező időre. A lányom februári születésnapja és márciusi névnapja után már pár héttel az után érdeklődik, hogy mikor lesz a születésnapja legközelebb. A karácsonyi ajándékot szeptemberben elkezdi nézegetni, percenként tolja az orrom elé interneten mutatva a kiszemelt darabot, ami persze ugyanilyen gyakorisággal változik is. Vannak olyan napjai, amikor nagyon fáradt, hogy zokogásban tör ki, úgy egészen éjfélig elhúzódva, hogy miért nem vesszük meg most, akkor nem lesz rá gond decemberben. Ennek demonstrálására karácsonyi csengőhangot állít be a telefonján, és az összes létező helyre, ruhásszekrénybe, táskámba cetliket csempész, mit vegyek meg éppen felirattal. Egyszerűen érthetetlen számára, miért nem lelkesedem én is a húszezredik plüss kutyát és mackót látva, hiszen ezek valóban fontos és nélkülözhetetlen ajándékok, én pedig borzalmas anya vagyok, amiért nem veszem észre ennek gyakorlati hasznát. Mire eljön a karácsony, még legalább tízezerszer fogom megnézni az újabb és újabb „csakis ez kell” ajándékot.
A fiúk érdeklődési köre is más. Amikor még TV-t néztünk, kizárólag a hasznos, tudományos vagy állatokkal kapcsolatos műsorokat nézték, jól el lehet velük beszélgetni érdekes dolgoktól, akarnak tudni, megtanulni, tájékozottnak lenni. Olyan ismeretekre tettek szert, amit az átlag gyerek nem tud. Nagyobbik fiammal például kisebb korában földrajz atlaszokat bújtunk, "ki tudja több ország fővárosát" játékot játszottunk, most a gimiben pedig épp azokat a különleges városokat kérdezték órán, amiket régen érdekességképpen megtanultunk. A zöméről még csak nem is hallottak az osztálytársai, neki pedig jó érzés volt tudni olyat, amit más nem. A lányom érdeklődési köre ellenben a lányokról és fiúkról szóló, suliban játszódó sorozatokra korlátozódik, amiben félpercenként fakadnak dalra, hogy a szereplők megcsillogtassák fantasztikus ízléssel előadott éneklési és zenei képességeiket. Hiába is próbálom az olvasást javasolni például, miatta az összes könyvet a felismerhetetlenségig belephetné a por, sőt akár az iskolai papírgyűjtésre is véletlenül bekerülhetnének, nem ejtene értük egy könnycseppet sem. Persze olvasott ő is, de különösebb érdeklődést nem tanúsít a könyvek iránt, van, amelyiknek csak 20-30 oldalát sikerül elolvasnia, aztán annyira elfáradt, mint az egész nap földeken dolgozó napszámos. A fiúk pedig ahogy megtanultak olvasni, szinte falták a könyveket, nem győztem venni vagy kikölcsönözni.
Ejtsünk még szót a rendszeretetről. Ezen a téren a fiúknak erős hiányosságaik vannak. Bár időnként megszállja őket a rendrakási és porszívózási kedv, mégis valami ellenállhatatlan vágyat érzenek, hogy minden személyes tárgyukat, tankönyveiket, ruháikat a földön tároljanak. Valószínű azért, mert így mindig szem előtt vannak, bár lassan csak Johnny Weissmüllert megszégyenítő, erős karcsapásokkal lehet eljutni a szoba egyik végéből a másikba. A szemetesbe való beletalálás is gondot okoz, valahogy a koordinációs képességük nem fejlődött ki elég jól. Legalábbis ezen a téren biztosan. A lányom észreveszi, ha leesik valami, szépérzékkel rendezgeti a polcait, szekrényét, beágyaz magától.
Azt hiszem, sorolhatnám még, de ennyi talán éppen elég. Ahogy így végigjártam gondolatban ezeket a különbségeket, rájöttem, hogy vannak olyan tulajdonságok, amik tényleg inkább a fiúkra, mások inkább a lányokra jellemzőek, de általánosítani nem lehet, igazából minden gyerek más és más, egyéni és különleges személyiség, függetlenül attól, hogy éppen fiú vagy lány. Mindegyiket így szeretem, olyannak, amilyen, az összes tulajdonságával együtt. Mert okosak, szépek, tehetségesek. Velük kerek a világ, így érdekes az élet, boldog vagyok, hogy vannak, nélkülük én lennék a világ legszegényebb embere.
- Grace -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Klári!
Nálunk annyi tapasztalható, hogy a lányom a két fiú testvér mellett megedződött. Kifejlődött az a képessége, hogy képes megvédeni magát az iskolában, persze leginkább a nagy hangjával. Amúgy házias ő is, rááll a keze mindenre, ügyesen sepreget, takarítgat, de látszik, hogy fiúk mellett nőtt fel, nem az a kényeskedő lány típus.
Kívánom, hogy legyen sok-sok örömöd az unokákban! :)
Puszi
puszi
Kedves Grace!
Érdekes volt a Te meglátásod szerint nézni a gyerekeket. Nálunk egész másképp volt, én unokákról tudod beszélni. Két fiú után született a kislány, a szülők, főleg apja nagy örömére. Tudjuk az apák imádják lányaikat. Nos az első fiú, nagy szeretettel nevelgette a kicsiket, pedig alig volt idősebb náluk. A kislány pedig szép lassan, ahogy növögetett el kezdett fiúsodni. Harciasan elkalapálta őket, ha úgy gondolta, meg kell védenie magát, hogy fára mászni milyen gyorsan tudott, az szinte fel sem tűnt. Majd hirtelen nagylánnyá vált, ami azt jelenti, hogy a konyhában talpraesetten megállja a helyét. Negyedik unoka is kislány, akit mindenkit kényeztetett, így aztán egészen más a többiektől.
puszi
Nálunk annyi tapasztalható, hogy a lányom a két fiú testvér mellett megedződött. Kifejlődött az a képessége, hogy képes megvédeni magát az iskolában, persze leginkább a nagy hangjával. Amúgy házias ő is, rááll a keze mindenre, ügyesen sepreget, takarítgat, de látszik, hogy fiúk mellett nőtt fel, nem az a kényeskedő lány típus.
Kívánom, hogy legyen sok-sok örömöd az unokákban! :)
Puszi
Köszönöm!
Neked pedig sok-sok szép közös percet a gyermekeiddel!
Puszi
Puszi
Érdekes volt a Te meglátásod szerint nézni a gyerekeket. Nálunk egész másképp volt, én unokákról tudod beszélni. Két fiú után született a kislány, a szülők, főleg apja nagy örömére. Tudjuk az apák imádják lányaikat. Nos az első fiú, nagy szeretettel nevelgette a kicsiket, pedig alig volt idősebb náluk. A kislány pedig szép lassan, ahogy növögetett el kezdett fiúsodni. Harciasan elkalapálta őket, ha úgy gondolta, meg kell védenie magát, hogy fára mászni milyen gyorsan tudott, az szinte fel sem tűnt. Majd hirtelen nagylánnyá vált, ami azt jelenti, hogy a konyhában talpraesetten megállja a helyét. Negyedik unoka is kislány, akit mindenkit kényeztetett, így aztán egészen más a többiektől.
puszi
Drága Anyu!
Köszönöm! :)
Két gyerekkel, fiús anyukaként el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen is egy lány anyjának lenni. Egészen más, és annyira jó , hogy mind a kettőben részem lehet. Amikor az ember még a totyogó gyerekét vezetgeti, és alig várja, hogy felnőjön, nem érti, hogy mások miért mondják: "Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond!".
Ahogy telnek az évek, mindig más jön, mindig új problémák, új kihívások, és így van, ahogy mondod, amikor már felnőnek majd, az ember akkor is csak megmarad anyának.
Sok erőt, kitartást és legfőképpen hitet kívánok Neked továbbra is!
Puszi!
Neked pedig sok-sok szép közös percet a gyermekeiddel!
Puszi
Köszönöm! :)
Két gyerekkel, fiús anyukaként el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen is egy lány anyjának lenni. Egészen más, és annyira jó , hogy mind a kettőben részem lehet. Amikor az ember még a totyogó gyerekét vezetgeti, és alig várja, hogy felnőjön, nem érti, hogy mások miért mondják: "Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond!".
Ahogy telnek az évek, mindig más jön, mindig új problémák, új kihívások, és így van, ahogy mondod, amikor már felnőnek majd, az ember akkor is csak megmarad anyának.
Sok erőt, kitartást és legfőképpen hitet kívánok Neked továbbra is!
Puszi!
Kedves Éva!
Sokszor tényleg nehéz és fárasztó, és szükségeltetik a hétköznapokhoz egy nagy adag humor is, de semmiért a világon nem cserélném el. :)
Köszönöm kedves szavaidat! :)
Puszi,
Grace
Én is ezt éltem.Két fiú és egy lány.Elmondhatom,hogy már születésétől fogva lány az a lány.És nagyon más érzés volt a két fiú után.Még a sírása is lányos volt.Idők során aztán a fiúk mellett,valamilyen szinten fiúsítva lett.Nem az a házitündér,aki elpakol,rendezkedik szó nélkül.Nem is az öltözködés volt álmai netovábbja.Felnőve egy szerény,szolíd leányzó lett.A fiúk viszont olyanok voltak,mint a tieid.A nagyobbiknak meg kellett aztán tanulni a házimunkát,mert egyedül maradt egy akkor 8 éves kisfiúval és elmondhatom,példásan helytállt.Sajnos Őt nemrég elvesztettük.
Nem könnyű felnőni látni gyerekeinket,ahogy megindulnak a maguk útján,de ha jól szerettük őket,megállják a helyüket.Gratula neked a három gyermekedhez és tudd hamar elszalad az idő!Elmúlik ez a zűrzavaros időszak és jönnek más féltések,mert mindig megmaradsz anyának.
Puszi
Sokszor tényleg nehéz és fárasztó, és szükségeltetik a hétköznapokhoz egy nagy adag humor is, de semmiért a világon nem cserélném el. :)
Köszönöm kedves szavaidat! :)
Puszi,
Grace
Én már ettől is kimerülten hullottam alá, pedig élvezettel olvastalak... Így még bele sem gondoltam. Igaz, hogy más példáján keresztül már van némi rálátásom, de naponta szembesülni, mint többgyerekes anya, nem tudom szerencsémre, vagy éppen ellenkezőleg... Ezért csak annyit mondok, ebből kimaradtam, de le a kalappal, aki ezt bírja energiával..., mert nincs kétségem afelől, hogy így írni a gyerekeinkről csakis szeretetből lehet...
Puszi,
Éva