- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Sajnos már itt tartok. Feladom a méltóságom, a lényemet, mely kedves és szelíd....
szétárad bennem... néha megijesztenek a gondolataim.
Ma írtam a csábító csajnak, hogy vegye észre magát, nem csak nekem tette tönkre az életem...hanem a kisfiamra is minden kihatással van. Hát ezt érdemelte Ő ?
A gyerek nem tehet semmiről! arról sem, hogy az anyja egy olyan pasival élt együtt, aki tán sosem volt szerelmes belé. és azt a módját választotta a "lelépésnek", hogy megcsalja, megalázza a társát (vagy már nem is tudom minek véljem magam) és hazudjon neki. :(
Gyűlölöm őket! még akkor is ha nem tehetek a szerelemért semmit... lehet, hogy nem lett volna hosszú jövője a kapcsolatunknak...de méltósággal is kiléphettem volna belőle. DE nem! ő ezt nem hagyta!
szemét, hazug ember.
Az az ember tette ezt velem, akit ugyanígy átvertek anno. Tudta milyen érzés ezen keresztül menni. És nem akadályozta meg...mintha csak bosszúból tette volna. pont rajtam, aki nem vétett ellene....
Nem ...
fel
le
2016. január 28.
Szombaton kezdődött a rémálom. Nem mondom, hogy megbántam, de várathatott volna még magára az összeomlás.
De nem hagyott nyugodni a hirtelen támadt „csend”., vagyis az, hogy a keddi naptól már nem is emlegette a pénztáros csajszit.
Pedig aznap is még az ágyban is azon zsörtölődött, hogy megint kötözködött vele a csaj.
Ezért kíváncsi lettem, hogy mikor beszéltek utoljára.
Bár még akkor is hezitáltam és nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom tenni. De végül győzött a kíváncsiságom.
Aznap (szombat reggeli) volt az utolsó üzenet váltásuk.
11-re-írta a csaj. Ő pedig: ojan soká? én ide értem.
Percekig fogalmam se volt, mire értette a 11-et, meg az akkor még párom, azt „olyan soká”
De aztán „leesett”. Hitetlenkedve ültem a gép előtt, kimeresztett szemekkel, és csak azt tudtam ismételni: ezt nem hiszem el….
Szóval Ő oda hívta a csajt, a lakásra, oda amit épp felújított, ami az én lakásom volt…
de albérletbe akartuk kiadni.
visszább görgetve valami olyasmi ...
fel
le
Ha olvasnád..... szeretném, hogy tudd, hogy nem azért kerüllek mert nekem ez így jó, hanem azért mert a fájdalom szétárad bennem, ahogy Rád nézek... ahogy találkozik a tekintetünk...és én nem mondhatok már semmit, mert "süket" fülekre talál :(
a muszáj hozta így tudom....de nem haladok a jobb vagy a megnyugvás felé.... egyre többször hibáztatlak Téged a dolgok alakulása miatt..... sokszor látni sem akarlak, mert cserben hagytál.... nem úgy mint szerető, nem úgy mint egy titkos kapcsolat, hanem mint társ, barát, mint ember!
nem tudom felfogni a történteket! az első napokban még nem volt gond....elvoltam. De ahogy egyre telt(telik) az idő, és látom, nincs változás, egyre jobban felfogom, hogy mi a helyzet, az hogy már többet nem fogunk beszélni....csak a köszönés marad. :( csak ennyi. Hogy több mint a semmi? több, de már nem segít! ez nem egy közös döntés volt.... itt nem ugyanabban a helyzetben vagyunk.
52 nap. ennyi napja volt az utolsó levélváltásunk.
Számolom minden nap ...
fel
le
Az ember egy hiszékeny lény. Esélyt ad az utolsó után is, szeret, ha százszor összetörik is, megbocsájtja a megbocsájthatatlant is... Képes hinni még ha százszor csalódott is... Az ember a szívével képes az eszét felülbírálni újra és újra, és amíg erre képes, addig tud igazán szeretni is... Mert igazán szeretni ésszel nem lehet, csak szívvel... :)
Ezt szántam utoló levélnek. És többé nem foglak keresni, nem írok Hozzád. Látom nincs értelme.
MERT cserben hagytál...... magamra hagytál, mikor szükségem lett volna Rád. De nem érdekelt. hónapokig csak egy köszönés volt. Nem érdekelt semmilyen formában, hogy mi lehet velem. :( ha nagyon érdekelt volna, megtaláltad volna a módját az érdeklődésnek......
de nem kerested.
Most meg úgy teszel mintha semmi nem történt volna.
Emlékszel az idézetre: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért amit megszelídítettél!"
Hol voltál hónapokig????? mindennel egyedül kellett szembe néznem.... de a legnehezebb az volt, hogy ne sírjam el magam a helyzetünk miatt.....
minden nap írtam a leveleket.... minden nap reménykedtem, hogy írsz....
tudod milyen érzés úgy várni, hogy tudod nem fog írni a másik??? nem hiszem hogy tudod.
Szóval nem vagyok képes megbocsátani ezt Neked.
Az hogy most jól vagyok, azt se Neked köszönhetem...... de gondolom ezt nem is bánod, legalább békén ...
