- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Az éjjel egy férfihang segítségért kiáltott. Hangja úgy fúródott bele az éjszakai nyugalomba, ahogy a tüske szalad a köröm alá, ideget sértve, hogy még akkor is fájjon, amikor már rég nincs ott.
Az álmos csend felriadni látszott. Nagyot böffentett a sarkon túl lakó öreg németjuhász. A keverék kutya a szomszédból meggondolta magát, és a megkezdett, magas hangú acsarkodást hirtelen abbahagyta. Sűrű, tömény csönd ült a házakra, a rossz jelenléte érződött.
Agresszív, melldöngető dübörgéssel érkezett a kecskeméti gyors a közeli megállóba, hogy néhány perc után sikítva belerohanjon az ismeretlen sötétségbe. Zakatolásával labdáztak a házfalak.
Apró, bizonytalan neszek indultak útjukra, talán a feltámadó szél szöszmötölését hallottam. Ekkor újra felhangzott a kiáltás. A gyomromban ijedt érzések kergetőztek: mi van itt? Felugrottam. Feltéptem az ablakot, éppen csak pirkadt.
Bori néniéknél, az oldalsó szomszédomnál szokatlan a jövésmenés. Valami baj van, hiszen a néni termetes volta ...
fel
le
Marcsi tegnap gyűrött arccal, karikás szemmel, kialvatlanul jött be dolgozni. Senki nem tette szóvá, de mégis úgy érezte, hogy szabadkoznia kell.
Tényleg furcsa volt látni az egyébként mindig mosolygós arcon a fáradtság és a feldúltság jeleit. Találgattuk, vajon mi történhetett vele.
Misi volt az, aki rákérdezett, amikor a szomszédos irodából áthozta nekünk a feldolgozandó anyagot.
- Baj van? - kérdezte segítőkészen kollegánk.
Marcsi erre szipogott kettőt, és nagyot sóhajtott:
- Valami szörnyű dolog történt.
Mindnyájan köré gyűltünk. Gizus szolgálatkészen elővette a kis bogármintás papírzsebkendőjét, mert ha tragédia van, akkor előbb vagy utóbb szükség lesz a segítségére. Várakozva néztünk Marcsira. Én a lelki füleimmel már hallottam is a szörnyűségek felsorolását, az anyóst, a férjet, a kiállhatatlan szomszédot, az igazságtalan főnököt, a hirtelen támadt balesetet, amikor megszólalt:
- Tegnap este megtámadott egy egér!
- Tessék? - hüledeztünk.
- Igen. Megtámadott. Minden ...
fel
le
Hogy mit csinálok akkor, amikor este sötétben állok a kertünkben egy fa előtt , kezemben egy fekete madzaggal és az eget kémlelem? A kíváncsiskodóknak elárulom:
Az esetek többségében a madzag végén egy macska is van, tányérral a fején. Beteg az öregúr. Ezért minden nap terápiás céllal meglátogatjuk az összes fát és bokrot. Ő a karmait élesíti, én meg jobb dolgom nem lévén az ágak között fel – fel bukkanó hold váltakozó arcképét vizsgálgatom, és közben a gondolataimat rendezgetem, vagy egyszerűen csak nézelődöm. Tegnap is így volt. Álltunk az esőben, a nagy fenyő takarásában, hallgattuk a vízcseppek koppanását, és a fán ázottan kuporgó galambokat lestük. Miközben az öregúr a madarak után ácsingózott, nekem az járt a fejemben, hogy milyen csendesek, már majdnem meghittek ezek a percek. Meg, hogy az öregúr megtanított valamire: érdemes a dolgokat másképpen látni, kipróbálni, amit eddig még soha nem tettem, még akkor is, ha első hallásra őrültségnek tűnik, vagy apróbb kellemetlenséggel ...
fel
le
Az elmúlt napok izgalma még a Főnökre is ráragadt. Nemcsak befestette a haját, hanem még frizurát is csináltatott! Nagy szó ez.
Katival, aki szemben ül velem, összenevettünk.
- Na, de lányok! - utánozta megrovó hanghordozását a számítógép monitorja mögé bújva Kati, és mérgesen pislogott is hozzá.
Csuklani kezdtem a visszafojtott nevetéstől, a fekete szempillafesték lassan csordogált az arcom két oldalán. Szép látvány lehettem, mert Kati hevesen kutatni kezdett a fiókjában néhány kóbor papírzsebkendő után. No, nem azért, hogy nekem adja, hanem hogy mögé rejtse viharos jókedvét. Irritálta a nevetésbe forduló csukladozásom.
A szomszédos íróasztaloknál sandán méregettek minket. Misi ugyan telefonált, és igyekezett az aktuális ügyféllel kifogástalan udvariassággal beszélni, de azért látszott, hogy fél szemét rajtunk tarja. Szemöldökét húzogatta, időnként torz mosoly ült ki az arcára. Jobbnak tűnt nem nézni rá, csak olaj volt a tűzre.
- Így nem tudok dolgozni! – mondta vigyorogva, ...
fel
le
Vannak, akik azt mondják, hogy a becsületnek nincs ára. Megfizethetetlen kincs, és ha egyszer elveszted, akkor mindent elvesztettél, amiért érdemes élni.
Hinni akarom, hogy eleink erkölcsi tanítása még most, napjainkban is aktuális. Hinni akarom annak ellenére, hogy azt látom, a körülöttem lévő világ már más normák szerint él. Farkas törvénynek titulálják, a gyenge jellemet, a másik emberen való gusztustalan nyerészkedést. Ma azok az emberek a menők, aki embertársukat minél jobban meg tudják károsítani, hogy aztán nevetve meséljék egymás között:- nézd már micsoda balek!
Mindig kell valaki, akit bele lehet tiporni a sárba, akit meglehet szégyeníteni, akitől el lehet venni valamit, főleg ha lerí róla, hogy kényes a becsületére. Hát akkor fizessen, ha olyan hülye!
Így gondolhatta az a szuzukis házaspár is, aki mellett véletlenül leparkoltam egy áruház tömött parkolójában. A kiszállás során a vállamra akasztott fekete táskámmal hozzáértem a szuzuki tükréhez, amely abban a pillanatban ...
fel
le
Ma is az Apukámmal álmodtam, mint oly sokszor a halála óta.
„Utamat állta a zárt kertkapu, nem reagált a rángatásra. Ügyetlen vagyok, nem tudok bemenni, habár kulcsom van. Vajon miért nem használom?
Lépegetek befelé a beton járdán, halkan koppannak lépeseim. Az apró zajra összehajolnak a nagyra nőtt Johannus rózsák, fehér fejüket összedugják, suttogásuk érthetetlen. Virágos boltív alatt haladok előre, minden fehér és ragyogó. A házunk is, falain vadvirágok nőnek. Nézem őket, és nem tudok örülni, mintha bennem megfagytak volna az érzések. Apura gondolok. Oly régen nem adott hírt magáról, talán már meg is halt.
Megyek tovább az utamon. Hulló szirmok simogatják arcom, zöld levélkék integetnek, hátam közepébe egy tekintet fúródik. Érzem jelenlétét, de nem látom, hiába fordulok vissza többször is. Csak a virágok kacagását hallom.
Belépek az étkezőbe, a villanyfénynél férfi sziluettet látok. Felismerem. Apu.
- Hogy tehetted ezt? - panaszkodom neki.- Annyira vártunk.
Anyu lépcső ...
fel
le
Legutóbb azon morfondíroztam, hogyan lettem váratlanul ismét anyuka. Mert az lettem, minden kétséget kizárólag. Fogalmam sincs, hol csúsztak el a dolgok. Pedig ezt a tényt, mi nők azért rendszerint tudni szoktuk. Tán az öregség elkerülhetetlen jeleként kihagy a memóriám, vagy csak fel kell ismerjem, hogy vannak sorsok, olyan életminták, amik kikerülhetetlenül ismétlik önmagukat. A kisebbről való kényszeres gondoskodás is valami ilyesmi lehet. Utólagos elemzéseim legalábbis ezt mutatják.
Pedig leraktam a nagy esküt, hogy én most már kizárólag a saját kedvtelésemmel foglalkozom, elvégre a fiaim már majdnem felnőttek, és az én jelenlétemet kizárólag az ennivaló és a tiszta ruha vonatkozásában igénylik. Megkönnyebbült mosollyal tervezgettem a felszabaduló időm remekebbnél remekebb eltöltésének lehetőségeit, amikor ismét történt valami. Már akkor eldőlni látszott a dolog, amikor a tenyerembe helyezett kis szőrcsomó összegömbölyödve békésen elaludt. Nem tudom, miféle bizalom munkált benne ...
fel
le