- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Küldetésem vége
Nyolc évvel ezelőtt költöztem Németországba.
Egy gyermekotthonban nevelkedtem, amikor egyszercsak odajött hozzám a nevelőm és azt mondta, megtalálták az édesanyámat, aki Németországban él és hajlandó lenne magához venni.
Ezután gyorsan történtek a dolgok, egy hetet kaptam a csomagom összepakolására, ezután egy Budapesten eltöltött hétvége, testvér-és nagymamalátogatás, aztán úgy vágtam bele az ismeretlenbe, hogy fogalmam sem volt, mi fog történni itt velem.
Ennyi idő alatt sikeresen beilleszkedtem, a helyi zenei szcéna megszokott tagja lett belőlem, ezenkívűl két éve bekerültem egy aránylag felkapott étterem csapatába, mint pincérnő.
Na és igen, pont erről a stresszes, de családias hangulatban zajló munkáról beszélnék most röviden.
Azon kevés pincérlányok közé tartozom, akik biztonságosan mozognak a konyhások durva, de üdítően őszinte közegében, sőt, élvezem a napi szinten zajló beszóláspingpongot, így idővel befogadtak maguk közé a szakácsaink.
Múlt ...
fel
le
Cinege szállt a kerti bokorra...
Hatalmas hómező közepén, a dombtető legmagasabb pontján állt egy házikó, az erdész háza. Félig betemetett embertalpnyomok vezették oda a lentről jövő látogatót. Az erdész maga is mindennap felfrissítette az utat a faluig, letaposta a frissen lehullott hótakarót, lement bevásárolni a falu kisboltjába.
Halotti csendbe aludt minden. Még a máskor egymás közt susmorgó fenyők is összeszorított tűlevelekkel várták a nap első sugarait. A hó is csak csendben mert szállingózni. Szombat reggel volt, a karácsony szombat reggele.
Az erdész meleg ruhát és egy nagy hótaposó csizmát vett fel. Vállára egy tarisznyát és egy kötelet vetett.
-Gyerünk -mondta magának, és hatalmas léptekkel neki is indult.
A többes szám nem volt épp indokolt, mert a kutya is aludt még, és egyébként is, esze ágában sem lett volna gazdájával kimenni a farkasordító hidegbe. De az erdész szerette volna időben letudni az aznapi feladatát.
Ahogy kilépett a házból, egyből a ház mögötti ...
fel
le
Égjen hát tovább, égjen minden szívben a szeretet lobogó tüze...
Van az az érzés, amit csak úgy kapok a hétköznapokban. Apránként. Gyűjtögetek, befogadok, raktározok, magamba szívom az emberi rezdüléseket, a félmosolyt egy idegen arcán, vagy a szemvillanását egy szerelmespárnak, vagy csak egyszerűen a puhán szállingózó hó látványát. Az a kis lélekdarab, mely bennem született meg, egyre csak telik, növekszik, tágul, szét, minden irányba, egyre tovább és a sodró érzések hömpölygő árja lassan kimossa belőlem a rosszat, a fájdalmakat és hiszem, hogy mindenkiből ugyanúgy, ha megérinti az a megnevezhetetlen valami, ami engem is. Én nem láttam a végét! Én nem tudtam mi történik, amikor túlcsordulok! Én sokkot kaptam! Nem vagyok bolond, csak égek a vágytól, hogy más is érezze, hogy adhassak valamit, amit évek óta magamban tartok! Azok az apró eseménylenyomatok beíródtak a szívembe észrevétlenül és megállíthatatlanul becsapódtak egyenként és egyszer csak felrobbant bennem mindez, mint egy ...
fel
le
Két nap, két és fél, talán három is. Napforduló, Jézus születése, a szeretet ünnepe. Pár nap, amíg felettünk világít legragyogóbb eszményünk, a szeretet csillaga. Az állati létünkön, kegyetlenségünkön, az élet-halál harcainkon, a szemet szemért törvényeinken felülkerekedő égi világosság. Egy évről évre visszatérő üstökös, ami felfénylik, aztán elhomályosul egy egész esztendőre, majd újra eljön az égi és a lelki mechanika törvényeit követve.
Belső Univerzumunk fénylő égitestjeit magunk, emberek helyeztük fel egünk boltozatára, hosszú, sötét kozmikus vándorlásunk alatt, hogy csillagokként öltsenek alakot eszményeink, elveink és vágyaink, emlékeztessenek és figyelmeztessenek arra, kik vagyunk, és kik lehetnénk. Belőlük olvassuk ki, honnan jöttünk, és merre tartunk.
Karácsony éjszakáján emberi lényünk sugárzó ideája, a betlehemi csillag karnyújtásnyira tündököl felettünk. Civilizációnk szereteteszményének ezt a fénylő csodáját emberi történetek alakították, gazdagították és értelmezték ...
fel
le
A nővérke az mondja, hogy átaludtam a karácsonyt.
Mondtam az unokámnak, hogy hozzon már egy naptárt, de elfelejtette, azután én sem jegyeztem meg a kérésemet és úgy telt el az év, hogy sohasem tudtam pontosan, milyen nap is van.
Nem, mintha kellene tudnom, mert itt a nyugdíjasházban minden nap egyforma, legfeljebb az ebéd más, meg a vacsora, ha éppen nem hideget adnak, de télen este is meleget kapunk.
Elfoglalt a fiam, csak az unokám látogat, állítólag három havonta, de ezt csak a nővérke mondja, nekem összefolyik az idő. Időnként ebéd után, a szieszta idején, kapok soron kívül süteményt, és azt mondják, az unokám hozta, de nem hiszem el, mert nem látom a gyereket, aki még csak tízéves, nem is értem, hogyan engedheti el a fiam felügyelet nélkül, Pestről idáig, mert vonatra kell ülni és egy ekkora gyerek nem utazhat egyedül.
Biztos, hogy karácsony van, mert az asztalomon mini karácsonyfán világítanak az apró körték, kékes fényüket még az udvarról is láthatja Józsi, a portás, ...
fel
le
Az érettségi után úgy éreztük, hogy most kezdődik számunkra a nagybetűs élet. Elköltözünk otthonról, koleszosok leszünk, megtaláljuk a nagy Őt, vagy éppen elveszítjük a nagy Őt. Az bizonyos, hogy valami különlegesre vágytunk, valami olyan dologra, ami egész életünkben nyomot hagy bennünk. Új batárokat találtunk, kerestük a szerelmet, új utakat fedeztünk fel, feszegettük saját korlátainkat, élményeket gyűjtöttünk. Olyan élményeket, amelyek, valahogy eljutottak a lelkünk mélyéig, és sokkal, sokkal később nagyon szép emlékként újra előkerültek onnan.
Ági is főiskolás lett. 18 múlt, magas, darázsderekú lány volt. Gyönyörű gesztenyebarna haja háta közepéig ért, mindig kibontva hordta. Szép babaarcát érdekessé tette zöld szeme, melyet halványsárga udvar vett körül, mikor a fény éppen megvilágította. Szobatársak lettünk, majd később barátnők. Hónapok múlva Ági életében megjelent Zoli, aki szintén a főiskolára járt, csak más fakultációra. Igazán kivételes srác volt. Külsőre talán kicsit ...
fel
le
Küldetésem vége
Nyolc évvel ezelőtt költöztem Németországba.
Egy gyermekotthonban nevelkedtem, amikor egyszercsak odajött hozzám a nevelőm és azt mondta, megtalálták az édesanyámat, aki Németországban él és hajlandó lenne magához venni.
Ezután gyorsan történtek a dolgok, egy hetet kaptam a csomagom összepakolására, ezután egy Budapesten eltöltött hétvége, testvér-és nagymamalátogatás, aztán úgy vágtam bele az ismeretlenbe, hogy fogalmam sem volt, mi fog történni itt velem.
Ennyi idő alatt sikeresen beilleszkedtem, a helyi zenei szcéna megszokott tagja lett belőlem, ezenkívűl két éve bekerültem egy aránylag felkapott étterem csapatába, mint pincérnő.
Na és igen, pont erről a stresszes, de családias hangulatban zajló munkáról beszélnék most röviden.
Azon kevés pincérlányok közé tartozom, akik biztonságosan mozognak a konyhások durva, de üdítően őszinte közegében, sőt, élvezem a napi szinten zajló beszóláspingpongot, így idővel befogadtak maguk közé a szakácsaink.
Múlt ...
Cinege szállt a kerti bokorra...
Hatalmas hómező közepén, a dombtető legmagasabb pontján állt egy házikó, az erdész háza. Félig betemetett embertalpnyomok vezették oda a lentről jövő látogatót. Az erdész maga is mindennap felfrissítette az utat a faluig, letaposta a frissen lehullott hótakarót, lement bevásárolni a falu kisboltjába.
Halotti csendbe aludt minden. Még a máskor egymás közt susmorgó fenyők is összeszorított tűlevelekkel várták a nap első sugarait. A hó is csak csendben mert szállingózni. Szombat reggel volt, a karácsony szombat reggele.
Az erdész meleg ruhát és egy nagy hótaposó csizmát vett fel. Vállára egy tarisznyát és egy kötelet vetett.
-Gyerünk -mondta magának, és hatalmas léptekkel neki is indult.
A többes szám nem volt épp indokolt, mert a kutya is aludt még, és egyébként is, esze ágában sem lett volna gazdájával kimenni a farkasordító hidegbe. De az erdész szerette volna időben letudni az aznapi feladatát.
Ahogy kilépett a házból, egyből a ház mögötti ...
Égjen hát tovább, égjen minden szívben a szeretet lobogó tüze...
Van az az érzés, amit csak úgy kapok a hétköznapokban. Apránként. Gyűjtögetek, befogadok, raktározok, magamba szívom az emberi rezdüléseket, a félmosolyt egy idegen arcán, vagy a szemvillanását egy szerelmespárnak, vagy csak egyszerűen a puhán szállingózó hó látványát. Az a kis lélekdarab, mely bennem született meg, egyre csak telik, növekszik, tágul, szét, minden irányba, egyre tovább és a sodró érzések hömpölygő árja lassan kimossa belőlem a rosszat, a fájdalmakat és hiszem, hogy mindenkiből ugyanúgy, ha megérinti az a megnevezhetetlen valami, ami engem is. Én nem láttam a végét! Én nem tudtam mi történik, amikor túlcsordulok! Én sokkot kaptam! Nem vagyok bolond, csak égek a vágytól, hogy más is érezze, hogy adhassak valamit, amit évek óta magamban tartok! Azok az apró eseménylenyomatok beíródtak a szívembe észrevétlenül és megállíthatatlanul becsapódtak egyenként és egyszer csak felrobbant bennem mindez, mint egy ...
Két nap, két és fél, talán három is. Napforduló, Jézus születése, a szeretet ünnepe. Pár nap, amíg felettünk világít legragyogóbb eszményünk, a szeretet csillaga. Az állati létünkön, kegyetlenségünkön, az élet-halál harcainkon, a szemet szemért törvényeinken felülkerekedő égi világosság. Egy évről évre visszatérő üstökös, ami felfénylik, aztán elhomályosul egy egész esztendőre, majd újra eljön az égi és a lelki mechanika törvényeit követve.
Belső Univerzumunk fénylő égitestjeit magunk, emberek helyeztük fel egünk boltozatára, hosszú, sötét kozmikus vándorlásunk alatt, hogy csillagokként öltsenek alakot eszményeink, elveink és vágyaink, emlékeztessenek és figyelmeztessenek arra, kik vagyunk, és kik lehetnénk. Belőlük olvassuk ki, honnan jöttünk, és merre tartunk.
Karácsony éjszakáján emberi lényünk sugárzó ideája, a betlehemi csillag karnyújtásnyira tündököl felettünk. Civilizációnk szereteteszményének ezt a fénylő csodáját emberi történetek alakították, gazdagították és értelmezték ...
A nővérke az mondja, hogy átaludtam a karácsonyt.
Mondtam az unokámnak, hogy hozzon már egy naptárt, de elfelejtette, azután én sem jegyeztem meg a kérésemet és úgy telt el az év, hogy sohasem tudtam pontosan, milyen nap is van.
Nem, mintha kellene tudnom, mert itt a nyugdíjasházban minden nap egyforma, legfeljebb az ebéd más, meg a vacsora, ha éppen nem hideget adnak, de télen este is meleget kapunk.
Elfoglalt a fiam, csak az unokám látogat, állítólag három havonta, de ezt csak a nővérke mondja, nekem összefolyik az idő. Időnként ebéd után, a szieszta idején, kapok soron kívül süteményt, és azt mondják, az unokám hozta, de nem hiszem el, mert nem látom a gyereket, aki még csak tízéves, nem is értem, hogyan engedheti el a fiam felügyelet nélkül, Pestről idáig, mert vonatra kell ülni és egy ekkora gyerek nem utazhat egyedül.
Biztos, hogy karácsony van, mert az asztalomon mini karácsonyfán világítanak az apró körték, kékes fényüket még az udvarról is láthatja Józsi, a portás, ...
Az érettségi után úgy éreztük, hogy most kezdődik számunkra a nagybetűs élet. Elköltözünk otthonról, koleszosok leszünk, megtaláljuk a nagy Őt, vagy éppen elveszítjük a nagy Őt. Az bizonyos, hogy valami különlegesre vágytunk, valami olyan dologra, ami egész életünkben nyomot hagy bennünk. Új batárokat találtunk, kerestük a szerelmet, új utakat fedeztünk fel, feszegettük saját korlátainkat, élményeket gyűjtöttünk. Olyan élményeket, amelyek, valahogy eljutottak a lelkünk mélyéig, és sokkal, sokkal később nagyon szép emlékként újra előkerültek onnan.
Ági is főiskolás lett. 18 múlt, magas, darázsderekú lány volt. Gyönyörű gesztenyebarna haja háta közepéig ért, mindig kibontva hordta. Szép babaarcát érdekessé tette zöld szeme, melyet halványsárga udvar vett körül, mikor a fény éppen megvilágította. Szobatársak lettünk, majd később barátnők. Hónapok múlva Ági életében megjelent Zoli, aki szintén a főiskolára járt, csak más fakultációra. Igazán kivételes srác volt. Külsőre talán kicsit ...
Nagykabátos öregembernek képzeltem a novembert.
Majd' egy évet késve jött, mosollyal szemében, szép szavú fergeteg.
Megrágcsál, félig emészt meg, aztán kiköp, kínt húz-halaszt, méregzöld savban ülsz.
Kiemel, bepólyál, szeretve-szólva visz
Halkuló lépted árnyék, mi lüktetve kékbe vész.
- Juhász Karolina Lenke -
