- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Tündéreknek tetsző fehér pöttyök, kergetőzve szálldosnak az égen. Mintha egyszerűen csak a szél fújta el volna a csillagokat a fellegek felöl. Azok mintha násztáncukat járnák, vígan keringőzve szelik át a hideg levegőt. És tényleg. Valóban a hópelyhek párzási időszakába kerültünk bele. Szerelmesen nevetgélnek fel a pelyhecskék, örömteli pillanat ez számukra. Alig jöttek létre néhány másodperce, szinte csak pillanatok akadnak, hogy párra leljenek a hullásuk során, mielőtt földet érnek. Aztán ott a földön, betakarva a vacogó növényzetet élik le együtt a párok az életüket, egymáshoz tapadva. Régi hagyomány már ez. Rájöttek már erre régen, miért élné le az életét egy hópehely egy kellemetlen ember társaságában? Így tehát minden decemberben eljő az idő és párt keresnek maguknak.
Jahj, hát mennyi csodálatos pehely! Mind azokkal az egyedi formájukkal, szinte mintha egy üvegmester hozta volna őket létre! Könnyedségük még a tollakat is irigylésre méltatja! Micsoda tünemények ők! Kacagva, ...
fel
le
Biztos tudjátok, milyen a kényszerírás. Mikor megnyílik egy láthatatlan csatorna, és ömlik folyamatosan vég nélkül, szépen logikusan, összerakva egy gondolathullám.
Olyan belső monológ ez, párbeszédekben meg is adom a magamnak feltett kérdésekre a választ.
Szemem előtt képben peregnek a filmkockák, életre kel a mondandó, kiváló mozgatórugó forgatókönyvíráshoz, vagy itt és most, cikkíráshoz.
Ha rögtön nincs lehetőség a friss infó lejegyzésére, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jön elő még egyszer ugyanaz a szövegkörnyezet.
Most épp így jártam.
Semmi sem jut az eszembe. Nem jön az ihlet, van ez így.
Lehet, hogy egy kis varázsigét kellene mormolnom, és frappánsan kilökném a tuti pályázati anyagot.
Vagy egy divatos angyal rituálét csinálnék, az segítene. Kiválasztanám a kéréshez mondjuk a kreativitás angyalát, elvégezném a technikai részt, és várnám a csodát.
Már több órája szakad a hó - több órányi film forog lelki szemeim előtt:
A Kicsikémmel sétálunk a hóesésben, ...
fel
le
Azt kérdezted, hogy gondolom, hogy jó lennél nekem? Hisz nem is ismerlek. Lehet, hogy perverz vagy - poénkodtál. Azóta se árultál el magadról túl sokat, de a zárkózottság fogalma - téged látva - új értelmet nyert. De azt tudom, hogy mindenkinél jobban akarlak és az együtt eltelt három nap után máris nagyon hiányzol - annak ellenére, hogy valóban nem ismerlek. Nincs ezen mit szépíteni. Életre keltettél bennem valamit, amit már nem tudok visszazárni, se irányítani, és talán nem is akarom. Közel negyven évesen megélni újra a mindent elsöprő csodát az élet ajándéka. Még akkor is, ha egyoldalú. Még akkor is, ha emberi szemszögből nincs jövője. De kár tagadni, hogy ragyog a szemem és másnak is feltűnik, hogy ki vagyok virulva.
Emlékszem az első találkozásra, de arra már nem emlékszem, hogy mikor kezdtél el járni hozzánk. És semmi többre nem gondoltam, mint hogy tényleg az életmódunk érdekel csak, mert családos voltál. Mindig is naiv és jóhiszemű voltam, fel se merült bennem, hogy téged ...
fel
le
Hűvös, szeles tavaszi kora est volt. A vízesés a két hegy közül, a magasból bukkant elő és zajongva zúdult alá a jeges folyómederbe. Nyaranta, ha sokáig nem esik az eső, még akkor is erős sugárban ömlött le a kövekre, de tavaszi olvadáskor és tartósabb esőzésekkor még magasabbra duzzasztotta a folyó gyors vizét. Más, gyengébb vízesések aszálykor teljesen kiszáradtak, de ez a vízesés, az Öreg vízesés nem. Soha nem apadt el és mindig táplálta a folyót, mely végül a tengerbe ömlött. Ezért választottam ezt a helyet.
Három kicsi, szív alakú vörös kövecskét kerestem a folyó kavicsos medrében, majd miközben az elsőt a rohanó folyóba dobtam ezt suttogtam:
- Szeress engem! Szeress engem, amíg csak folyik ez a víz! Örökké szeress!
Majd bedobtam az első kavicsot az erős sodrású folyóba. Azután a maradék két követ is bedobtam és mindegyiknél elmondtam a saját varázsigémet, amivel szerettem volna a szerelmemet még jobban magamhoz kötni, hogy szerelmünk mindent túléljen és erősebb legyen ...
fel
le
Tudom, tudom, bujdossak el inkább, olyan rég voltam köztetek, de ezer mentségem van. Nem, nincs, illetve nem kifogásokat akarok sorolni, csak elmesélni pár mondatban, mi történt velem az idén.
Ha emlékeztek még, tavaly szeptemberben egy pesti gyorsétteremben kezdtem dolgozni kasszásként. Sokan legyintettek rá, ez semmi, meg vén fejjel mit bohóckodok a huszonévesek közt, mégis életem legjobb döntése volt, hogy igent mondtam az állásra. Imádtam az emberekkel foglalkozni, a macerás vendéggel is szót értettem, imádtam a pörgést, a fiatalabb kollégákkal oda-vissza tanítottuk egymást.
Életemnek ez a szakasza mégis lezárult, amikor az akkori és jelenlegi "főnököm" - aki utálja a főnök szót és sosem használja és leszedi a fejemet, ha ezt elolvassa, de szerencsére ma nem ér rá - felajánlott egy másik állást. Ugyanazon cégen belül, csak márkát váltunk. Nem csirkét árulunk, pizzát sütünk ezután, új éttermet nyitunk és elindulhatok egy úton, ami feljebb visz, tanulhatok, nagyon ...
fel
le
Hol van az a kiút, amiről mindenki beszél?
Jutka, már máskor is látta a kislányt a lépcsőn ülni. Úgy gondolta a szülei valahol a közelbe lehetnek, vagy csak elfáradt a játék közben. Már éppen be akart lépni az ajtón, de mégis mást gondolt.
– Szia. Mit csinálsz itt?
– Várom az anyukámat – felelte a kislány, cseppet sem volt megijedve
– És hol van anyukád?
– Dolgozóba
– Dolgozik? Mikor jön meg?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a gyerek.
– Nem akarsz bejönni?
– Nem szabad. Az anyukám azt mondta, ha valaki el akar vinni, sikítanom kell hangosan. Sikítsak? – volt némi huncutság a szemében.
– Nagyon okos anyukád van, hogy erre megtanított. Hogy hívnak?
– Faragó Emma, és négy éves vagyok. – mutatta is a kis kezén, hány éves.
–Leülhetek? – Emma kicsit odébb húzódott, hogy elférjen. – Amíg anyukád dolgozik, mindig itt ülsz a lépcsőn?
– Nem, a Móni anyukája szokott az oviból elhozni, de ők messze laknak, ezért én itt várom az anyukámat. — És apukád hol van, ...
fel
le
Apám büszke ember volt...
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás.
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg ...
fel
le
Tündéreknek tetsző fehér pöttyök, kergetőzve szálldosnak az égen. Mintha egyszerűen csak a szél fújta el volna a csillagokat a fellegek felöl. Azok mintha násztáncukat járnák, vígan keringőzve szelik át a hideg levegőt. És tényleg. Valóban a hópelyhek párzási időszakába kerültünk bele. Szerelmesen nevetgélnek fel a pelyhecskék, örömteli pillanat ez számukra. Alig jöttek létre néhány másodperce, szinte csak pillanatok akadnak, hogy párra leljenek a hullásuk során, mielőtt földet érnek. Aztán ott a földön, betakarva a vacogó növényzetet élik le együtt a párok az életüket, egymáshoz tapadva. Régi hagyomány már ez. Rájöttek már erre régen, miért élné le az életét egy hópehely egy kellemetlen ember társaságában? Így tehát minden decemberben eljő az idő és párt keresnek maguknak.
Jahj, hát mennyi csodálatos pehely! Mind azokkal az egyedi formájukkal, szinte mintha egy üvegmester hozta volna őket létre! Könnyedségük még a tollakat is irigylésre méltatja! Micsoda tünemények ők! Kacagva, ...
Biztos tudjátok, milyen a kényszerírás. Mikor megnyílik egy láthatatlan csatorna, és ömlik folyamatosan vég nélkül, szépen logikusan, összerakva egy gondolathullám.
Olyan belső monológ ez, párbeszédekben meg is adom a magamnak feltett kérdésekre a választ.
Szemem előtt képben peregnek a filmkockák, életre kel a mondandó, kiváló mozgatórugó forgatókönyvíráshoz, vagy itt és most, cikkíráshoz.
Ha rögtön nincs lehetőség a friss infó lejegyzésére, nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jön elő még egyszer ugyanaz a szövegkörnyezet.
Most épp így jártam.
Semmi sem jut az eszembe. Nem jön az ihlet, van ez így.
Lehet, hogy egy kis varázsigét kellene mormolnom, és frappánsan kilökném a tuti pályázati anyagot.
Vagy egy divatos angyal rituálét csinálnék, az segítene. Kiválasztanám a kéréshez mondjuk a kreativitás angyalát, elvégezném a technikai részt, és várnám a csodát.
Már több órája szakad a hó - több órányi film forog lelki szemeim előtt:
A Kicsikémmel sétálunk a hóesésben, ...
Azt kérdezted, hogy gondolom, hogy jó lennél nekem? Hisz nem is ismerlek. Lehet, hogy perverz vagy - poénkodtál. Azóta se árultál el magadról túl sokat, de a zárkózottság fogalma - téged látva - új értelmet nyert. De azt tudom, hogy mindenkinél jobban akarlak és az együtt eltelt három nap után máris nagyon hiányzol - annak ellenére, hogy valóban nem ismerlek. Nincs ezen mit szépíteni. Életre keltettél bennem valamit, amit már nem tudok visszazárni, se irányítani, és talán nem is akarom. Közel negyven évesen megélni újra a mindent elsöprő csodát az élet ajándéka. Még akkor is, ha egyoldalú. Még akkor is, ha emberi szemszögből nincs jövője. De kár tagadni, hogy ragyog a szemem és másnak is feltűnik, hogy ki vagyok virulva.
Emlékszem az első találkozásra, de arra már nem emlékszem, hogy mikor kezdtél el járni hozzánk. És semmi többre nem gondoltam, mint hogy tényleg az életmódunk érdekel csak, mert családos voltál. Mindig is naiv és jóhiszemű voltam, fel se merült bennem, hogy téged ...
Hűvös, szeles tavaszi kora est volt. A vízesés a két hegy közül, a magasból bukkant elő és zajongva zúdult alá a jeges folyómederbe. Nyaranta, ha sokáig nem esik az eső, még akkor is erős sugárban ömlött le a kövekre, de tavaszi olvadáskor és tartósabb esőzésekkor még magasabbra duzzasztotta a folyó gyors vizét. Más, gyengébb vízesések aszálykor teljesen kiszáradtak, de ez a vízesés, az Öreg vízesés nem. Soha nem apadt el és mindig táplálta a folyót, mely végül a tengerbe ömlött. Ezért választottam ezt a helyet.
Három kicsi, szív alakú vörös kövecskét kerestem a folyó kavicsos medrében, majd miközben az elsőt a rohanó folyóba dobtam ezt suttogtam:
- Szeress engem! Szeress engem, amíg csak folyik ez a víz! Örökké szeress!
Majd bedobtam az első kavicsot az erős sodrású folyóba. Azután a maradék két követ is bedobtam és mindegyiknél elmondtam a saját varázsigémet, amivel szerettem volna a szerelmemet még jobban magamhoz kötni, hogy szerelmünk mindent túléljen és erősebb legyen ...
Tudom, tudom, bujdossak el inkább, olyan rég voltam köztetek, de ezer mentségem van. Nem, nincs, illetve nem kifogásokat akarok sorolni, csak elmesélni pár mondatban, mi történt velem az idén.
Ha emlékeztek még, tavaly szeptemberben egy pesti gyorsétteremben kezdtem dolgozni kasszásként. Sokan legyintettek rá, ez semmi, meg vén fejjel mit bohóckodok a huszonévesek közt, mégis életem legjobb döntése volt, hogy igent mondtam az állásra. Imádtam az emberekkel foglalkozni, a macerás vendéggel is szót értettem, imádtam a pörgést, a fiatalabb kollégákkal oda-vissza tanítottuk egymást.
Életemnek ez a szakasza mégis lezárult, amikor az akkori és jelenlegi "főnököm" - aki utálja a főnök szót és sosem használja és leszedi a fejemet, ha ezt elolvassa, de szerencsére ma nem ér rá - felajánlott egy másik állást. Ugyanazon cégen belül, csak márkát váltunk. Nem csirkét árulunk, pizzát sütünk ezután, új éttermet nyitunk és elindulhatok egy úton, ami feljebb visz, tanulhatok, nagyon ...
Hol van az a kiút, amiről mindenki beszél?
Jutka, már máskor is látta a kislányt a lépcsőn ülni. Úgy gondolta a szülei valahol a közelbe lehetnek, vagy csak elfáradt a játék közben. Már éppen be akart lépni az ajtón, de mégis mást gondolt.
– Szia. Mit csinálsz itt?
– Várom az anyukámat – felelte a kislány, cseppet sem volt megijedve
– És hol van anyukád?
– Dolgozóba
– Dolgozik? Mikor jön meg?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a gyerek.
– Nem akarsz bejönni?
– Nem szabad. Az anyukám azt mondta, ha valaki el akar vinni, sikítanom kell hangosan. Sikítsak? – volt némi huncutság a szemében.
– Nagyon okos anyukád van, hogy erre megtanított. Hogy hívnak?
– Faragó Emma, és négy éves vagyok. – mutatta is a kis kezén, hány éves.
–Leülhetek? – Emma kicsit odébb húzódott, hogy elférjen. – Amíg anyukád dolgozik, mindig itt ülsz a lépcsőn?
– Nem, a Móni anyukája szokott az oviból elhozni, de ők messze laknak, ezért én itt várom az anyukámat. — És apukád hol van, ...
Apám büszke ember volt...
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás.
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg ...
