- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Édesapánk egyik verse...
Lombok közül előjön az esti fény
Olyan szelíden csap le ablakaidban
Az üveglapon megjön a színek világa
Mely fényt áraszt az egész határra.
Megvilágítja a nyíló virágaid
Te ott vagy, nézed figyelmesen,
Ugyan mikor győzi le az éj sötétségét
Na de nyár van, a virágok nyílnak.
Bepillant minden ablakon
Mikor mélyálomban vergődöm
Megyek ajtót nyitni, majd kinézek,
Álom mind ez, talán legyőzöm érzéseimet.
Igen álmodom én oly nagy szent hitben,
Megtart engem a boldogság a szeretet
Ott érzem minden este létedet
A gyönyörű est, mindig ott terem.
Álmaimban hallom lassú lépteid,
Majd elcsendesül valahol a távolban
Álomban merülök, csodákat nem ismerek,
Felébredve minden csodálatos érzelem.
Nyár van, gyönyörűek a virágok szirmai
Ránk zúdulnak a virágok illatai.
Ők igazán reggelente mutatják magukat
Így szeretjük őket, ha pompáznak, illatosak.
Langyos szellő sodorja a virágok illatát,
Én csak megyek felébredve, csodálkozva,
...
fel
le
Új esztendőbe léptünk át a minap. A civilizált világ a maga szerény és alig tolakodó módján adta értésünkre szilveszter éjszakáján, hogy valami történik. Óránként vagy száz durranás hangját hozta le a párás levegő egyébként oly csendes völgyünkbe - szerencsére a színes tűzijátékokat már nem láttuk. Részvéttel gondoltam a domboldalban legelésző lovaimra, valószínűleg nekik nem csupán a fülüket sértette eme merénylet, hisz onnan rálátni a többi dombtetőre a környéken, ahol a gaztetteket elkövették.
A modern világ egyik számomra érthetetlen jelensége, hogy mindent kívül ünnepel. Nincs azzal baj, ha földíszítjük az otthonunkat, vagy kiöltözünk, pezsgőt bontunk… de az ünneplés, a díszítés belül kéne, hogy kezdődjék.
Elmúlott egy esztendő, lássuk meg, mit tettünk, mérlegeljük döntéseinket, cselekedeteinket. Nézzünk önmagunkba nagyon őszintén, amit talán tegnap még balszerencsének véltünk, abban keressük meg a tanítást, amit tartogat a számunkra - és tanuljuk is meg.
Tavaly ilyenkor ...
fel
le
- Hát élet ez? - Persze, hogy élet, ha nem is jó. Ez van, tudod?!
Kicsit bár roggyantak vagyunk, de a szívünk a régi.
Tudunk még szeretni! Vidáman nevetni!
Kancsalul az egekbe nézni! Mindent, mindent elfeledni!
Várni, akarni, és remélni!
Egy új évben, új szeretőt keresni, találni!
Bolondos szilveszter? Mit kérek én tőled? Mi volt, mi lehetett, elmúlt. Örökre?
Ugye te sem hiszed. Talán majd jövőre.
Én már tucatszor, nem számoltam, elbúcsúztam az ó évektől. Amire nem emlékezem, arról nem beszélek. Voltak köztük bolondosak, jobbak, rosszabbak, de, ha visszagondolok és még ami előtt állok? - elmondhatom százszor is megtenném még, ha tehetném. Ha itt lehetnének mellettem azok, akiket úgy szerettem. De félre a tréfát, ez most komolytalan. Ők valóban nincsenek már? Érzem, tudom. Hiszen már elbúcsúztam tőlük ezerszer.
Emlékezem viszont egy különös szilveszterre, amikor ők is velem voltak még egy-egy pillanatig, részei voltak az életemnek. Tettek valamit, ma sem ...
fel
le
Fagyos, szürke karácsonyeste volt. Fázósan húztam össze a kabátot, míg leszaladtam a házból, hogy megsétáltassam Manót, a labradoromat. Az utcai lámpák halvány fénnyel világítottak. Ahogy Manó el-elszaladgált, hogy egy képzeletbeli macskát hajkurásszon, megpillantottam őt. Egyszerre öntött el hideg és meleg, lezsibbadtam, ahogy felém fordult. Nem változott az a vagány mosolya az elmúlt tíz évben. Minden porcikámon éreztem, ahogy végigpásztázza a testemet, és nem tudtam, fussak-e vagy maradjak, amikor felém indult.
- Szia Angéla! - köszöntött, én pedig szóhoz sem jutottam a sokktól.
Tíz éve próbálom kitörölni ezt a mosolyt emlékeim közül.
- Szia Ádám! - óvatosan viszonoztam, nem tudhatta, mit indított el bennem a látványa.
Újra gimissé váltam, akivel a focis-kapitány szórakozott.
- Mit csinálsz itt? Karácsony van, nem otthon kellene ülnöd a férjeddel az ünnepi asztalnál? - tette fel a kérdést, és én nem tudtam, csak puhatolózni akar-e a családi állapotom felől, vagy tényleg ...
fel
le
"A legszebb emlék a szeretet, amit mások szívében hagyunk magunk után."(Cicero)
Életet mentett, és belehalt...
Vigasztaló
Nicholas Wolterstorff, amerikai filozófus-professzor Korai sirató című megrendítő vallomásából (naplójából) értettem meg, hogy már-már elviselhetetlen, és talán örökig tartó fájdalmam, gyászom – anyaként megélve azt – természetes, mert életemből itt e földi létben immár örökre hiányzik valaki…– valaki, aki a világon a legdrágább kincseim egyike: a fiam, a szívem egy darabja.
És mégis, így is, nélküle is, élnem kell tovább, azzal a tudattal is, hogy ez esetben talán soha nincs elengedés, nincs gyászfeldolgozás, gyászmunka… E szavak üresen kongva – és bocsánat érte, de közhelyként – jegesen koppannak a szívemen, és hullnak porba évek óta.
A könyv rólam is szól. Rólam, és gyászomról, amit vállalnom kell, ha már megtörtént ez a szörnyű, mérhetetlen igazságtalanság.
Ha szeretetemre méltó volt, méltó arra is, hogy amíg élek, gyászoljam Őt...
...
fel
le
Az ember azt gondolná,hogy ilyen tájt kevesebb a dolog és több jut a pihenésre...
És mennyire de nem így van :D
Pedig a kert már szépen beszalmázva várja a telet,talán az a pár káposzta ami még kint van,szeretne bejönni kamrába,de el kell keserítsem őket,hogy biza maradnak,mert a libák imádják,és mivel képtelenek voltak megfejesedni,így kint maradnak libaeleségnek.A nagyja már úgy is bent van,így nem kesergek.
A sütőtökök is szépen beértek,ami azért csoda mert nem is ültettem tavasszal,így kicsit későn keltek ki és necces volt hogy valaha is napsárga köntösbe bújnak.De ugye minden jó ha a vége jó alapon,már a fáskamrában vannak mind,és ott ragyogják be a teret lehetetlen sárga színükkel.Örülök nekik nagyon,mert így lesz sok magom amit még a tél előtt elrejtek a szalma alá és megjelölöm,hogy tavasszal kitakarva segítsem a csírázásukat.
Idén ősszel végre a faültetés is megvolt,2 régi fát ültettem át és 1 új kapott méltó helyet a szentélybe,azaz a kert jobb oldalán,ahol szépen ...
fel
le
"Nincs oly igazi, meleg öröm a világon, mint látni egy nagy lelket, amint megnyílik az ember előtt."
/Johann Wolfgang von Goethe/
Amikor az utolsó vacsorát költöttük el a befogadó családommal Svájcban, - na nem úgy mint azt a bizonyos utolsó vacsorát, hisz még mindig élek - aznap is elmeséltem nekik, hogy a nap folyamán micsoda kalandokban volt részünk a munkatársnőmmel és miken nevettünk aznap hatalmasakat és megállíthatatlanul. Magyarán, hogy miken röhögtük magunkat könnyesre.
És aznap meglepődtem, mert váratlan bókot kaptam, aminek még ha nem is értettem minden szavát, megváltoztatta a magamról alkotott képet. Mert én magamat sokszor csak egy zsörtölődő diktátornak látom, aki ugyan remek szervezőképességű, de pont ezért zsarnok is sokszor, s ugyanakkor félénk és visszahúzódó, ahogy anyám beleégette az agyamba: magamnak-való vagyok. Aki pedig magának való, az nem való másnak, a jó ég tudja, a zuram is mit eszik rajtam.
De aznap azt mondták, hogy barátságos ...
fel
le
Édesapánk egyik verse...
Lombok közül előjön az esti fény
Olyan szelíden csap le ablakaidban
Az üveglapon megjön a színek világa
Mely fényt áraszt az egész határra.
Megvilágítja a nyíló virágaid
Te ott vagy, nézed figyelmesen,
Ugyan mikor győzi le az éj sötétségét
Na de nyár van, a virágok nyílnak.
Bepillant minden ablakon
Mikor mélyálomban vergődöm
Megyek ajtót nyitni, majd kinézek,
Álom mind ez, talán legyőzöm érzéseimet.
Igen álmodom én oly nagy szent hitben,
Megtart engem a boldogság a szeretet
Ott érzem minden este létedet
A gyönyörű est, mindig ott terem.
Álmaimban hallom lassú lépteid,
Majd elcsendesül valahol a távolban
Álomban merülök, csodákat nem ismerek,
Felébredve minden csodálatos érzelem.
Nyár van, gyönyörűek a virágok szirmai
Ránk zúdulnak a virágok illatai.
Ők igazán reggelente mutatják magukat
Így szeretjük őket, ha pompáznak, illatosak.
Langyos szellő sodorja a virágok illatát,
Én csak megyek felébredve, csodálkozva,
...
Új esztendőbe léptünk át a minap. A civilizált világ a maga szerény és alig tolakodó módján adta értésünkre szilveszter éjszakáján, hogy valami történik. Óránként vagy száz durranás hangját hozta le a párás levegő egyébként oly csendes völgyünkbe - szerencsére a színes tűzijátékokat már nem láttuk. Részvéttel gondoltam a domboldalban legelésző lovaimra, valószínűleg nekik nem csupán a fülüket sértette eme merénylet, hisz onnan rálátni a többi dombtetőre a környéken, ahol a gaztetteket elkövették.
A modern világ egyik számomra érthetetlen jelensége, hogy mindent kívül ünnepel. Nincs azzal baj, ha földíszítjük az otthonunkat, vagy kiöltözünk, pezsgőt bontunk… de az ünneplés, a díszítés belül kéne, hogy kezdődjék.
Elmúlott egy esztendő, lássuk meg, mit tettünk, mérlegeljük döntéseinket, cselekedeteinket. Nézzünk önmagunkba nagyon őszintén, amit talán tegnap még balszerencsének véltünk, abban keressük meg a tanítást, amit tartogat a számunkra - és tanuljuk is meg.
Tavaly ilyenkor ...
- Hát élet ez? - Persze, hogy élet, ha nem is jó. Ez van, tudod?!
Kicsit bár roggyantak vagyunk, de a szívünk a régi.
Tudunk még szeretni! Vidáman nevetni!
Kancsalul az egekbe nézni! Mindent, mindent elfeledni!
Várni, akarni, és remélni!
Egy új évben, új szeretőt keresni, találni!
Bolondos szilveszter? Mit kérek én tőled? Mi volt, mi lehetett, elmúlt. Örökre?
Ugye te sem hiszed. Talán majd jövőre.
Én már tucatszor, nem számoltam, elbúcsúztam az ó évektől. Amire nem emlékezem, arról nem beszélek. Voltak köztük bolondosak, jobbak, rosszabbak, de, ha visszagondolok és még ami előtt állok? - elmondhatom százszor is megtenném még, ha tehetném. Ha itt lehetnének mellettem azok, akiket úgy szerettem. De félre a tréfát, ez most komolytalan. Ők valóban nincsenek már? Érzem, tudom. Hiszen már elbúcsúztam tőlük ezerszer.
Emlékezem viszont egy különös szilveszterre, amikor ők is velem voltak még egy-egy pillanatig, részei voltak az életemnek. Tettek valamit, ma sem ...
Fagyos, szürke karácsonyeste volt. Fázósan húztam össze a kabátot, míg leszaladtam a házból, hogy megsétáltassam Manót, a labradoromat. Az utcai lámpák halvány fénnyel világítottak. Ahogy Manó el-elszaladgált, hogy egy képzeletbeli macskát hajkurásszon, megpillantottam őt. Egyszerre öntött el hideg és meleg, lezsibbadtam, ahogy felém fordult. Nem változott az a vagány mosolya az elmúlt tíz évben. Minden porcikámon éreztem, ahogy végigpásztázza a testemet, és nem tudtam, fussak-e vagy maradjak, amikor felém indult.
- Szia Angéla! - köszöntött, én pedig szóhoz sem jutottam a sokktól.
Tíz éve próbálom kitörölni ezt a mosolyt emlékeim közül.
- Szia Ádám! - óvatosan viszonoztam, nem tudhatta, mit indított el bennem a látványa.
Újra gimissé váltam, akivel a focis-kapitány szórakozott.
- Mit csinálsz itt? Karácsony van, nem otthon kellene ülnöd a férjeddel az ünnepi asztalnál? - tette fel a kérdést, és én nem tudtam, csak puhatolózni akar-e a családi állapotom felől, vagy tényleg ...
"A legszebb emlék a szeretet, amit mások szívében hagyunk magunk után."(Cicero)
Életet mentett, és belehalt...
Vigasztaló
Nicholas Wolterstorff, amerikai filozófus-professzor Korai sirató című megrendítő vallomásából (naplójából) értettem meg, hogy már-már elviselhetetlen, és talán örökig tartó fájdalmam, gyászom – anyaként megélve azt – természetes, mert életemből itt e földi létben immár örökre hiányzik valaki…– valaki, aki a világon a legdrágább kincseim egyike: a fiam, a szívem egy darabja.
És mégis, így is, nélküle is, élnem kell tovább, azzal a tudattal is, hogy ez esetben talán soha nincs elengedés, nincs gyászfeldolgozás, gyászmunka… E szavak üresen kongva – és bocsánat érte, de közhelyként – jegesen koppannak a szívemen, és hullnak porba évek óta.
A könyv rólam is szól. Rólam, és gyászomról, amit vállalnom kell, ha már megtörtént ez a szörnyű, mérhetetlen igazságtalanság.
Ha szeretetemre méltó volt, méltó arra is, hogy amíg élek, gyászoljam Őt...
...
Az ember azt gondolná,hogy ilyen tájt kevesebb a dolog és több jut a pihenésre...
És mennyire de nem így van :D
Pedig a kert már szépen beszalmázva várja a telet,talán az a pár káposzta ami még kint van,szeretne bejönni kamrába,de el kell keserítsem őket,hogy biza maradnak,mert a libák imádják,és mivel képtelenek voltak megfejesedni,így kint maradnak libaeleségnek.A nagyja már úgy is bent van,így nem kesergek.
A sütőtökök is szépen beértek,ami azért csoda mert nem is ültettem tavasszal,így kicsit későn keltek ki és necces volt hogy valaha is napsárga köntösbe bújnak.De ugye minden jó ha a vége jó alapon,már a fáskamrában vannak mind,és ott ragyogják be a teret lehetetlen sárga színükkel.Örülök nekik nagyon,mert így lesz sok magom amit még a tél előtt elrejtek a szalma alá és megjelölöm,hogy tavasszal kitakarva segítsem a csírázásukat.
Idén ősszel végre a faültetés is megvolt,2 régi fát ültettem át és 1 új kapott méltó helyet a szentélybe,azaz a kert jobb oldalán,ahol szépen ...
"Nincs oly igazi, meleg öröm a világon, mint látni egy nagy lelket, amint megnyílik az ember előtt."
/Johann Wolfgang von Goethe/
Amikor az utolsó vacsorát költöttük el a befogadó családommal Svájcban, - na nem úgy mint azt a bizonyos utolsó vacsorát, hisz még mindig élek - aznap is elmeséltem nekik, hogy a nap folyamán micsoda kalandokban volt részünk a munkatársnőmmel és miken nevettünk aznap hatalmasakat és megállíthatatlanul. Magyarán, hogy miken röhögtük magunkat könnyesre.
És aznap meglepődtem, mert váratlan bókot kaptam, aminek még ha nem is értettem minden szavát, megváltoztatta a magamról alkotott képet. Mert én magamat sokszor csak egy zsörtölődő diktátornak látom, aki ugyan remek szervezőképességű, de pont ezért zsarnok is sokszor, s ugyanakkor félénk és visszahúzódó, ahogy anyám beleégette az agyamba: magamnak-való vagyok. Aki pedig magának való, az nem való másnak, a jó ég tudja, a zuram is mit eszik rajtam.
De aznap azt mondták, hogy barátságos ...
