- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Napló bejegyzések
Mint írással (is) foglalkozó ember, néha megengedem magamnak, hogy ki merjek lépni a saját korlátaim közül. Így jutottam oda, hogy egy magyar Nobel díjas írást kezdtem el saját szemszögemből vizsgálni.
Talán páran ezt nagyképűségnek éreznétek - főleg szakmai háttértudás nélkül -, hogy hogyan is veszem a bátorságot, hogy egy nálam sokallta magasabb szinten írót vegyek górcső alá; de úgy hiszem, hogy ha egy átlag érettségiző is hasonló feladatot kaphat a magyar érettségijén, akkor talán felnőttként is érdemes néha elemeznünk, amit olvasunk, nem csak simán benyelni valamit...
Mindenki olvasott már Hemingwayt, Tolsztoljt, és többnyire volt véleménye az adott írásról, írói stílusról. Maximum sokunk nem jut el odáig, hogy ezt meg is fogalmazza önmagának, ne adj Isten, másoknak közzé is tegye véleményét.
Mert azt ugye - némi faggatásra - kimondjuk, hogy én jobban szeretem Balzac realizmusát, mint Tolsztoljét... vagy épp nekem inkább Krúdy, Márai vagy éppen Orwell jön be. Vagy ha ...
fel
le
A történet az ezerkilencszázötvenes évek elején zajlik, a mai időkkel való egyezés vagy párhuzam a véletlen műve. Semmilyen jelenkori politikai kivetítésért az író semmilyen felelősséget nem vállal. A történet a Rákosi rendszer kritikájaként íródott. Mindenki így olvassa… vagy ahogy akarja.
A buszremízben a legidősebb sofőr komótosan lépkedett – szájában egy Munkással –, erős füstfelhőt húzott maga után. A férfi még szippantott egyet a cigarettájába, majd a csikket a földre dobva, eltaposta azt, és tovább bandukolt a főnöki iroda felé.
– Józsi bá’, holnap ti viszitek a tömeget. Szedd össze a fiúkat, akikkel együtt mennél – mondta a főnök az idős férfinak. – Ugye voltál már ilyen úton? Itt az útiterv mindannyiótoknak.
József előbb felnézett a plafonra, köhögött egy fájdalmasat a tüdejéből, majd a főnökre pillantott, megvakargatta a fejét, és csak ennyit mondott.
– Főnök, ez a legnagyobb megtiszteltetés, hogy ezt most rám bízod.
– Józsikám. Olyanokat szedj össze, mint te. ...
fel
le
Telkis második előadásom - ahogyan megéltem
Túl rövid, viszont ennek ellenére túl mozgalmas volt a hét ahhoz, hogy meséljek nektek, arról, hogy milyen volt a Telki Közéleti Klub rendezvényén aktív szereplőként részt venni. Ami azonnal nagyon jóleső volt, hogy olyan nagy szeretettel fogadott mindenki, mintha hazaértem volna. Szerintem a családban sem fogadnak engem ilyen széles mosollyal (mert ott jobban ismernek). Azt hiszem hogy ez az, amit az ember egész életében keres, amire vágyik. Ezt a vegytiszta, örömteli elfogadást. Ezek a telkis napok, életem legjobb napjai közé tartoznak, amire mindig lelkesen fogok visszaemlékezni.
Ebben az évben már az egyik családtól kaptunk szállást is, így a fantasztikus Borit, és három vagány kifiát is megismerhettünk az aprónép közül. Reggelinél csirketartásról beszélgettünk, ahol elhangzott a világ legcukibb kérdése, hogy lesz-e kakas nélkül tojás, s ezt a kérdést az előadásomba be is építettem. Tojás lesz, csibe nem. Csodás kertem arborétum ...
fel
le
Elfogadtam egyszer egy King galambpárt. Egy nagy nyúlketrecben voltak jobb híján, nézegettem, hogy ugyan mihez is kezdjek velük, olyanok voltak nekem, mint másnak egy papagáj. Dísznek.
Ám egyszer csak, egyik reggelre hűlt helye lett az egyiküknek! A másik búslakodott magában, én meg fogtam, és kinyitottam a ketrecajtót, ő pedig huss, kirepült és üldögélt pár napig az egyik fa ágán. Másnap még mindig ott volt. Harmadnapra mellé telepedett egy postagalamb a tizenkettedik szomszédból.
S mint a népmesében, a szürke daru és az ezüstkócsag esetében, a postagalamb azt gondolta magában:
- Nem jó egyedül élni, nem biza! Férjhez megyek én! Férjhez! Még ma!
S a karcsú postagalamb udvarolni kezdett a szép kövér, özvegy Kingnek, de az kicsúfolta.
- Mit akarsz tőlem? Csupa szürke vagy, sovány is, hogyan nevelnéd fel a fiókáinkat?
A postagalamb aznap szomorúan repült haza.
De nem telt bele egy nap, s meggondolta magát az özvegy King, s azt mondta magában:
- Nem jó ...
fel
le
Március 15 - ünnepelj Magyar
Kottonnal megszórt diszkófolyosó,
tamponra öntött pálinka szaga,
új évezred, új léteket aprító
kulturnemzet - hősöknek utóda.
Petőfi magát vesztette-oda,
a szobra is menne már el messze,
de ércbe öntött álszentség foglya,
hazug szavak zengnek most fülébe.
Attila is bánja, hogy csavarozták,
kőre ragasztott költészet, gúnnyal,
új nagyok magukat tatarozták,
futtatták, róluk szól dicsőítő dal.
Hangzatos címek, pornográf rímek,
egymást basszák szájba, nem számít már,
kacagány, darutoll, meg egyéb díszek,
kutyabőr, meg föld, ezerekben hektár.
Főhajtás, tisztelet, aztán usgyi,
indul a gép, tököt áztatni, tenger,
persze megy a picsa is, bűnügyi
merész tett, államköltségen hencser.
Ünnepelj magyar, igaz gyereked éhes,
nem számít, dübörög a gazdaság,
te most kussolj, vagy torkod lesz véres,
föld alatt rohad már az igazság.
- Tiszai Pé -
fel
le
Csókkal ölelők, békeszirmaink,
zöldellő sorsmezőn a virágaink.
Földre szállt, drága angyalaink,
életünk beragyogó lélekvágyaink.
Családi köralkotó, igaz párjaink.
nyílt rózsaajkaikról mosolyaink.
Fénnyel áldott, szűzi tündéreink,
csodálatos világra szabadítóink.
Igen ők a nők, éltető reményeink,
köszönve, mind gyöngyszemeink.
Köszöntve együtt most létálmaink,
boldog nőnapot kívánunk társaink!
- Black Ice -
fel
le
Ezzel nem vagy egyedül. Én is azon gondolkodom ki vagyok én?! Talán együtt megfejtjük! Egy örök álmodozók, akik nem várják mástól, hogy megmondják kik ők. Maguk próbálják kitalálni, megfejteni a megfejthetetlent... és tesznek érte. Az idő hozta, az élet elvitte. Talány!? Azok vagyunk, akik lenni akarunk, legalábbis szeretnénk... Jó emberek! Legalábbis szeretnénk, ha azok lennénk!... Hasznosak bárki, mindenki számára..., magunkat is beleértve, legyen az ember, állat, egyre megy. Csak szeressenek azért, amit teszünk! És mi magunkat is! Nem sok ez egy kicsit? Rosszat semmiképp, hát akkor, marad a szeretet. Ez azt hiszem a jobbik verzió! Vagy önzőek lennénk? Sok ez így egyszerre? Azt hiszed könnyű az a kérdés, amit feltettél? A legnehezebb, hogy bevalld saját magadnak először is, hogy ki vagy te valójában.... Én pl. olyan vagyok, aki még magam sem tudom, de azt se szeretném, ha mások mondanák meg, ki vagyok én!? Még mindig ott tartok, így 75 évesen, hogy próbálom megfejteni ki is vagyok én ...
fel
le
Már több hónapja, hogy egy közösségi oldal egyik csoportjában rábukkantam egy történetre. Annyira feldobta a napjaimat, hogy elhatároztam, kronológikusan visszafelé elolvasok tőle mindent. Még mindig nem értem a végére, ám közben ötletet és ihletet kaptam az írásra. Mi lenne ha… Kipróbálom. Talán hozzá hasonló módon, én is gyógyulhatok tőle.
A folyamat hatásos, szórakoztató, és egyben félelmetes is. Kis epizódokban újra átélve a történteket, kezdek mindent másképpen látni. Amit eddig tragédiának és visszavonhatatlannak éreztem, most egészen más megvilágításba helyeződik. Az új szárnybontogató írói életem egy új lehetőséget adott. Ezt az oldalamat csak nagyon kevesen ismerik. Semmilyen módon nem kapcsolódik a valódi életemhez, ahol szinte közszereplő vagyok több ezer ismerőssel.
Sokszor eszembe jut a gyerekkorom. Neves szakemberek állítják, hogy minden onnan indul: jó is, rossz is. Népes földműves családból származom. Ismerem a növénytermesztés, állattartás minden gyöngyszemét. Az ...
fel
le
Meséltem az álmaimról, hogy vak vagyok - azt mondod - és nem látok, ezért nem mondod el, hogy szeretsz-e. Vegyem végre észre... talán látom, vagy inkább remélem, bízom benne, de elhinni nem merem. Még nem. De talán, ha mondanád se hinném el és igazad van, nekem kell éreznem. És érzem, hogy jó veled, otthonos, meghitt és örülsz nekem, ezt szeretném, és szeretném elhinni, hogy szeretsz... és szeretném, ha igaz lenne. Szeretném elhinni, hogy lehet engem szeretni tiszta szívvel. És nem bánom, ha sokáig tart újra elérnem a szívedig. Az enyém nyitva áll előtted.
Egyszer, tizenegy éve azt kérdeztem tőled, hogy:
- Mit akarsz tőlem? - te a szívemre tetted a kezed és azt mondtad:
- Ezt akarom elérni.
Most én ugyanezt mondom neked, a szívedet szeretném elérni, és a szívemet szeretném odaadni cserébe.
fel
le
Valamikor réges-régen, az erdőnek másik részén, szegletének szegletvégén, várva-várta életének örök párját, egy kedves kis manólány.
- Apa - kérdezte a kicsi manóm -, manók szerinted vannak?
- Hogy ne lennének - válaszoltam apásan. - Minden apa álma, hogy az ő pici lánya, örökre az ő kis manócskája maradjon.
A lánykám szép kis szája mosolyra kerekedett.
- Vicces vagy. Én mindig is manó szeretnék maradni - nevetett. - A tiéd - ugrott a nyakamba a manólány.
Eltelt pár év, és a kis manóból, gyönyörű nagylány lett. Megtalálta élete párját.
Virágba borult a táj
könnybe lábadt a szem
lelkem egy darabja
szabad útjára kelt.
Oltárhoz vezettem őt
elengedtem kezét
szívembe zártam rejtve
néki minden szegletét.
Nem kell féltenem már
erős kezekbe adtam át
lánykámmal véle
minden álomát.
Társával rajzolt szigetjük
közös új életük
bennük bízva tör elő
az eljövendő szebb jövő.
Gyökérből nyílt rózsa ő
szíveket melengető
szabadon,
hiszem!
ezerszép szirma nő.
- ...
fel
le
A bűvös számok közt
itt a tizenhárom,
bőrömből kibújok,
helyem nem találom.
Születésem havában
érdekes e nap,
minden évben megríkat,
vagy életet ad.
Nézek szívmelengető,
kedves képeket,
szavam eláll, és már
mozdulni sem merek,
hangom visszatartva
izzik forró parázs,
csak el ne tűnjön már
soha ez a varázs!
Élhetnék sokáig
lobogó tüzemben,
szikráimat vetve
szív-veszedelemben!
Mesék erdejéből
soha ki ne lépjek,
ajkamról ne kopjon
a szerelmes ének!
- Ködmadár -
fel
le