8 + 8 + 8 = 24 óra
2018. április 8.
Ugyan már! Matematikailag igen, de különben...
A gyermekeim, míg igényelték, sokat voltam velük. Sokat? Szinte mindig. Bevallom, imádtam is. Az egyik oviba, a másik már iskolába járt és dolgoztam ismét. Emlékszem, 500, - Ft - ért váltottam munkahelyet. Meg is szólt érte a szomszédasszonyom. Nem illett abban az időben. Mármint, munkahelyet váltani. Én meg úgy gondoltam, nem mindegy, hogy háromezer hétszázat vagy négyezer kettőt viszek a közösbe. Persze, keményen is kellett dolgozni, így visszagondolván, el sem hiszem, milyen beosztásom volt. Néha, amikor hazaértem, már mindkettő csemetém otthon volt és tudták, Anya miután megjön, készít egy teát, bevonul a nappaliba, átfutja a napi sajtót, majd utána csak az övék vagyok. Általában, Ők addig elpakolták az általam hazacipelt bevásárolt dolgokat. Kellett egy negyedóra - húsz perces átállás az agyamnak, a munkáról való áthangolódás rájuk. No, de utána! Éltünk, egészen alvásig. Tanultunk, beszélgettünk, vacsiztunk, játszottunk. S, mindezt együtt. A hétvégék sokkal szebbek voltak persze, mert akkor együtt keltünk, ráadásul később is, nem volt rohanás, kapkodás. Sokszor talán nem is segítettek, csak én éreztettem velük azt, hogy igen. Fontosnak tartottam, hogy lássanak, tapasztaljanak dolgokat. A lányommal szerencsém volt, jó eszű ma is. Vele keveset tanultam. Magától ráérzett az olvasásra. Vagy valamit látott tőlem? A fiammal viszont együtt tanultam végig az általánost. Szoktam is viccesen mondani olykor, nekem nem 8 osztályom van, hanem 16. Középiskolában feladtam. A fehérjéknél borultam ki, emlékszem. Szaktantárgyakra már nem akartam képezni magam. Vannak ilyen emlékképeim, hogy negyed tízkor kijövök a szobájukból és lehúzom a redőnyt, a szomszéd ne nevessen rajtam, alapon, megpucolok egy ablakot, majd tusolni megyek, s elindulok a háló felé, teli erővel, energiával. S, voltam akkor konkrétan 31 éves.
Negyven évesen se lett jelentősen könnyebb. Munka, gyerekek, akik kamaszodtak, nőttek. Jegyzem meg halkan, ezerszer jutott eszembe anyám, aki mindig is mondta, kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Akkor tanultam, ma már mindezt jól tudom. Bizonyára valamit nagyon rosszul csináltam, pedig a mi szemetesünkre nincs is belevésve a nevem. Jól van, nem panaszkodom, de akkor is ma már mindent másképp csinálnék. Nem vállalnám magamra az összes házimunkát. A lányom, mióta külön életet él, nekem csak nehezebb lett. Bár rengeteg gépet kaptam tőle ajándékba, melyeket szívesen is használok. Könnyítik a mindennapjaim. Csak néha elgondolom, milyen jó lenne hazajönni néha arra, hogy valaki megterítve vár egyszer engem is.
Ui.: Pár éve nagy változást vittem véghez. Valami hatására besokalltam. Ha kedden a lépcsőre leejt valamelyik férfi valamit, és hajlás után azt egyik sem veszi fel, (mert ugyebár azért le kell hajolni) képes vagyok szombatig átlépni. Hetente egyszer a lépcsőé vagyok. Többet nem. Reagálása erre az volt a férjemnek. Igénytelen lettem. Szerintem meg ötvenfelé, illene magunk után rendet rakni. Csak nem állhatok ott a WC-mellett mindig és törlök életem végéig! Vagy az lenne a normális?
Gondoltam, ha én nem változtatok, akkor minden a nyakamon marad, míg élek. Jobb későn, mint soha. Így lettem én tejhatalmilag önszántamból kényelmes háziasszony.
- Laura -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.