újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

A selejt

2011. február 18.

Vissza a naplóhoz

Legutóbb azon morfondíroztam, hogyan lettem váratlanul ismét anyuka. Mert az lettem, minden kétséget kizárólag. Fogalmam sincs, hol csúsztak el a dolgok. Pedig ezt a tényt, mi nők azért rendszerint tudni szoktuk. Tán az öregség elkerülhetetlen jeleként kihagy a memóriám, vagy csak fel kell ismerjem, hogy vannak sorsok, olyan életminták, amik kikerülhetetlenül ismétlik önmagukat. A kisebbről való kényszeres gondoskodás is valami ilyesmi lehet. Utólagos elemzéseim legalábbis ezt mutatják.
Pedig leraktam a nagy esküt, hogy én most már kizárólag a saját kedvtelésemmel foglalkozom, elvégre a fiaim már majdnem felnőttek, és az én jelenlétemet kizárólag az ennivaló és a tiszta ruha vonatkozásában igénylik. Megkönnyebbült mosollyal tervezgettem a felszabaduló időm remekebbnél remekebb eltöltésének lehetőségeit, amikor ismét történt valami. Már akkor eldőlni látszott a dolog, amikor a tenyerembe helyezett kis szőrcsomó összegömbölyödve békésen elaludt. Nem tudom, miféle bizalom munkált benne irányomba, de fel sem tételezte, hogy bánthatnám. Pedig nem is olyan régen életveszélyben volt, legalábbis ezt állítják hőslelkű fiaim.
- Rendben. - mondtam zordan. - De ez a ti macskátok! Én nem foglalkozom vele. Nekem ott az öregúr, egy nyávogógép éppen elég. Keressetek neki más gazdát.
- Jó. - felelték szószátyár fiaim és már ott sem voltak.
A kicsi azonban mit sem tudott az egyezségről. Vagy nem világosították fel , vagy másként döntött, és mire észbe kaptam, újra anyukának érezhettem magam. Cicaanyukának. Mert egy lépést sem lehetett tenni nélküle, hol a köntösöm zsebéből bukkant elő, hol a lábam körül írta végtelen nyolcasait, felmászott a combomon rimánkodva esdekelve, hogy nézzek rá, foglalkozzak vele. Éjszakánként belopódzott a hálószobánkba, beült a takaró alá, a talpamhoz gömbölyödve dorombolt. Reggelente elsőnek rohant üdvözölni, legurult a lépcsőn, beszorult a cipőmbe, és a válltáskámban virtuális egerek után kutatott. Majd kétségbe esve nézte, ahogy munkába indulok. Nélküle! Hazatérésemkor elsőként ugrott a nyakamba, és egyre inkább úgy tűnt, hogy nincs is világon senki más, aki engem ilyen hevesen szeretne, mint ő. Családom férfi tagjai csendes derültséggel szemlélték mindezt, elvégre nekik semmi tennivalójuk nem akadt a kis nyavalyással. Ezt a kényelmes helyzetet néha egy kis fogócskázás erejéig képesek voltak feladni. Aztán mindannyian visszasüppedtek a tétlen, ám de boldog megelégedettség állapotába.
- Mégis, mit gondolsz? Egy lány macskának csak te tudod megtanítani, milyen az nőnek lenni. Én biztosan nem.- mondta Hosszúhajú, a fiam.
Rácsodálkoztam a gyerekre. Régen történt már, hogy magától ilyen hosszan értekezett volna velem. Biztosan nagyon jó anya lehetek, mert kiderült, így a kamaszkor végén, hogy igenis tud beszélni, nem felejtette el ezt a tevékenységet a középiskolás évek alatt. Az is megelégedett mosolyra fakasztott, hogy a gondolat menetében én is szerepelek. Tehát megismert. Remek. Volt már, hogy aggódtam. De most, hogy ilyen kellemes meglepetés ért, mindent megbocsátottam Kiscicinek, a cicának, aki nélkül ez a mondat biztosan nem jöhetett volna létre.
Ezért aztán némi hümmögések közepette, elfogadtam a kis szőrcsomó ragaszkodását. Ettől kezdve együtt főztünk, néztük a TV- műsort, később már beleszólt az írásaimba, és meghallgatta a véleményemet az éppen olvasott könyvről. Ahogy az lenni szokott, a gyerekek a felnőttek számára váratlanul felnőnek, Kiscici elkezdett kamaszodni. Ezt onnan tudom, hogy megmagyarázhatatlan dolgokat művelt és egyre többször tartott igényt a fürdőszobára. Nézegette magát a tükörben, vajon elég csinos-e. Mindenhez hozzányúlt, mindent kipróbált, kezdett idegesítő lenni. Például tegnap, miközben tusolás címén a fejemre folyattam a jó meleg fürdővizet, ismét meglepett. Én élvezni próbáltam a pár pillanatnyi jótékony csendet, a képzelt magányt, amikor meghallottam négylábú leányom nyekergését. Aztán valami vizes dolog lelkesen a bokámhoz simult. Reménykedtem, hogy csak a törülköző esett bele a kádba, ezért aztán nem mozdultam. A hajamra, a hátamra zuhogó víz kellemes érintését élveztem. Ilyen apró kis relaxációkra szükségem van egy fárasztó nap befejezéseként, bár ez maradéktalanul most sem sikerült. Hiába löktem arrébb a valamit a bokám mellől, az nem tágított- újra és újra megtalált. Mogorván hagytam abba a vizes élvezkedést, és tekintetem találkozott Kiscici áhítatos pillantásával, ahogy a lábamnál ülve, kis fejét felém fordítva rendíthetetlenül osztozott a zuhanyozás örömeiben. Ekkor gondoltam először arra, hogy baj van. A kicsi selejt. Identitás zavarral küzd. Elcipeltem az orvoshoz, de a várt eredmény elmaradt, mert a doki úgy mosolygott rám, ahogy a csendes őrültekre szokás, és végeláthatatlan értekezésbe kezdett a kismacskával arról, hogyan kell bánni a nehezen kezelhető pót- szülőkkel. Valami tanácsot azért adhatott neki, mert azóta sokkal türelmesebb velem szemben. Látszik, hogy nagyon vigyáz rám, még az illemhelyre is elkísér. Ül velem szemben és dorombol, fejecskéjét a lábamhoz érinti. Azt, hogy mit alkottam, rendszerint szemrevételezi, és ha nem figyelnék eléggé, talán még ki is horgászná a csészéből. Rendszerint megakadályozom ebben a tevékenységében, és ő szemrehányóan néz rám, miközben elvonul a macskaalomba:
- Látod, te kis buta. - dorombolja szelíden.- Ide kell végezni a dolgunkat. Kicsit selejtes macska vagy, de azért én így is szeretlek!

A bejegyzést írta: Kyra

Hozzászólások

fordított időrendi sorrend

Jó volt olvasni a naplóbejegyzésedet: meghitt, derűs, hangulatos, bensőséges, tartalmas. Pont, amit egy naplótól várok!
Sok ilyen történetet szeretnék még olvasni tőled!
Kedves Petra !

Köszönöm, hogy elolvastál.
Kyra
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: