Amira léte
2019. november 17.
December első fele volt, amikor a nő szapora léptei üdvözölték az ismert út betonjárdáját. Célirányosan haladt előre a patak mentén, ott, hol fűzfák ölelték a víz partját. Szerette azt a helyet. Szeme a természet apró szépségeit pásztázta, lelkébe nyugalom és béke költözött. Gondolatainak engedte, hogy kissé elkalandozzanak, hiszen a szokottnál
is fáradékonyabb volt az utóbbi időben. Mikor hazaérkezett, az asszony otthoni teendőit rutinból végezte, amit egy lágyan csengő dallam szakított félbe. A hang irányába akart indulni, de mintha a lábai ólomból lettek volna, furcsa érzés zongorázott a vénáiban. Rápillantott a telefon kijelzőjére, és látta, hogy az orvosa keresi. Gyengéden beleszólt a telefonba:
– Halló, tessék!
A vonal másik végén egy ismerős női hang, bájosan, de komolyan köszöntötte:
– Szia! A doktor úr személyesen szeretne veled beszélni. Mihamarabb be kellene jönnöd hozzánk.
– Szia! Most? Azonnal?
– Igen, kérlek. Nem mondhatok semmit telefonon. Számíthatunk ma rád? – jött a kedves kérdés.
– Igen, öltözöm, és rögtön indulok... – szólt Amira.
– Várunk. Szia!
– Szia! – köszöntek el egymástól, és azzal letették a telefont.
Amirának csupán pár másodpercet vett igénybe az, hogy a ruháját átcserélje. Annak ellenére, hogy a szíve a torkában dörömbölt, ilyen gyors tán még sosem volt. Az időjárás nem a kellemes arcát mutatta, szemerkélt az eső, ám a hűvös szél víg táncát járta a fák ágai között.
Végre megérkezett. Az ismerős falak most ridegen meredtek rá, egy héttel ezelőtt már élvezhette a vendégszeretetüket, mégis a mindig zsúfolt folyosó most valahogy elhagyatottnak tűnt. A kórteremből kilépő orvos megpillantotta Amirát, és lépteit szaporázva elindult a nő felé.
– Üdvözlöm, örülök, hogy ilyen hamar felkeresett – szólt az főorvos.
– Jó napot kívánok, doktor úr! – jött a félénk válasz.
– Beszélnünk kell, menjünk egy nyugodt helyre! – mondta a férfi, de a nő gyorsan hozzátette:
– Itt jó lesz, szeretném hallani, miről van szó.
– Megkaptam a biopszia eredményét, ami felfoghatatlan. Én bíztam abban, hogy a citológiai vizsgálat, nem mutatja ki a rosszindulatú sejteket. Sajnos az eredmény alapján viszont azonnali műtéti beavatkozásra lesz szüksége...
Amira lába gyökeret vert ezekben a percekben, nézte az előtte állót, hallotta a mondandóját, de az agya fel sem tudta fogni a hallottakat, leblokkolt. Az orvos gyengéden megérintette a nő vállát, és aggodalmasan folytatta:
– Asszonyom! Biztos nem szeretne leülni? Kér egy pohár vizet?
A nő minden erejét összeszedve halkan és lassan válaszolt:
– Köszönöm, nem kérek vizet. – Az elméje gyorsvonatként száguldott a jelenben. Nem, ez nem lehet igaz! Miért? Mi történt? Miért pont velem? Mi lesz most? – Kérdések kavalkádja zakatolt az agyában. – Talán csak álmodom, nem, ez nem lehet a valóság. Fel kell ébrednem!
Hogyan mondjam el a férjemnek és gyermekeimnek? – Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, az idő pedig, mintha vánszorgóra fogta volna magát. Otthon újabb gondolatok foglalkoztatták. Vajon érdemes küzdeni? A kiutat meglelhetem még? Vagy bele kell törődjek? Ez harc az idővel? Számíthatok valakire? Vívódásomat megértik majd?
Mire a nő feleszmélt, elérkezett a tervezett műtéti nap. Amira sápadtan lépkedett párja mellett a kórház folyosóján. Az ügyeletes nővérke már várta őket, a papírmunkája elvégzése után egy kórterembe kísérte a párt. Amira másnap reggelre előkészítve várta a műtétet, amikor egy ismeretlen orvos lépett az ágyához, és bemutatkozott.
– Az ön aneszteziológusa vagyok, lenne pár kérdésem, és szeretném megvizsgálni, mielőtt altatásra kerülne a sor. – Pillantása nem sok jóval kecsegtette Amirát. Közelebb hajolt a nőhöz, és megállapította:
– A mai műtétet el kell halasztani! – ezzel elviharzott.
Pár perc múlva egy fehérköpenyes csapat vette körül a nő ágyát.
–Doktor úr, most mi lesz? – kérdezte félve a nő.
– Sajnálom, asszonyom, az ajkán lévő herpesz arra utal, hogy nagyon gyenge az immunrendszere. Ilyen állapotban nem lehet megoperálni, mert többet ártanánk, mint amennyit segítenénk. Egy hét karantént és immunerősítő szedését javaslom önnek. Erre az időre hazaengedem, de szigorúan be kell tartania az előírásokat.
Az asszonyt pár nap elteltével egy fontos döntés meghozatala foglalkoztatta. Imádott lánya életének egy lényeges fejezete következett.
Látni akarta, ahogy az élete egyik értelme báli ruhában eltáncolja azt a bizonyos szalagavatói nyitótáncot. Tisztában volt az elhatározása horderejével. Hisz az élet, döntések meghozásáról szól, így, vagy úgy, de választania kellett. Dűlőre jutott: holnap ott a helye a gyermeke mellett, az orvos utasításának ellenére.
Másnap erőtlenül, ám hatalmas szeretettel és büszkeséggel nézte a keringőt. Akkor, abban a pillanatban nem gondolt semmire, csak a gyermeke boldog mosolyára, ez hatalmas erőt adott a küzdeni akaráshoz. Tudta és érezte, hogy jól döntött.
Pár nappal később odakint apró hópelyhek szállingóztak. A kórházi osztály folyosóján egy férfi és egy nő érzései keveredtek. Az asszony a férjével a társalgó egyik asztalánál beszélgetett. Rövid idő múltán belépett a szemközti szoba küszöbén egy nő két kísérővel.
Amira akaratlanul is az érkezőkre pillantott és suttogó hangon párjának ezt mondta:
– Olyan érzésem van, hogy ő lesz a szobatársam.
– Miért? Ismered?
– Nem, ez csak egy megérzés.
Mély hallgatás következett, kéz a kézben, pillantásuk egy tekintetben. Idillien egymásra hangolódtak, mikor közeledő lépések törték meg a csendet.
– Tessék a 305-ös szobába menni! – hallatszott az épp szolgálatban lévő nővér hangja.
Amira belépett a kórterembe, szemei kikerekedtek... Az imént látott hölgy bemutatkozott, és közölte, ő lesz a szobatársa. Szó szót követett és egész este beszélgettek. Sorstársként együtt éreztek. A félelem, ami a gyomrukban sakkjátszmát vívott, és görcsben tartotta őket, kicsit alábbhagyott, így a két lélek egymásra hangolódott.
Furcsa szituáció az, amikor két idegen ember ilyen rövid idő alatt, megtalálja az egymáshoz vezető utat, és együttes erővel haladnak tovább. 19751, Amira ezt mondogatta magában, hisz erősen hitt e szám gyógyító erejében. Sokat olvasott a gyógyító számok, Grabovoj tanításairól, melyeket megismertetett Krisztinával is. Ettől a pillanattól kezdve közös hittel vágtak neki életük legnagyobb harcának. Már
nem voltak egyedül, hisz ott voltak egymásnak.
Másnap kora hajnalban felébredtek. Jól tudták, lassan elérkezik az operáció időpontja. Amira megkapta a stresszoldó tablettáját, bár nem értette, hogy miért neki hozzák elsőként, hisz úgy emlékezett, az orvos azt mondta, Krisztinával kezdi a műtétet, de a nővérke mégis más
sorrendben osztotta ki a tablettát. A két nő pár mondatot váltott, miközben Amira bevette a gyógyszert, és a hatására álomba szenderült.
Azon a napon mindketten túl voltak a sikeres műtéten.
Egy hét lábadozás után végre elérkezett az a nap, amikor elhagyhatták a kórház területét. Ezek után tartották a kapcsolatot, megosztottak egymással minden aprónak tűnő gondolatot és tapasztalatot,például a rendszeres kontrollvizsgálatokról. Talán a nehezén már túl vannak, de évek kellenek majd ahhoz, hogy teljesen felépüljenek. Bíztak benne, hogy az erős hit és akarat meghozza számukra a kegyetlen kórral szemben nehéznek tartott győzelmet. Ehhez szemlélet– és életmódváltása is szükségük volt, ezután mindig csak a jóra volt szabad koncentrálniuk. A pozitív életvitel mellett az élet adta aprócska örömök felfedezése és megélése segíthet a győzelem elérésében, így majd rügy fakad, ami szeretetben boldogan növekszik, és napról napra
megerősödik.
2019. 10. 29.
Ilpaki
Szerzői és minden jog fenntartva!
Megosztható változtatás nélkül.
Kép: internet+ saját szerkesztés
A bejegyzést írta: Ilpaki
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.