Anyu

2022. október 17.

Vissza a naplóhoz

2021. június 14.-i jegyzet:

Ma 10 éve ment el. Értelemszerűen tudtam, hogy Ő sem él örökké, viszont nem gondoltam, hogy fiatalon fog távozni. Nem szomorú poszt lesz ez, mert már 'jól' vagyok, ennyi év alatt bőven volt időm a helyükre tenni a dolgokat. Nyilván hiányzik, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Megemlékezés csupán a poszt célja, Őt még úgysem örökítettem itt meg.

'62-ben született, finoman szólva sem egy mintacsaládba. Elég annyit említenem, hogy mindkét szülője piás volt, ez pedig az egész gyerekkorát és fiatalkorát tönkrecseszte, hamar le is lépett otthonról. Ráerőltették egy olyan szakma kitanulását, amihez ugyan meg lett volna a tehetsége, de nem azt akarta csinálni, mondjuk mindegy is, mert nem tudott benne elhelyezkedni. 2 rossz házasság után ismerte meg a fatert, de vele már nem házasodott össze. Nemsokkal később jöttem én, majd a húgom. Állítólag becsúsztam, viszont pontosan azért kellett volna legalább másodszor vigyázniuk, mivel egyrészt kb. a semmire érkeztünk (alkalmi melókkal próbálták fenntartani magukat, aztán a velünk bővült családot), másrészt a fater már engem sem akart, szóval nem tudom miért kellett mégegy életet kitenni a nélkülözésnek és mindannak, ami később jött. Ezt leszámítva azonban az Anyu előtt le a basketball sapkával (kalapom nincs), mert annak ellenére, hogy mit hozhatott volna otthonról, más irányt választott. Nyilván érezhető volt annak a hatása, hogy nem kapott szeretetet és jó példákat, de próbált más lenni, kezdve azzal, hogy a piát és a piás embereket egyenesen rühellte, ahogy a verésnek sem volt híve. Kaptunk mi is, de nem gyakran (azt megtette más) és nem is agyba-főbe gyepált. A hiányosságait próbálta az eszét és nyitott szemét használva pótolni, értem ezalatt hogy amit nem kapott meg és amiről tudta/látta, hogy hogyan helyes, azt nekünk azért megpróbálta megadni. Anyagilag is szarul álltunk, de inkább magától vont meg dolgokat, volt hogy az ételt is. Érzelmileg nem kaptunk annyit, amennyit normális esetben kellett volna, de ezen a téren is próbálkozott legalább annyival, hogy más módon megpróbálta kifejezni a szeretetét. Az öregem is hasonlóan fos utat járt be, viszont ő nem nagyon törekedett arra, hogy adjon. Oké, minden este csokikkal jött haza, meg elvitt ide-oda, de érzelmileg semmit nem kaptunk és ő a piát sem vetette meg, amit az anyu utált. Szerencsére elég kevés emlékem van, de az megvan, hogy amikor időnként ivott, akkor hülye volt, ordítozott az egész családdal és tettlegesség is történt. Nem durván, de a normálisan elvárható viselkedéshez képest mindenképp' gáz volt. 4 éves voltam, a húgom még csecsemő, amikor külön utakra eveztek. Nemsokkal később került be a képbe az a genetikai hulladék. Róla nem írok bővebben, mert még mindig felmegy bennem a pumpa és okádnom kell tőle, meg attól, amit művelt, egyszer már amúgy is írtam róla, bőven elég annyi. Tönkretett mindannyiunkat. Fater közben élte az életét, összejött egy csajjal és abban az időben született meg a féltesónk, a Gábor. Mire 12 éves lettem, addigra újra a képbe került a fater, nem tudom a részleteket és nem is kérdeztem, mert akkor még nem érdekelt, aztán meg már nem érdekelt. Elköltöztünk együtt Pestre, egy panellakásba. Látszólag jobb lett az életünk, legalábbis kevesebb volt a balhé, mert igyekezett nem inni és már nem emelt kezet senkire, mert tudta, hogy akkor az anyu kidobja és nincs újabb esély, viszont addigra sokminden nem volt a régi, az anyu sem. Volt egy szívbetegsége, ami akkortájt kezdett romlani. Mivel fokozatosan lett rosszabb az állapota, ezért boldog tudatlanságban léteztem. Voltak kisebb rosszullétei, de pontosan az átmeneti jellegük miatt hittem, hogy majd továbbra is jönnek, azt' mennek, nem lesz semmi gáz. Ahogy komolyodtam, meg az általános állapota is romlott, akkor néha már kicsit aggódtam, de még mindig azt hittem, hogy sokáig fog élni. Mint mondtam, vele sem volt szoros kapcsolatom, de működőképesebb volt, mint a faterommal. Inkább a jó emlékek és az általa átadott néhány fontos tudnivaló, illemszabályok, belső értékek, stb.-k maradtak meg. Mai napig fel-felidéződnek itthon a szavai, tettei. Vele tudtam kicsit dumálni néha, tudott rólam egy keveset és volt, hogy segített is, vagy legalább megpróbált, nem volt teljesen passzív és érdektelen, mint a fater. Vele többet is tudtam baromkodni, haláli szövege volt és volt egy stílusa, amit másoknak meg kellett tanulni kezelni, de számunkra természetes volt. Csípős tudott lenni a humora is, de mi bírtuk. Nagyon kritikus és szókimondó volt. Pár év alatt lerobbant és onnantól kezdve nehezebb volt vele, mert a mozgáskorlátozottság, ezáltal az önállóságának és szabadságának a részleges elvesztése miatt megkeseredett és kötekedővé, időnként kifejezetten elviselhetetlenné vált, de később beláttuk, hogy baromira szar lehetett neki és mivel mi voltunk körülötte, rajtunk csattant a feszkója. Mióta ugyanolyanok a mindennapjaim és rajtam is jelentkezik időnként a bezártságból és a tehetetlen dühből fakadó dilihopp, azóta értem miért is volt olykor zabos. Már elég nagyok voltunk, mire annyira lerobbant, hogy segítségre szorult dolgokban és ezért tudtunk segíteni ebben-abban, középiskolás koromban már én is le tudtam vinni sétálni, vásárolni. Ő is kerekesszékben kötött ki, szintén azért, mert a lábában annyira tönkrement a keringés, hogy még annyit sem bírt járni, mint amennyit én tudok és neki fekély is lett rajta, meg neki a szíve is rosszabb volt addigra. Igaz, erős dohányos is volt a kórsága mellett, ami nyilván nem segített a rossz keringésén. Nehezen mozgott a lába miatt, meg a szíve is eléggé lekorlátozta, de azért amennyire tudott, tevékenykedett. Szeretett főzni és ugyan csak ülve tudott a konyhában is ügyködni, inkább ott ült a tűzhely előtt, csak főzhessen-süthesssen. Korábban aktív volt, folyton ment, szóval elég durva lehetett neki a váltás, amikortól másoktól (tőlünk) függött, hogy lejut-e az utcára, meg mikor és milyen időközönként jut el ide-oda? Fater az ő esetében sem volt túl aktív, de azért levitte, vagy én, attól függött melyikünk van otthon éppen, de nyilván ettől még volt amikor nem jutott ki a lakásból és ez érthető módon zavarta. Többször volt olyan, hogy a suliból arra értem haza, hogy ott sántikál a háztömbünk előtt, mert alig tudott járni a bot ellenére is, viszont egyedül nem tudott a székkel beszállni a liftbe és azzal együtt lemenni. Mikor az első alkalomnál megkérdeztem miért indult neki gyalog és egyedül, azt mondta hogy nagyon mehetnéke volt és ezt is csak most értem meg igazán, amikor a cipőjében sántikálok - de én némiképp' jobb helyzetben. Sosem gondoltam, hogy ugyanazt az 'életet' fogom élni, amit neki kellett, mivel akkoriban még enyhe volt a kórságom és nem látszott a hasonlóság. A korlátok és fájdalmak ellenére a humora nem hagyta el és depressziósnak sem tűnt. Mindig erős volt, nagyon ritkán sírt csak, pedig rengeteg szart elvitt a hátán. Valószínűleg abba rokkant bele, meg adott is volt a szív- és keringési probléma a szívbeteg édesanyja oldaláról. Erre az alapproblémára jött egy nagyon stresszes élet, majd a sok bagó és készen volt a recept arra, ami végül be is következett. 2011-ben egy szokásosnak tűnő gyengélkedése szokatlanná vált, ugyanis egyik nap furcsán állt a szeme és mondta is, hogy furcsán lát, kissé zavart is volt. Mentőt hívtunk, kórház, vizsgálatok, majd eredmény: vérrög, amit az egyik nyaki erének az elzáródása okozott, azt pedig a rengeteg ciginek köszönhette, csakúgy, mint a nagylábujja üszkösödését is. Azt le is amputálták és félő volt, hogy az egész lábára az a sors vár majd, mivel nem állt meg a szövetelhalás folyamata. A doki azt mondta mindegy, hogy leteszi-e a cigit, mert már az sem javítana az állapotán és Ő folytatta is tovább a cigizést. Nem túl sok idő telt el a fent említett rosszullét és a lábán lévő elhalás terjedése után, amikor megint rosszul lett - akkor a szíve miatt. Hívtam a mentőket, aztán a fatert is, hogy baj van, amire elindult haza. Bementem az anyuval, de mivel az intenzívre került, hazaküldtek. Másnap tudtuk meg, hogy éjjel infarktust kapott és bár sikerült visszahozniuk, nincs jól, a doki azt mondta ha megismétlődik, 100%, hogy elviszi. Onnantól kezdve belénk költözött a rettegés, de az anyu előtt nem mutattuk, meg annak ellenére hittem és bíztam valami csodában. Egyik nap azzal jött haza a fater, hogy le kellene vágni az anyu lábát, de nem fogják elvégezni a műtétet, mert biztos, hogy nem bírja ki, szóval vagy vérmérgezést kap, vagy a szíve mondja fel a szolgálatot. Onnantól kezdve mégjobban rettegtünk és úgy kellett látogatni, hogy azt Ő ne lássa-érezze, mondjuk tudta ígyis, hogy baj van, mert egyik alkalommal könnyezett, pedig nem szokott és mondta, hogy meg fog halni. Mind tudtuk és pont ezért volt szar, hogy az osztály jellege miatt nem lehettünk vele akármennyit. Volt, hogy be sem mentünk a húgommal, mert nem bírtuk volna (ő ígyis majdnem minden alkalommal sírvafakadt) és ezt azóta is bánom. Mikor kiderült mekkora a baj, akkor már mentünk minden lehetséges alkalommal. A következő infarktusba valóban belehalt, mert már előzőleg is alig tudták visszahozni és alig működött a szíve. Nem akarom megint részletesen felidézni azt az időszakot, mert egyrészt egyszer már leírtam egy posztban, másrészt ezt nem is egy keserű hangulatot árasztó, vagy kiváltó jegyzetnek szánom. Megemlékezés a célom, meg az idő munkája is megmutatkozik benne a következőkben. Miután láttam leépülni, aztán bekövetkezett, ami ellen tiltakoztam még annak ellenére is, hogy a józan ész is, meg a doki is megjósolta, azt gondoltam nem bírok el a dolgokkal. Hiába ment el egyévvel korábban a Barátnőm, az a tapasztalat sem tudott erőt adni, mivel még abból sem tértem magamhoz. Annak az ideje csak később jött el, amikor felismertem, hogy az a veszteség mankó is lehet és ha arra támaszkodom, akkor emezt már 'könnyebb' lesz kezelni. Valamilyen szinten az is egyben tartott, hogy felelősséget éreztem az akkor még otthon élő húgom és a fater iránt, kötelességemnek tartottam, hogy támaszuk legyek és hogy ne terheljem rájuk a magam részét, amikor ott volt a sajátjuk. Fater még elvolt, mert ő is tartotta magát, de a húgomon látszott, hogy összeszakadt és ez méginkább erősítette bennem azt, hogy tartsam magam és nyúljak az ő hóna alá is. Hittem azt is, hogy az anyu lát és figyeli mit kezdünk magunkkal, egymással, ettől pedig megintcsak az volt bennem, hogy nem eshetek össze. Annyira jól sikerült mindent elnyomni (volt abban egy adag sokk is), hogy pár hónap után már annyira kiüresedtem, de közben vergődtem is, hogy dokihoz fordultam. Azt akartam, hogy csináljunk velem valamit, mert nem bírok abban az üres, de mégis színültig teli állapotban létezni, egy zombi vagyok és kegyetlen. Nem az első, nem is a második, valójában nem tudom hányadik alkalommal, de elérte a gócpontot és ezzel elindította a folyamatokat, amik segítettek életre kelni. Kb. 4 hónapnyi bénultság után sikerült pótolni egy állomást, ami kimaradt a gyászmunkából és az segített helyrepakolni dolgokat, ami pedig abban segített, hogy elengedjek, elfogadjak, megértsek, na meg a hitemet is erősítette az egész. Vannak, akiknek a veszteségek elveszik, nekem viszont erősítik a hitemet abban, hogy lesz majd viszontlátás. Az anyu esetében is sokat nyomott a latba ez a hitem, így 'könnyebben' elengedtem. Azt gondoltam nélküle nincs tovább semmi, pedig van, de ehhez higgadni kellett és belátni, hogy az élet halad és muszáj tartani vele a lépést. Tény, hogy már semmi sem olyan, mint volt, de élni kell. Fater szerint bennem él tovább, mivel nagyon hasonlítok rá dolgokban és ez is erőt ad. Zömmel azok az idők ugranak be, amikor jól/jobban volt, nem pedig a rossz időszak, szóval megmaradt az emlékeimben aktívnak, jókedélyűnek. Ennek tuti örülne ő is. Nyugodt vagyok a fenti időutazás ellenére is, mert kezelhetővé szelídült minden. Várom az újratalálkozást, mert hiszem, hogy lesz olyan!

A bejegyzést írta: Arnold91