Az út vége, avagy kiugrik a nyúl a bokorból
2018. április 15.
Beszélgettem Tysonnal. - Mi van veled barátom mostanság? - kérdeztem. - Tanár úr, ne is mondja... - vakargatta hatalmas fejét az én öreg cimborám. - Mi a baj? - kérdeztem. - Fel kellene menni Pestre, de már autóba se merek ülni, nem tudok én tájékozódni.
Valamikor ott kezdődik a történetem, hogy nagyapám lovasszekéren ment fel a nagy fővárosba. Senki nem tudta pontosan mikor indult el, és azt se, hogy mikor fog hazaérni. Nagyanyánk mondogatta ilyenkor. - Ne aggódjatok érte, egy hétre sütöttem Néki veknit, oszt kapott még hozzá egy fél oldal szalonnát is. Amikor ilyenkor mégis aggodalom látszott a szemünkben, akkor ezzel nyugtatott bennünket. - Meg vitte magával Kullancsot, azzal majdcsak ellesznek. Ha máshogy nem, fogat vele egy nyulat, oszt útközben megsütik. Na meg, rossz píz nem vészen el - mosolygott hozzá - nem éppen ép fogsorával -, kedvesen, ahogy csak ő tudott Nékünk.
Így aztán megesett, hogy nagyapánkat egy hétig se láttuk, nem tudtuk merre jár, de mindég hazatért. Ahogy nagyanyánk mondta ilyenkor, "möggyütt atyátok, az a rossz píz embőr". Amikor ő magát kérdeztük, hogy merre vót, hogyan nem tévedt el, akkor csak szűkszavúan ennyit mondott. - Möntem gyerököm az orrom után, oszt gyüttem.
A történet ott folytatódik, hogy amikor megkaptam az első autómat - hosszú várakozás után -, egy fehér Trabantot, akkor azt Pesten kellett átvennem a Merkurnál. Tehát, az első kilométereimet, a mi szép fővárosunk utcáin tettem meg. Persze felszerelkeztünk az én Rozimmal egy hatalmas térképpel, hogy el ne tévedjünk. Ami persze így is megtörtént. De az én kedves nejemmel az a kis eltévelygés is megszépült emlék mára. Valahol az alsó Duna parton álltunk meg, hogy irányba - haza felé - fordíthassuk a frissen kapott négykerekűnket.
A harmadik történet a mában játszódik. A minap egy vizsgálatra vitt fel az én édes fiam, István, szintén Budapestre. Amikor kiderült, hogy menni kell, előkerestem az én már lesárgult öreg térképemet. Nosztalgiával nézegettem. Na nem azt gondoltam, hogy hasznát vesszük, de mégis... Jó volt belenézni és emlékezni. Ahogy mutatom a fiamnak, az csak mosolygott. - Apuka... majd a GPS megmondja merre menjünk. Nem értem én ezeket az új szerkezeteket, de gondoltam, majd ő tudja.
Ahogy elindultunk, nagyon meglepődtem. Egy kellemes női hang üdvözölt bennünket. - Jó utat, vezess óvatosan! A hang egy kis TV-szerű valamiből jött, amire István csak ennyit mondott. - Az ott a GPS apa. Megmondja nekünk merre az arra.
Az úton, miközben István vezetett, beszélgettünk. Mi volt rég, és mi lesz a jövő.
- Apa, a jövő az, hogy az autók maguktól odavisznek, ahova te akarod. Vezetni se kell, csak bemondod, hogy mi az úti cél - mosolygott.
- Fiam, ennél már csak egy rosszabb van, ha meg se kérdez, majd odavisz, ahova gondolom.
- Netán, ahova ő gondolja - szúrta közbe István, kaján vigyorral.
- Hááát, ez se annyira távoli, ahogy én ezt érzem - válaszoltam tétován.
- Apa, bizonyos művégtagok már gondolatra reagálnak. Ha így vesszük, akkor tulajdonképp...
Ahogy ezt így kimondta, láttam az arcán, hogy mélyen elgondolkodott.
- A múltban még mi mondtuk meg, hogy mit tegyünk. Önállóak voltak a cselekedeteink. Önállóan gondolkodtunk. Nagyapánk még fel tudott menni úgy Pestre, hogy nem volt Néki ilyen izéje.
- Hát igen. Ma még csak indirekten befolyásolják a cselekedeteinket. Nem hiszem, hogy messze a jövő, amikor ismerik majd a gondolatainkat is, és közvetlenül manipulálják majd azokat. Persze csak, ha éppen fontosak vagyunk a rendszernek. Onnantól már egy "mátrixban" fogunk élni... - mondta ezt kicsit keserűen a fiam. (A Mátrix c. filmet én is láttam. Értettem miről beszélt István.)
- Én nem tudom. Nékem csak az a meglátásom, hogy nem jó felé megy ez a világ.
- Ma még csak megfigyelik merre mozgunk. Holnap ellenőrzik, mit beszélünk, mit gondolunk. Nem hiszem, hogy ne lenne véletlen a sok bankkártya. Majd eljön az is, amikor azt is figyelik, hogy mit eszünk, vásárolunk, milyen a kedvünk... Ha majd a gondolatainkkal nem elégszik meg a rendszer, akkor jön, hogy befolyásolni is szeretnék azt.
- Így lassan minden megszűnik, ami miatt emberek vagyunk? - kérdeztem.
- Megérkeztünk az úti célhoz - szólalt meg egy kedves női hang...
- bokorur -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.