Befejezett történet?
2014. szeptember 14.
Amikor elolvasok egy romantikus regényt és befejeződik a történet, mindig egy kicsit szomorú leszek, hogy meg kell válni a szereplőktől, hogy nem folytatódik tovább, amikor most végre épp boldogok és megvolt a lánykérés is. Az ember lánya kíváncsi lenne a boldog életpillanataikra is, vagy ti nem? A regényekben gyakran a házasságkötés a történet befejezése, de a valóságban az az igazi kezdet.
Befejezetlen történet címmel volt kiváltságom írni április közepén ide Tündérünk naplójába, s most folytatnám... Ott hagytam abba, hogy a férfi, aki a legfontosabb számomra, fájdalmában magába zárkózott és én kívül éreztem magam. A fejemben eldöntöttem, hogy nélküle kell tovább léteznem, ha nem akarok vele és mégis nélküle szenvedni így a hiányától, ha nem enged közel, hogy ne rántson le engem is. Nem akartam ilyen védelmet tőle, ettől csak szakadék lett köztünk. Nem tudtam megérteni őt, nőből vagyok, ha szomorú vagyok, ahhoz fordulok, aki a legközelebb áll hozzám. Úgy gondoltam, hogy mindenkinek kell az az EGY, akire rábízhatja az életét és nem csak a jót, a rosszat is. Ő nem ilyen. Talán önző vágy bennem, hogy arra vágyom, úgy szeressenek, hogy szükség legyen rám? Anyám mesélte, hogy amikor születtem, a rokonok meglátogatták a kórházban és nem értették, hogy neki nincs senki másra szüksége csak az apámra. De rá igen. Én akartam lenni az életem szerelmének az az EGY. Az is voltam. Csak későn vettem észre, de talán még nem túl későn.
Szomorú éjszakáim egyikén ráakadtam az első exemre. Az első perctől visszacsempészte a nevetést az életembe és odaadta a legnagyobb ajándékot, amit férfi adhat egy 38 éves gyermektelen nőnek, amikor azt mondta, hogy a
kislánya a mi kislányunk, az övé és az enyém. Ha semmi mással nem is, de ezzel sikerült levennie a lábamról. Számtalan különbözőségünk ellenére kellemes randikkal telt el a rákövetkező egy hónap. Vigyáztam a kislányára, főztem neki vacsorát, mire hazajött a munkából és ettől olyan boldog és hálás volt... én is boldog voltam, amikor a kislánya úgy hívott: Anya. Így lett az exből next. Elmondta nekem az álmait, a vágyait, a félelmeit, örömteli kellemes napokat töltöttünk együtt, s baj csak akkor volt, amikor intim pillanatokban azzal "zaklatott", hogy nem adom oda magamat csak testestül, de lelkestül nem. A szívem máshol járt. Érezte. Érzett engem. Én pedig nem mondtam el... nem akartam elrontani.
Amikor egy hónapja voltunk már együtt visszatért a képbe életem szerelme, s harcolni kezdett értem... Gondolom mondanom sem kell, hogy attól a perctől kezdve nem volt egy békés pillanatom sem, csak átsírt éjszakák, hol a bánattól, hol az örömtől. Elmondtam a next-nek. Még egyszer találkoztunk, az eszemmel mellettük akartam maradni. Rajongtam a kislányáért... de kevés volt, hogy csak ő nyerte el a szívem, az apja iránt pedig csak erős barátságot éreztem, megnyugtató, erős barátságot. Mondtam, hogy kételyeim vannak vele kapcsolatban. Azt mondta, hogy kövessem a szívemet és harcoljak az igaz szerelemért. Nem akart olyant, aki nem szereti szívből, és megértem. Tudta, hogy soha nem voltam az övé igazán, és nem is leszek, míg a másik csak lélegzik is. Elengedett harc nélkül.
A kibékülésünkre rákövetkező két hét a csalfaságom miatt magához tért életem szerelmével való cseteléssel telt, ami tele volt szenvedélyes vitákkal, boldog tervezgetéssel, heves szócsatákkal, incselkedéssel, örömmel, bánattal, sírással, boldogsággal, mondhatni izzott a billentyűzetem a szenvedélytől. Azután elutaztam hozzá, hogy együtt lehessünk a valóságban is.
A kis kilengésem utóhatásai azért nem múltak el nyomtalanul az érzelmi életemben. Folyton bűntudatom volt, hogy nem tartottam ki mellette, amikor a legjobban egyedül volt, pedig lehet, hogy tényleg én maradtam neki csak egyedül. Viszont most vagy felnyílt a szemem vagy ő nyílt meg jobban, de már világosan láttam és éreztem, hogy valóban szeret engem, már kimutatta. De annyira, hogy azon is elgondolkoztam, hogy a helyzet akkori pillanatnyi állása szerint úgy éreztem, hogy jobban szeret engem, mint én őt. Még sebek voltak bennem és nem mertem elhinni. Eltelt egy hónap együtt, mire láttam, hogy eltűnt a szememből a szomorúság és újra "szép vagyok". Tőle szép. Azt mondta, hogy másoknak vannak házassági évfordulóik, legyen nekünk is egy évfordulónk, a kibékülésünk napja április 15.
S hogy befejezett-e a történet? Majd az idő eldönti. De szeretjük egymást mindenki másnál jobban, s ezen eddig nem változtatott egyikünk bolondgombája sem. Azt mondják, hogy vannak az életben egyszeri és megismételhetetlen dolgok. Nekem Ő az.
- Jane -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Sajnálom, hogy ilyen pesszimista a hozzáállásod. Szerencsére az enyém nem. További szép napot!
Ne légy ilyen pesszimista, csupa jó dolgokra gondolj, mint én! :D
Sztem, ez itten kifejezetten befejezetlen.
Addig még annyi minden történhet. :)
Bizony! Bízom benne, hogy egy hónap múlva megünnepelhetjük a féléves évfordulónkat. :)
Akkor, éppen ma 5 hónapos? Nem kis idő! :)
Egyszeri és megismételhetetlen dolgunk lehet, amit akkor úgy éreztünk, aztán követte több, akkor is az az egyszeri megmaradt... Hogy befejezett, vagy befejezetlen lesz e, nem csak rajtunk múlik..., majd az idő eldönti mennyire volt maradandó. Szerethetjük egymást mindenki másnál jobban, de van valami, ami még ettől is több, a közös élet, a közös gyermek vállalása... Azt sem mi egyedül, majd az idő dönti el, hogy maradandó lesz e, vagy mint annyi mást az emlékeink közé besoroljuk... Szomorú tapasztalatok, mint csillag az égen... de reménykedjünk, talán lesz, vagy van ki ez alól kivétel...
De addig is jó néha írni róla, visszaemlékezni, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat újra és újra, s továbbhaladni is jobb így.
Puszi, Jane