újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Gyerekfejjel

2018. május 6.

Vissza a naplóhoz

Szerettem volna valami csodálatos élményként megírni leányom születésének történetét, de bármennyire is próbálom előhozni emlékezetemben az öröm érzetét, sehogy sem sikerül.

Elfogadom azt, hogy másként is történhetett volna. Más társsal, más, jobb körülmények között, mert nem mindegy, hogy egy gyermek hová születik.

Amikor közölte velem az orvos, hogy két hónapos terhes vagyok nem öröm könnyek potyogtak a szememből. Olyan hirtelen és váratlanul ért a közlés, hogy megijedtem. Alig pár hónapja voltunk még csak házasok és nekem az eszembe sem jutott, nemhogy terveztük volna, gyermekünk születik. Igazán fel sem fogtam mit is jelent ez az életemben.

*
Mindketten szegényen kerültünk össze. Az esküvőnkből összegyűlt aprópénz semmire sem volt elég, legfeljebb arra, hogy számolgassuk. Negyven évvel ezelőtt semmi sem volt egyszerű. Hogy megéljünk mindkettőnknek dolgoznia kellett. Akkoriban helyezkedtem el a vállalatnál és ez éppen elég próbatétel volt, kezdőként, fiatalon alig 18 évesen helytállni. Nagyon örültem, amikor ezt az állást megkaptam. Minden olyan új volt, azt a munkát végezhettem, amit tanultam, amit szerettem. A körülöttem lévő emberek kedvesek és befogadóak voltak. Mint a legfiatalabbat, kezdő, tapasztalatlan lányt felkaroltak, szinte még neveltek. Mindent megtanultam, ami ahhoz kellett, hogy ne okozzak számukra csalódást. Könnyen ment, mert jó tanítómestereim voltak. Jogászok, belső ellenőrök, vezetők, mind tanult emberek. Én a nyolc általánosommal és két év gép- és gyorsírói képesítésemmel igencsak igyekeznem kellett, hogy a feladatokkal, amelyekkel megbíztak meg tudjak küzdeni. A kezdeti kudarcok hamar elmúltak egyre jobban megszerettem a munkámat és már-már nélkülözhetetlenné tettem magam. A házasságom, amilyen rosszul kezdődött, ugyanolyan rövid, és szeretetlen volt. A munkahelyem és a munkám volt az egyetlen, ami számomra akkoriban szinte a mindent jelentette.

*
– Gyerekem lesz – mondtam sírással küszködve a férjemnek, aki boldogan kapott a karjaiba. Ekkor egy kicsi boldogság érzés fogott el és bizakodás, hogy talán rosszul ítélem meg a kapcsolatunkat és egy gyermek születése bennünket is közelebb hozhat egymáshoz. Akkor még hittem ebben. Emlékszem, amikor már kezdett látszani a pocakom, mennyire féltett, nehogy valaki kárt tegyen bennem a buszon, ülőhelyet követelve, ha nem vették észre azonnal a más állapotomat. Kicsit zavart ez az aggodalma, tudtam én állni, nem beteg voltam, csak terhes. Azért jó érzés volt, hogy ennyire aggódik értünk.
Mindössze egyszer éreztem rosszullétet, amikor azon a forró nyári napon, délidőben, talán nem is ettem még semmit a buszmegállóban, amikor a táppénzes papíromat ki akartam vinni a munkahelyemre egyszerűen összeestem, ha két erős kar el nem kap, el is vágódtam volna, mint mesélték az emberek. Egy ismerős fiatal nő vitt el magához a lakására, ahol a jó hűs szobában lefektetett, közben kimosta a könnyű nyári ruhámat és míg pihentem egy keveset, hamar meg is száradt kint a kötélen és frissen, kivasalva, olyan jó érzés volt, hogy számomra szinte idegen embertől ennyi segítséget kaptam.
Semmi gondom nem volt végig a kilenc hónap alatt. Az utolsó pillanatig nagy pocakkal is, de dolgoztam. Szép terhes asszony voltam és egyáltalán nem zavart, amikor, már december volt – februárra voltam kiírva szülésre – hideg tél, akkor is dolgoztam, az út annyira jeges volt, azon a napon még hóvihar is tombolt, hogy nem tudtam eljutni a portáig se, nemhogy az ebédlőig, ahol összeszedtek volna bennünket, hogy hazavigyenek autóval. A rossz időjárás miatt nem mertek egyedül elengedni ebben az állapotomban. Az ebédlőben találkoztam volna a férjemmel, akkor még ott dolgozott ő is munkásként, de odáig már nem juthattam el, jobbról-balról támogatva betessékeltek egy kisbuszba és elindultunk. A sofőr megpróbálta kikerülni a kocsi konvojt és behajtott a szántóföldre, ahonnan aztán se előre, se hátra, beragadtunk. Most mi lesz? Átvillant az agyamon, mi lesz velünk, ha nem tudunk tovább menni. Itt fogok megszülni? De jött a segítség, valaki kihúzott bennünket vissza az útra és szerencsésen hazaértünk a hóviharban Cserkútról - Fehér hegyre.
Akkoriban nagyon nagy telek voltak.
Kaptam is otthon hideget, meleget a férjemtől, hogy miért nem vártam meg őt, hiába mondtam, semmit nem tehettem, mert jeges volt az út és segítség nélkül nem juthattam volna odáig. Hogy ezt miért nem lehetett megérteni, máig sem tudom. Mint ahogy sok minden egyebet sem értettem akkoriban a viselkedésében, egyre agresszívabb és durvább volt velem. Igaz, átmenetileg elvesztettem a nőiességemet, de még így is megkövetelte a jussát, ami nem igazán volt ínyemre, ezért elég gyakoriak voltak a veszekedések közöttünk.



A terhességem előtt még férjem szüleinél, a végén már az én szüleimnél kaptunk egy kis helyet. Mi a belső kisszobában, a nagyszobában a húgaim, a kis különálló szobában a szüleim voltak. Akkor már csak hatan, nővérem már férjnél volt, bátyáim, érdekes erre nem is emlékszem, hol aludtak ők egyáltalán?

*
Csak egy durva posztó téli kötényruhám volt, amibe belefértem, és ami alá jól fel lehetett öltözni és volt még egy hosszú ujjú bő szabású ruhám, többre nem emlékszem, télen ezt a két ruhát hordtam felváltva.
Január 17-e volt, egy hideg téli este. A férjem aludt még, amikor valami furcsát kezdtem érezni, azt hittem csak vécére kell mennem, de Anyám azt mondta: Lányom eljött az ideje. Nem akartam. Vitatkoztam, ez valami egészen más csak februárra vagyok kiírva, az nem lehet. Most féltem először. Azonnal felébresztette a férjemet, hogy menjen telefonálni. Egy megállót kellett szaladnia, hogy ki tudja hívni a mentőt. Este 11 óra volt.
Mentem végig a kórház folyosóján és közben valami folyt végig a lábamon, mit tudtam én akkor, hogy mi az, a nővérke mondta, hogy ez a magzatvíz.
A szülőszobát egy függöny választotta el attól a helyiségtől, ahol várakoznom kellett. Lefektettek egy ágyra és én vártam. Az orvos azt mondta négy vajúdó asszony közül én leszek az utolsó. Végig hallgattam egy asszony jajgatását, amikor éreztem a fájások egyre elviselhetetlenebbek. Szóltam, hogy itt baj lesz, nem bírom már. Végre megnézett az orvos. Azonnal helyet csináltak, volt sürgés-forgás, egyszerre annyira fontos lettem számukra. Az orvos tévedett. A baba elindult. Mindent olyan kapkodva tettek, nagyon rossz érzés volt. Féltem. Megtettem minden tőlem telhetőt, de megfogadtam, soha többet.

*
Megszületett a leányom és a Krisztina nevet adtam neki. Nem volt mellettem senki. A férjem nem várta meg a születését. Odahozták nekem megmutatni, emlékszem édes pici szája volt, és öklömnyi fejecskéje, a pólyából alig látszott ki. Se kezét, se lábát nem láttam, de megnyugtattak, hogy megvan mindene. Két kiló negyven dekával született. Nagyon szép baba volt.
Aztán engem betoltak az elfüggönyözött helyiségbe, ahol végig hallgathattam az asszonyok jajgatását, mire mind a hárman megszültek. Nem volt hely az osztályon. Aztán egyszer csak értem jöttek. Már azt hittem ott vagyok felejtve. Kimerült voltam, jólesett a hipermangános víz, amikor lemosdattak, és álomba zuhantam.
Amikor reggel hozták a lányomat, meggyőződtem róla, hogy valóban megvan a keze, lába, megnyugodtam. Anya vagyok. Akkor kezdtem ráébredni, hogy mekkora felelősség hárul mostantól rám. Erre a kis csöppségre nekem vigyáznom kell, olyan törékeny, hogy szinte alig éreztem. Jöttek a látogatók és én levánszorogtam a rengeteg sok lépcsőn, amennyire képes voltam erre fájdalmasan, törődötten,. Nem tudtam ülni, csak támaszkodni.

Pár nap múlva hazamehettünk. A nővérem jött értem, nem is a férjem, de a baba holmik frissen, tisztán, vasalva, a férjem készített össze. Kaptam egy pongyolát is tőle, fogtam a babát és taxival hazamentünk. Amikor húgaim először meglátták, azonnal kicsomagolták a pólyából, hogy megnézzék a kis „békát”, mert az volt, egy kis béka. Először nem mertem megfürdetni. Azt a férjem tette meg, annyira gyámoltalan voltam még, szinte gyerek. De a következő már az én feladatom volt, és attól kezdve minden.

Nyolc hónapig lehettem csak vele, mert a munkahelyemről a főnökeim, amikor meglátogattak bennünket, közölték, ha nem megyek vissza dolgozni, sajnos kénytelenek valakit felvenni a helyemre és én azt nem tudtam volna elviselni.

Elkezdtem a munkát. Krisztina a bölcsődét nehezen bírta, mindössze két hónapig, amikor is kénytelen voltam egy szintén kisgyerekes anya segítségét igénybe venni, jó pénzért, aki úgy-ahogy, de ellátta, amíg én dolgozom. De mint afféle anya, az érzéseim, hogy nem kapta meg a megfelelő ellátást rövid időn belül arra kényszerítettek, hogy ezt a lehetőséget is feladjam. Már nem is nagyon emlékszem, de valahogy meg tudtam oldani anyun és a húgaimon keresztül, hogy a munkám idejére ellátták a lányomat. Persze ez sem volt hosszú távon megoldható. Időközben lebetegedett és kórházba került. Középfül gyulladással, ami az akkori időben nehezen volt gyógyítható. Kétszer műtötték meg. A kis turbánja, amit a fülére tettek nagyobb volt, mint az egész gyerek. Iszonyú fájdalom volt látni, hogy szinte alig él. Úgy hoztam ki a kórházból, mint élő halott. De erős volt az én gyerekem. Mint ahogy nekem is annak kellett lennem, hogy bírjam. Megértőek voltak a munkatársaim, és egyáltalán, mindenki, aki ismerte a körülményeimet, a helyzetemet. Számítottak rám, de gyakran kényszerültem arra, hogy hanyagoljam a munkám a gyerek igényelte az anyai gondozást.

*
Az idő segített ahhoz, hogy túléljük mind a ketten. Segítséget az apjától nagyon keveset kaptam, szinte semmit. Gyakran hagyott magunkra, élte az életét. Tudtam, hogy azt teszi, de tűrtem. Állandó anyagi gondjaink közepette éltük a mindennapokat. Barátaim segítettek. Akkor még voltak segítőkész barátok.

Amikor leányom már annyi idős volt, hogy óvodás korúvá cseperedett, csodák csodája, de bírta az óvodás kort. Szinte betegség nélkül vészeltem át vele éveket kint a meszesi óvodába. Aztán 4 éves korába megkaptam a kertvárosi lakást, végre, mert addig is elég hányattatott volt az életünk, mert rákényszerültem egyszer-kétszer arra, hogy albérletbe kellett mennünk. A húgaim is tiltakoztak már az ellen, hogy ők patronálják a már nem babucit, mert időközben kinyílt a csipája és le tudta őket égetni, például a buszon, hogy „milyen sárgák a fogaik”, amikor már beszélni tudott. Na ebből lett aztán nekik elegük, amit ha nem is azonnal, de meg tudtam érteni, elég nehezen kezelhető gyerek volt.

Későn kezdett el járni, az az esemény sem velem következett be, hanem bátyám társaságában, amikor arra kényszerültem, hogy egy kis időre vele hagyjam. Boldogan mesélte és nem engedett ebből, hogy ő tanította meg járni. El tudtam képzelni, mit gyötörte szegényt, hogy ez sikerüljön. De a lényeg, hogy ilyen téren semmi probléma ettől kezdve nem volt.

El lehet képzelni milyen életünk volt egyedül, gyakran egyedül, albérletről albérletre. Volt, hogy ketten.

*
Emlékszem arra, amikor még karon ülő kisgyermek volt, már nagyon kívántam a kikapcsolódást, barátaimmal pár napra elmentünk a Balatonra. A húgom vállalta Krisztinát és le a kalappal a tinédzser előtt, de jól ellátta. Ezt a főbérlőm is tanúsította, aki elmesélte mi minden tett az alatt a két nap alatt, hogy jól érezzék magukat. Főzött, mosott, kis balerinát csinált a lányomból, falatka ruhát varrt neki, kis sapkával, hát olyan volt mint egy kis hajas baba. De az anyai szív nem hagyta, hogy kikapcsolódjak. Nem éreztem jól magam távol a gyerekemtől és a második nap már hazamentem. Gondolom mindenki megkönnyebbülésére.

*
Hogy közelebb kerüljek a munkahelyemhez, az óvodát kénytelen voltam felmondani és uránvárosba közel Cserkúthoz helyeztettem át a leányt. Ekkor három éves volt. Emlékszem, amikor az albérletben, ahol ketten voltunk egy icike picike szobába, az ágy mellett egy szekrénnyel, aminek volt lába és sarka. Amíg én a konyha-fülkében készítettem az ételt egyszer csak nagy sírásra lettem figyelmes. Lefordult az ágyról és beütötte a kis arccsontját a szeme környékén a szekrény sarkában, egy hatalmas kék-zöld- majd feketére váltott folt éktelenkedett a szeme körül. Így jártam-keltem vele, amíg teljesen meg nem gyógyult. Érdekes lehetett másoknak a látvány. De nekem nem volt ebben semmi érdekes, csak fájó, szomorú, hogy nem tudtam rá kellőképpen vigyázni.

Miért van olyan érzésem, hogy ennek a sorozatnak soha nem lenne vége, ha elkezdenék mesélni a gyerekemről és ez nem Gólya mese, ez valóság. A gyerek ad értelmet az életnek, mondják, milyen igazuk van. Mi szülők pedig megteremtjük hozzá a feltételeket.

Ettől a naptól kezdve egy alkalmat kivéve nem hagytam magára a gyermekemet. Sokat voltam egyedül, ketten vele. Fiatal voltam és akkor még magányos. Kellett, szükségem volt valakire, aki a magányomat enyhíti. Isten bocsássa meg nekem, ha többre vágytam, mint szabadott volna. És tudom, nem tettem többet, de nagyon sok hibát követtem él életem során azért, hogy mindketten túléljük a nehézségeket, hogy milyen áron azt az élet bizonyította.

*
Milyen áron szereztem magamnak szabadságot, átmenetit, rövid időket, hogy enyhítsem a fájdalmamat. Nem szabadott volna. Nem voltam kellő érett, tapasztalt. Utólag már tudom, nem érte meg. Mert, ami a következménye lett ennek a kikényszerített szabadságnak, azt is egyedül kellett megoldanom életem során, és az nem volt „leányálom”.

Szokták mondani, ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét – amit persze nem lehet – mindent másként tettem volna. Biztos ez? Nem volt elég a szenvedésből, hogy mégsem vagyok ebben olyan biztos? Ki tudja?

Dolgoztam, éltem, mindent megteremtettem, amit lehetett segítséggel, vagy a nélkül, de úgy érzem ennél többet nem tehettem volna. Egyet talán, több időt tölteni a gyerekemmel, ami lehetetlen volt, mert se a munkám, se a körülményeim, se az egész életem nem adott erre elég lehetőséget. A túlélés volt a legfontosabb számomra, és ezt egyedül a munkám biztosította. Hogy egészséges szemlélettel tudjam az eseményeket befogadni dolgoznom kellett, többet, és egyre többet.

Nem egyszer vállaltam plusz munkákat ez is csak azt a célt szolgálta, hogy a megélhetésünket biztosítsam. Munka után még ráhúztam négy órákat, három hónapig bírtam. Úgy estem be az ágyba, mint a zsák, de szükség volt rá. Közben a gyerekem megtanulta mi az, hogy nincs se anyám, se apám. De valahányszor leültem vele ezekről a dolgokról beszélni, megértette, hogy ezt kell tennem.

A feloldozást magamtól várom elsősorban, mert a legtöbbször az ember saját magát ostorozza, hogy nem volt kellőképpen anya, hogy nem adott, adhatott meg mindent a gyerekének magából. Minden mindennel összefügg. Ha én nem oda születek, ahová, ha ő valaki más gyermekeként, jobb körülmények között élő emberek, szülők gyermekeként látta volna meg a napvilágot, talán ma egy boldog családban élhetne, önállóan, és én is élhetném azt a boldog nagymama korszakot, amikor unokák vehetnének körül.

Igen, meggyőződésem, hogy a sors tudta, nekem ezen az úton végig kellett mennem ahhoz, hogy mindezeket a bölcseleteket a magamévá tudjam tenni. Nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem sajnálom magam, mert amit tettem mindig okkal tettem.

Egyedül éltük le szinte ezt a negyven évet, ketten a lányommal, ami nem kis idő se az ő, se az én életemben, senki ember életében, aki még majdhogynem gyermek fejjel indult neki az életnek. Hittem, reméltem, küszködtem, éltem, túléltem.

Ma már más dolgokkal kell megküzdenünk, de én vissza-vissza nézek negyven évre, hogy erőt merítsek abból az időből, ami egy egészen más korszakot is jelentett számunkra. Amikor képes voltam annyi mindenre ahhoz, hogy a mindennapokat élni tudjuk. Ma egészen másról szól az életünk, ketten a lányommal, ma már a túlélésért harcolunk, egy egészen másfajta megközelítésből. Feledve a múltat, csak a jelennel megbirkózva, a jövőt csak érintve, bizakodva, a reményt egy pillanatig el nem felejtve.

Vége!


- zsoltne.eva -





A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: