Hétfőn

2022. december 29.

Vissza a naplóhoz

2022. szeptember 16.-i jegyzetem:

nagycsoporttal kezdtünk, aminek keretein belül meg lehet beszélni az esetleges konfliktusokat, vagy akármit, ami a csoporttal kapcsolatos. A Zoli (szobatársam) erősen nárcisztikus, senki nem csípi, mert mindenkire degradáló megjegyzéseket tesz, amit nagycsoporton meg is említett a banda, de mindent tagadott. Annak ellenére, hogy mindenki kerüli, ő tök nyugodt és nem magában keresi az okot, hanem mindenki másban. Egyből az apámat juttatta eszembe és erős dühöt éreztem. Volt aznap meseterápia is, meg mindfulness, ami segít a jelenre koncentrálni és a stresszt is csökkenteni.
Kedden a szokásos művészetterápia volt, ezúttal festettünk. Az alkotáson keresztül be kellett magunkat mutatni, mire én többfélét alkottam a lapra, szimbolizálva minden oldalamat. Kommunikáció óra is volt kedden, amin olyan helyzeteket kellett szimulálni, amikben nehezen kommunikálunk. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy melyek azok, mivel kb. minden helyzet ilyen. :-D
Szerdán megint volt egyéni ülés, ezúttal nem barmolt szét. :-D Azóta nem is 'rohamoztam', pedig azt hittem pénteken, hogy az csak a kezdet. Örülök, hogy nem vagyok annyira lekvár. Javasolta a doki, hogy engedjem 'beszélni' a gyerek Arnoldot, akár írásban. A legkorábbi emlékektől haladjak. Nem fogok otthon füzetbe írni, mert a fater megtalálja és elolvassa. Nem fog államtitkot tartalmazni nyilván, de jönne a szövegelés, a tagadás, az érvénytelenítés, meg annak a megszabása, hogy hogyan reagálhatok dolgokra, ehhez pedig semmi kedvem, mert tuti, hogy nagyon összeugranánk (verbálisan), amihez megintcsak nem lesz kedvem, szóval fogok egy másik, idegenek számára nem publikus naplót indítani. A doki szerint ezzel is csökkenthetem a súlyt, meg kapcsolatba léphetek azzal az énemmel, mert beszéltünk arról is, hogy nem foglalkozom vele, maximum annyit, hogy engedem érvényesülni a hétköznapokban bizonyos helyzetekben, de még sosem kapott szót és vigasztalni sem jutott eszembe soha, azt sem tudom hogyan kell. Másokat sem tudok, max. sután. Várok azzal az 'időutazással' és a saját magamba csontig mászással, mert az sem lesz egy élvezet, egyelőre azt kell megemésztenem, amit a múltkor felforgatott a terapeuta. Magam sem hiszem el, hogy itt vagyok és azzal foglalkozom, meg másoknak (dokiknak) is engedem, hogy azzal foglalkozzanak, mi van bennem, mert nem vagyok egy 'lelkizős' típus, ami nyilván férfi mivoltomból is, meg a látott és elsajátított családi mintából fakad, de eljutottam arra a pontra, hogy muszáj foglalkozni a csomagom tartalmával, kipakolni az egész pakkot, kidobva a mérgező dolgokat, mert ez a súly már eltöri a gerincemet és a lábaim is azért rogynak meg az utóbbi években, mert túl nehéz a batyu.
Tegnap művészet-, mese-, illetve sématerápia volt. Művészetterápián agyagoztunk. A sématerápián az a 2 feladat volt, mint ami az előző ittlétemkor is; az elsőn 2 különböző színű 'post it' cetlit kaptunk, a zöldekre fel kellett írni a két legbántóbb mondatot, amit valaha kaptunk, aztán fel kellett olvasni és felragasztani a képre, amin egy gyerekre két felnőtt kiabál. Mire mindenki feltette a magáét, a cetlik beborították a gyereket. A sárgákra két olyan mondatot kellett írni, amiket szívesen hallottunk volna a zöld cetliken lévők helyett. Amikor ezeket kellett felolvasni, akkor le kellett szedni a zöldek közül a két sajátot és az ordibálós fejekre tenni azzal a mondattal, hogy "ez nem nekem szólt, hanem rólad szólt!" A sárga cetliket a papír aljára kellett ragasztani. Mire mindenki sorrakerült, a gyerek mentesült a szitkok alól, a 2 felnőttet viszont betemették. A gyerek tele lett ragasztva olyan mondatokkal, amiket kapnunk kellett volna. A másik játékban egy nagy anyagdarabra kellett közösen rárajzolnunk az ún. "Csoportszörnyet". Ugyanúgy, mint amikor először voltam itt, csak most nyilván más lett az eredmény, de ugyanúgy mindenki hozzátehetett valamit az alapján, ami benne zajlik. Most is írhattunk rá olyan mondatokat, amiket a büntető hang mond, vagy ami lejátszódik bennünk. A végén most is megbeszéltük, hogy mit tegyünk a szörnnyel, ami a poklunkat jelképezi. A meseterápián a terapeuta elindított egy mesét, amihez mindenki hozzárakott valamit. Egy kislány a mezőn sétált a kutyájával, aztán talált egy nyakláncot, majd jött a vihar, de a nap próbált kisütni. Én azt tettem hozzá, hogy talált egy elhagyatott, régi házat, amibe behúzódott. Ebből azt olvasta ki a terapeuta, hogy védelmet és tőrődést nyújtok, miközben velem nem törődik a környezetem. Érdekes, bár valóban védelmező típus vagyok és a környezetemre is valóban figyelek. A többiek által lett egy tulajdonosa a háznak, aztán annak egy felesége, stb. és utána eljátszottuk a mesét.
Ma szintén volt egyéni ülés, mozgásterápia, illetve meseterápia.
Sokszor túltelítődöm az ingerekkel és nem tudok többet befogadni. Persze kizárni nem lehet őket, maximum annyit tudok tenni, hogy félrevonulok, amikor már egy nesztől is tombolni tudnék. Múlt szombaton rám is jött egy dühroham a feszültségtől. Nem tudtam mi az ok, de törni-zúzni, meg üvölteni tudtam volna és úgy felhúzott a szobatársam a nárcisztikus megjegyzéseivel (amikkel 'be is triggerelt' apám miatt), hogy majdnem megcsaptam, pedig másokkal szemben nem vagyok agresszív, csak magammal. Mielőtt tényleg olyat teszek, ami helytelen, lementem az udvarra. Káromkodtam, meg a kezemet vertem az épület falába. Nem túl intelligens megnyilvánulások, de jobb, mintha bántanék másokat. Gyerekként még nekiugrottam annak, aki felhúzott, de annyit legalább fejlődött az önkontrollom, hogy ne tegyek ilyet. Nagyon erős düh tud elborítani. Órákon át egy kétlábonjáró idegbaj voltam, elkerültem inkább mindenkit. Legszívesebben saját magamat is elkerültem volna. Késő délután kattant csak vissza az agyam, újra nyugodt voltam, legalábbis nem akartam őrjöngeni. Abban a higgadt állapotban tudtam csak tippelni arra, hogy mi kattinthatott be; a kialvatlanság, az elfojtott erős düh, a - számomra mostanság - túl sok inger, meg az előző napi egyéni terápia (amiről írtam, hogy 'rohamig' juttatott) utóhatásaként fellépő zaklatottság. Nem tudom melyik volt, lehet, hogy mindegyik.

A Raynaud aktiválódott, ami nem lep meg, mivel 30 °C alá ment a hőmérséklet. Az első, ami fagyni kezdett, az a lábam - szokás szerint - de így sem panaszkodhatom, mert idén nyáron sem igazán látott zoknit, pedig voltak évek, amikor még nyáron is viselnem kellett. Idén nyáron talán 2× kellett felhúznom és azt is max. fél órára, a kezem pedig egyáltalán nem fázott, hidegvizes kézmosás után is hamar visszatért bele a keringés. A jobb vérkeringés miatt a szívtájékomon sem voltak különösebb gondok, a szokásos magas pulzust leszámítva. Most, hogy 30 °C alatt van a hőmérséklet egyből fagynak a futóművek, a kezem is többször és a szívtájéki & bal kar szorítás is megtalált már, de még nem túl gyakori.
Nem vagyok jól, de a kettősfrontra fogom.

A bejegyzést írta: Arnold91