újabb események régebbi események további események
00:00
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
05:34
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
01:59
RobertNup regisztrált a weboldalra
07:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:14
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:52
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Hirtelen harminc

2022. november 3.

Vissza a naplóhoz

2021. október 5.-i jegyzetem:

Én is úgy érzékelem, hogy pillanatok alatt elértem ezt a kort. Na ja, tegnap még 29 éves voltam. :-D Ha visszatekintek, úgy tűnik, hogy 5 perc alatt eltelt az idő. Nem érzem magam 30 évesnek. :-D

Gondolkodom, de 99%, hogy befizetek egy vakrepülésre. Nem tudom még, hogy pontosan mire is vállalkozom, csak annyit tudok, hogy nagyon rázós az 'utazás', többméteres zuhanások tarkítják, de muszáj felszállnom erre a járatra, mert a végállomás az úticélom; reményeim szerint úgy fogom elhagyni a kórházat, hogy megszabadulok a pszichémet mérgező terheknek legalább egy részétől és megtanulom a helyes megküzdési mechanizmusokat a megmaradóak lekezelésére, meg olyan tapasztalatokat nyerek, amik erőt adnak majd. Tiszta sor, hogy sosem leszek teljesen rendben, mivel a BPD nem megszüntethető (meg bizonyos károk és veszteségek is maradandóak), viszont kezelhető és ha kicsit is jobban leszek, az már segítség lesz, mert ahová eljutottam, az tarthatatlan. Az egyikfelem egyreinkább kiszállna, jóideje folyamatosan üvölt bennem a késztetés, de valami nem enged újra cselekedni, olyan, mintha felülírhatatlanul belém volna kódolva, hogy tartsak ki, ami valahol átok, valahol áldás. Ez az oldalam visz előre, mióta az eszemet tudom és most ez kapaszkodik az intenzív terápia lehetőségébe is, mint utolsó szalmaszálba, mert az oké, hogy életre vagyok 'ítélve', de akkor azt úgy kéne élnem, hogy ne egy pokol tomboljon bennem, ehhez azonban hatásosan kell kezelni a pszichémet. Ez eddig nem jött össze, hiába jártam dokikhoz évekig, de nemrég belefutottam egy olyan sorstársba, aki szintén dokitól dokiig járt hosszú évekig (ha jól rémlik 20 évig, az a szám pedig még gombócból is sok), mégsem javult jelentősen ő sem, mert a BPD-hez kevés doki ért, szóval nem ők a hunyók, viszont az illető jelenleg egy 1 hónapos, kórházba 'beköltözős' intenzív pszichoterápia végén jár, ami állítólag kifejezetten borderline-ra van 'kalibrálva'. Beavatott valamelyest, hogy mire számíthatok, milyen a terápia (mélyreható, ezért kemény, viszont vannak lightos elemei is, mint művészetterápia, stb.) és mondta, hogy szerinte nekem is meg kéne próbálnom. Elgondolkodtam, lefuttattam a pro-kontra érveket és egyre biztosabb, hogy vállalom. Az egyik felem akarja a fentiek miatt, a másik viszont egyből benyomta a satuféket, mondván elment a maradék eszem is, ha felkínálom tálcán a nagyon gázos területeket, de hidegfejjel gondolkodva felfogom a szükségességét, mert a javulás egyik kulcsa a lomtalanítás. Az is mellette szól, hogy addig sem itthon lennék, ugyanakkor az idegen közeg, idegen emberek és a magánszféra hiánya erős szorongást szokott kiváltani, amire rárakódnak majd a sorstárs által 'kínzásnak beillő' jelzővel illetett ülések, de még mindig azt mondja a józan oldalam, hogy valamit valamiért. A sorstárs szerint egy védett és összetartó közegben történik a terápia, biztonságos, családias a légkör, ami biztatóan hangzik, azonban a kezelés után értelemszerűen mindenki kikerül onnan és nyilván kellemetlen visszatérni az embernek a rideg külvilágba, meg a rideg közegbe, amiben él, de remélhetőleg amellett, hogy atomjaira bontják az embert, a terápia végére össze is rakják annyira, hogy szert tegyen végre olyan erőre és helyes eszköztárra, amilyeneket még sosem birtokolt; amik segítik abban, hogy kezelni tudja az életet, a környezetét és persze mindazt, ami őbenne zajlik. Nem eszik forrón a kását, ugyanis számíthatok pár hónapra, mire beférek (ha egyáltalán fogadnak addigra, mert mindig megy a variálás a korlátozásokat illetően), de nem érdekel a várakozás, csak jussak végre hatásos segítséghez, addig járok a saját dokimhoz is. Az régebben lett feltárva, hogy bennem él a gyerek, akit traumatizáltak bizonyos dolgok és emiatt a személyiségem széttört; nem tudom ki vagyok, milyen ember vagyok, melyik darab vagyok én, szóval zavaros az önképem, plusz egy részem megrekedt ott, ahol sokként érték bizonyos történések. A személyiségem egyik része éretlen, viszont a másik fel tudott nőni, az komoly, mint egy vakbélgyuszi és az védi a sérült 'gyereket' is. A tegnapi ülésen mindkét részemre hatottak a doki szavai és mindaz, ami általuk végbement bennem, persze nem egyszerre, mert értelemszerűen csak az egyik oldalam tud aktív lenni. Az is fel lett tárva anno, hogy a bennem megrekedt kissrác folyamatosan szenved, mert elhagyatva érzi magát, ezért folyamatosan keresi a kötődést, a hovatartozást, a stabilitást és mindazt, amit nem kapott, nem élhetett meg, emellett folyamatosan szorong, nagyon dühös és nagyon elkeseredett, üvöltenek benne bizonyos emlékek, meg hozzá intézett negatív jelzők, mondatok, kritikák, megnyilvánulások is, önutálatot és értéktelenségérzést kiváltva, de a sématerápia állítólag pont erre lesz jó. A felnőtt oldalam szintén szenved és szintén dühös is dolgok miatt, viszont jobban kezelek helyzeteket és érzéseket, nyilván mert érettebb a személyiségemnek ez a része. Nem disszociatív személyiség vagyok, akinek több alteregoja van és nem tudja mit tesznek, mit mondanak a 'többiek', ugyanis nekem nincs tucatnyi másik személyiségem. Egy van, csak az darabokban és minden szilánkja más karakter, mivel elveszett az egység, de mind én vagyok, mégsem tudom melyik vagyok én. A Tesóm is megjegyezte időnként, hogy olyan, mintha aznap nem velem beszélgetne, hanem egy idegennel, ami mind a kettőnknek szar volt, mert én voltam ott, de mégsem, hiába keresem magamban az egészet. Bonyolult, mi? :-D Számomra is. Nem esem a skizo kategóriába, mert tudom mit él át, mit tesz, mit mond a sérült oldalam, csupán afelett nincs kontrollom, hogy a személyiségrészek felszínre kerülését irányítsam és a reakcióikat sem tudom átírni, mivel azok is megrekedtek a berögzült, vagy betanult módban, de ezek kijavításában is segíthet a sématerápia, ami állítólag része lesz a kórházi kezelésnek. Ha jön egy PTSD-s 'flash' (poszttraumás emlékbevillanások, amikor olyasmi ér, ami valamilyen módon idézi a traumatizáló eseményeket, legyen az akár egy illat/szag, egy mondat, hang, hasonló, vagy konkrétan ugyanolyan helyzet), akkor azonnal felszínre tör az adott trauma idején megrekedt oldalam és gyakorlatilag újraélem az élményt, visszaránt a pszichém abba a korba és azokba a történésekbe, amíg ki nem zökkent valaki/valami, de ha jól értettem, akkor a sématerápia lényege nagyjából az - egy doki azért jobban el tudná magyarázni -, hogy a felszínre került személyiségrészt megnyugtassa, biztosítsa olyan dolgokról, amiket nem kapott meg - nyilván vannak pótolhatatlan dolgok, pl. a szülői törődés és kötődés, aminek hiánya a fő oka a személyiségzavarnak, de figyelmet, megnyugtatást, helyes irányba terelést, biztonságérzetet tud adni a terapeuta - átírja az adott személyiségrész válaszreakcióit is és a hibás sémákat is kijavítja. A sémadráma a legdurvább része a terápiának a sorstárs szerint, ugyanis annak az a lényege, hogy rekonstruálja az eseményeket, de úgy, hogy a végén beleépít a terapeuta olyan elemeket, amik elvileg segítik a mérgező tapasztalatok felülíródását, meg kiadható közben a düh, keserűség, stb. Gyakorlatilag egy csoportos szerepjáték, amiben a főszereplő kiválasztja azt a gyerekkori tapasztalatát, ami a legjobban kínozza (van pár holtversenyes, szóval jó játék lesz eldöntenem melyik legyen az az egy, amibe mélyen belemegyünk, de mivel várnom kell, hogy bekerülhessek a programba, van időm kiválasztani), aztán felidézi és részletesen elmeséli a hozzá kapcsolódó traumát. Ez csak azért gáz, mert egyrészt annyira erős blokkok védik a pszichém egyes területeit, hogy kb. amnéziás vagyok, nem tudok felidézni konkrét dolgokat, csak a hatás érezhető. Olyan, mint amikor az ember megsérül, de nem emlékszik hogyan szerezte a sebet. Vajon hogyan oldunk majd fel olyasmiket, amiket törölt az agyam és nem tudom felidézni? Az oké, hogy olyan eseményt választok, amihez hozzáférek, de amikhez nem, azok ugyanúgy bennem maradnak, alattomosan mérgezve tovább. Na, mindegy, a dokik nyilván tudják a tutit. Az a másik gond, hogy mindig megnémulok, amikor olyasmiről kellene beszélnem, ami a csontjaimig berágta magát, egy csoportnyi ember előtt meg pláne esélyes, hogy szájzárat kapok amúgy is, de muszáj lesz kicsikarni magamból valamit, különben nem tudnak segíteni és akkor hiába mentem. Amikor az ember elmesélte a kiválasztott traumát, bekapcsolódik a többi csoporttag és mindannyian szerepet kapnak az előadásban.
Az első karakter játssza a sérült gyermeket (azt a személyiségrészt, amelyik átélte a traumát és megrekedt azon a szinten). A második a dühös gyermeket alakítja (a gyerek rész azon része, amelyet bántalmazott és/vagy érvénytelenített, elnyomott a környezete és ettől tombol benne a tehetetlen düh). A harmadik játssza a büntető/kritikus hangot (azokat a szülői elvárásokat, verbális bántalmazásokat, degradálásokat mondja, amiket elszenvedett az ember és azóta se tud tőlük szabadulni.) A negyedik pedig az adott gyerekkori traumára alkalmazott megküzdési módjainkat szemlélteti (elkerülés, önalávetés, túlkompenzálás, lefagyás, öngyilkossági szándék - ha volt/van. Mint kiderült az évek alatt, nálam mindegyik mód aktív a mai napig.) Az egyik mellékszereplőnek az a dolga, hogy felírja azokat a gondolatokat és érzéseket, amik a felidézett és újraélt gyerekkori trauma alatt hatalmukba kerítik a főszereplőt (aki azokat kimondja.) Ezen a ponton állítólag már nem kicsit bőgni szokott minden főszereplő, nemtől függetlenül. (Biztató kilátás, bár úgy megreccsentem, mikor a Tesóm kilépett az életemből, hogy azóta (féléve) nem tudok sírni, csak belülről emészt minden, szóval lehet, hogy a terápián is így lesz.) A büntető/kritikus hang színésze is felírja azokat a negatív mondatokat, amikről a főszereplő beszámol (amiket a szülőktől/környezetétől hallott és az agya folyton újrajátssza az őrületbe kergetve őt.) A megküzdési módok színészei is felírják, hogy milyen stratégiákkal próbált a főszereplő kijönni a 'flashelésből' és megnyugtatni magát. Ezután az egész csapat visszaolvassa neki a leírtakat egymás szavába vágva, hangosan, ahogy a fejünkben üvöltenek a rossz dolgok, a főszereplő pedig megmondja, hogy melyiket hallja a legjobban (ebből kiderül, hogy mi kísérti leginkább és ott kell feloldani.) Ehhez állítólag változatos eszközöket használ a terapeuta attól függően, hogy kinek mi használhat a leginkább, a sorstárs mesélte, hogy pl. basketball ütővel püfölhet az ember egy boxzsákot/összetekert matracot, vagy földhöz/falhoz vághat valamit, megtaposhat valamit, esetleg lefeküdhet és rátesznek egy matracot, amire 2-3 ember ráfekszik (szimbolizálva az illetőre nehezedő nyomást), neki pedig ki kell másznia alóla, továbbá beszólhat a büntető hangnak káromkodva, az esetlegesen már halott bántalmazójának is beolvashat/megvédheti magát utólag és állítólag olyan is van, amikor valakit megölelnek, vagy lekuporodnak mellé a földre, betakargatják, stb., ha ilyesmire van szüksége. Ezután a főszereplő odalép a sérült gyereket alakító színészhez és gyakorlatilag megvígasztalja saját magát; a személyisége felnőtt része biztosítja a gyerek részét arról, hogy vigyázni fog rá, majd ugyanezt megteszi a dühös gyerek színészével is, ezután helyet cserélnek és a 2 gyermeki rész visszamondja a felnőttnek, amit ő mondott nekik, majd mindenki megölel mindenkit. (Ez furcsa lesz, nagyon idegen számomra az ölelkezés - is.) A legvégén a főszereplő megszünteti mindenki szerepét és egy záróbeszélgetésen mindenki elmondja, hogy milyen hatással volt rá az egész. Világéletemben leblokkoltam, ha szerepelnem kellett, vagy társaságban beszélni, úgyhogy igencsak érdekes lesz, mert ilyen helyzetekben is felszínre kerül a néma köl'ök, de muszáj ezt az utolsó esélyt megragadnom. A terápiát az antibiotikumhoz tudnám hasonlítani; mielőtt hat, felerősíti a tüneteket. Ilyenek az ülések, pedig a pszichodokim nem ás le annyira alaposan a problémák gyökeréig, mint amiről a sorstárs mesélt, mégis mindig úgy jövök el az ülésekről (kivéve jobb időszakban), mintha egy hógömb lennék, amit felráztak, azt' kavarog benne a cucc és csak lassan ülepszik le. Az az 1 hónapos intenzív terápia állítólag csontig belemászik az emberbe, ami végülis jogos, mert csak nagyon alapos beszélgetésekkel, tesztekkel lehet felmérni a pontos károkat és elkezdeni legalább azt a területet rendberakni, ami menthető. A sorstársam 3. hete van bent, ha jól rémlik és azt mondta, hogy mostanra minden téren kimerült a banda, mert mindenkit darabjaira szedett a terápia; hol az egyikük, hol a másik kap BPD-s rohamot és egymást próbálják kizökkenteni (persze a személyzet sem malmozik közben.) Az évek alatt a dokikkal mi is érintettünk ugyan mélyebb dolgokat, de olyan átfogó terápiában még nem volt részem, amilyet a sorstárs említ, pedig a jó terápia valóban leér a problémák gyökeréig. Ha ez sem használ az embernek, akkor már semmi és pont ezért hajlok arra, hogy vállalnom kell, akármilyen kemény. Az is mellette szól, hogy a sorstárs szerint családias a légkör, ezáltal biztonságérzete van az embernek és emiatt mindenki meg tudott nyílni. Nekem az ugye nem megy, mert az elfojtásra van beprogramozva az agyam/pszichém köl'ökkorom óta és mindig erőltetnem kell magam, ha meg kell nyílnom (egyedül a Tesómnak tudtam, de volt, hogy olyankor is megbénultam). Ha totál megnyit a doki, azzal hozzáférhetővé válnak azok a területek is, ahová még én sem értem el soha, mert valami blokkolja őket, ergo előttem is először tárulnak fel, ami elég para, mert nem tudom milyen hatásai lesznek. Nagyon idegen a gondolat is, hogy teljesen belém lásson a csoportterápián mindenki, vagy akár egyéniben a terapeuta (a kinti dokim előtt is feszengek), ám felfogom, hogy néma gyereknek... szóval ja. A sorstárs mondta, hogy egy srácot úgy kifektetett a terápia, hogy rosszabb állapotban hagyta el a kórházat, mint amilyenben bement, viszont olyan is volt, aki jobban lett. Majd kiderül hogy rám hogyan hat, de nyilván az utóbbit remélem, különben bele sem kezdenék. Mondta a sorstárs, hogy valamelyik nap az egyéni terápia rakott padlóra csajokat-srácokat egyaránt; egy kiadós bőgés után zombiként kóvályogtak a folyosón, olyan is volt, akinek gyógyszert kellett adni, meg voltak, akik roham közben összevagdosták magukat. Nem valami biztató a hatás, de felfogom, hogy a javuláshoz át kell menni a poklon is. Az egyikfelem továbbra is azt mondja, hogy nem vagyok normális, míg a másik azt, hogy ez a jó döntés, mert amíg egy (vagy több) seb nincs kivéreztetve és kitakarítva, addig gyógyulni sem tud, sőt újra, meg újra begyullad és kínozza az embert. Tisztában vagyok vele, hogy kegyetlenül fájni fog és szidni fogom az idióta fejemet, hogy belementem, de meglesz a jutalma; jobban leszek! Úgy kell lennie, mert így nem maradhatok. Kívülről nemsok látszik, mert az álarc ránőtt az arcomra és ha akarom sem tudom kimutatni, kimondani, ami bennem van (ide sem tudok és akarok mindig, mindent leírni) és sokszor kínoz ez az állapot, mert nem tudok megkönnyebbülni. Mire megírtam ezt a posztot, a 99%-ból 100 lett, alávetem magam a kezelésnek, remélve, hogy ez végre segít.
Megemlítettem múlthéten a dokinak, ami gyerekkorom óta kísér és amit nem tudok hová tenni. Elkezdődött a dolog boncolgatása, viszont ez a téma legalább nem üli meg a gyomromat, legalábbis eddig nem gáz, egyelőre kíváncsiság van bennem az okokat illetően.

Úgy volt, hogy ma kivisz a fater, de buktam, mert fel sem bírok kelni, illetve fel tudok, de egyből ezer a pulzusom, jön a Darth Vaderes fújtatás, meg egyéb finomságok. :-D Már jobban voltam az utóbbi héten, ez most csak a kettősfront hatása (este roham is volt), majd elmúlik. Remélem mihamarabb, mert nemsokára menni kell Pestre a Dokihoz.

A bejegyzést írta: Arnold91

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: