újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Innen lesz szép nyerni

2022. december 28.

Vissza a naplóhoz

2022. szeptember 9.-i jegyzetem:

Ezúttal hozzáfért az egyéni terapeuta egy-két gázos területhez, amikbe bele is ásta magát a napokban és a ma délelőtti egyéni ülésen sikerült atomjaimra robbantania. Onnantól szégyenszemre szinte végigsírtam a napot, persze nem folyamatosan és a mérték is széles skálán mozgott, de nem sokszor voltam 'nyugodt' (inkább fásult). Ezt máskor elhallgattam volna, de már minden mindegy. Nem voltam egyedül ezzel a szép teljesítménnyel, mert ma kollektív 'kínzás' volt. Ahogy elnézem a bandát, leforgathatnánk egy The walking dead részt, a zombiként kóválygás befigyel. Egyrészt fárasztóak a BPD-s 'rohamok', másrészt vannak, akik gyógyszert kaptak, hogy lenyugodjanak és attól vannak 'beállva'. Minden erőmmel igyekeztem talponmaradni, de a földdel tett egyenlővé az egyéni ülés. A terapeuta telibekapott egy-két kényes területet, azzal pedig rámzúdult a hozzájuk kapcsolódó eltemetett/addig fel nem ismert pokol. Majd' belepusztultam/belepusztulok dolgokba. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mi is van bennem. Még sosem voltak azok a területek komolyabban megpiszkálva, mert a doki szerint ösztönösen lehasítottam, ami túl nagy falat, ezért nem beszéltem róluk, meg ezért nem ismertem fel egy csomó mindent. Ezúttal ő leásott mélyre és keményen a képembe tolódtak a dolgok, meg elkezdtem érezni azokat a területeket is, amik ösztönösen le voltak bénítva. Nem szoktam megreccsenni az üléseken, de ezúttal sírvafakadtam (akkor még nem nagyon), mert a doki fájó igazságokban erősített meg és világított rá addig nem látottakra, meg elkeserítő lépéseket javasolt, valamint rájöttem, hogy nincs kiút a poklomból akkor sem, ha lelépek, mert bizonyos dolgok sosem fognak ereszteni, értelemszerűen önmagamat is viszem akárhová is megyek, veszítek is megint dolgokat. (Persze nyerek is valamennyit.) Nem tudtam/tudom egyelőre lekezelni azt a mértékű súlyt és keserűséget, amit mindez rámzúdított. Sokat bírok, de ez az adag meghaladja a kapacitásomat. Nem tudom hogyan lehetne kifejezni, hogy mi történt belül, de valami megsemmisült. Vajon hányszor lehet belül meghalni úgy, hogy látszólag él tovább az ember? Nincs jobb szavam arra, amit kiváltottak a hallottak és ráébredések. Nem látok előre, csak egy káosz, meg egy pokol van előttem, körülöttem és bennem is. Meg sem tudom fogalmazni a sokmindent, csak mar, tép minden. Elviselhetetlen. 'Betriggerelt' a doki néhány dologgal és pillanatok alatt 'rohamig' fokozódott az addigi nem erős sírás. Még soha, senki nem látott 'roham' közben, mert arra mindig vigyáztam, hogy senki ne tudja a létüket sem, nemhogy még láthassa is bárki, de most nem volt hová 'elbújni', mert nem tehettem meg. Égtem rendesen. Nem engednek ki bennünket a helyiségből (és azáltal az adott helyzetből), de akkor is kimentem. Mivel egyből felszínre hozta a téma és a helyzet a 'gyerek' személyiségrészt, ezért végig abban voltam és az előző ittlétemkor tudtam meg, hogy ezek a 'rohamok' is a 'gyerek' módban megrekedt személyiségrészből fakadnak, mivel nem tud megküzdeni a dolgokkal és csak ezen a módon tudja lekommunikálni, hogy szenved, mert nincsenek fejlett eszközei hozzá. Az a rész elkerülő 'üzemmódba' váltott (ez ösztönzi a magamfajtát arra, hogy kimenjen a szobából/adott helyről, azzal együtt a helyzetből), de utánam jött a folyosóra a doki, meg egy ápoló is odajött és nem engedtek tovább. Le kellett ülnöm a földre, mert addigra lezsibbadt mindenem. A doki kérdéseket tett fel, de nem tudtam rájuk válaszolni, nem is emlékszem miket kérdezett, mert be volt szűkülve az agyam. Úgy megborultam a fent vázoltaktól, meg az addig otthon és még itt is elfojtott dolgoktól, hogy egyenes adásban hoztam le nekik az összekuporodós, majd ringatódzós (állítólag ösztönös önnyugtatás ilyenkor), egész testben zsibbadós, aztán kínomban magamat ütős, istenigazából zokogós és attól levegőt nem kapós élvezetet. Szánalmas vagyok. -.- Ezért vigyázok, hogy senki még csak ne is tudjon róluk és ezért is volt rohadt égő, hogy most először volt 'közönség'. A blog más, itt nem kell a környezetem előtt szégyenkezni, nincs az, hogy nem tudok az idetévedő(k) szeme elé kerülni, bár itt sem szívesen írtam le. Annyi agyam és méltóságom még maradt, hogy a szám elé gyűrjem a pólómat, mert elszállt minden kontroll és nem akartam egy önkéntelenül hangosan felzokogó óriáskölyökké válni. Egy ponton már nem is volt külvilág, csak utólag akartam továbbra is elásni magam. Akkor csak a megsemmisítő pokol vett körül törhetetlen üvegből készült búraként, amin át láttuk egymást a külvilággal, de nem jutottunk el egymáshoz. Ez mindig is jelen volt és jelen van valamilyen mértékben, amiről eddig azt hittem csak én érzékelem, de kiderült a napokban, hogy a sorstársak közül is sokan élik meg így a létet. Sosem látott-hallott senki a 'roham' szánalmas és méltatlan állapotában, pedig már vagy 10 éve jönnek időnként, de szívesen a föld alá süllyedne ilyenkor az ember, ezért mégcsak nem is tudja a környezetem, hogy részem van efféle tébolyban. A doki folyamatosan kérdezgetett és mondta, hogy a kérdésekre figyeljek, meg az egyes testrészekre, ahová kérte, hogy a figyelmemet irányítsam. Attól helyreállt a légzésem és tudtam beszélni, meg lassan a zsibbadás és többi tünet is kezdett visszahúzódni. Egyetlen haszna van, hogy most először (és remélem utoljára) látott egy doki abba a remek állapotba kerülni; megtudtam a technikát, amivel kihozhatom magam a 'rohamból'. Mivel eddig sosem látott közben doki (meg senki), ezért nem is volt, aki kihozzon belőle és ezért általában 1, durvább esetben akár 2,5-3 órát is eltartott, de mostantól tudom hogyan kell kizökkenteni magamat. Baromira kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog rám hatni a terápia a továbbiakban. Most laposkúszásban közlekedem, pedig mások is 'rohamoznak' - egyesek durvábban - és fickóként sem vagyok vele egyedül, mert a csoport másik srác tagja (aki a szobatársam is) szintén rohamozott már, de ez sem tudja a szégyenérzetemet csökkenteni. Kíváncsi vagyok össze tudnak-e rakni a terápia végére? Jelenleg úgy érzékelem, hogy nem, de egyrészt a magamfajta mindig az "itt és most"-ot érzékeli örökérvényűnek, másrészt valószínűleg csak az van, hogy ugye a terápia is olyan, mint az antibiotikum; mielőtt hat, felerősödnek a tünetek. Ami ma megsemmisült, az persze úgy is fog maradni, de remélem használhatóra Legoznak össze, mert egyelőre lélegezni is kihívás és örökérvényűnek hat ez a pokol. Ez a nap minden téren kimerítő volt. Amikor nem voltak ülések, meg foglalkozások, mindig lementem az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet, meg ott nem láttak. Az egyéni ülések után többen végigsírták a csoportülést is, vagy épp' egy-egy foglalkozást, én persze próbáltam legalább olyankor egyben lenni a fent említett szégyenérzet miatt. Volt egy keserédes tapasztalásom, miközben az udvaron - a legeldugottabb részen - ültem. Ahogy ott üldögéltem, egyszercsak odajött megint a kórház környékén kóválygó macskák közül egy, mint az előző ittlétemkor és biztos megérezte, hogy gond van, mert felugrott mellém a padra és elkezdte az arcomat, meg a szememet szaglászni, amolyan "mi a gáz, haver?" kisugárzással. Szánalmas, de már azon is bőgtem, hogy egy állat ott néz rám szeretettel a szemében és ha tudná megkérdezné mi a gond, meg vigasztalni próbál a dörgölődzéssel, míg a 'családom' sosem éreztette, hogy szeret (anyu valamelyest igen), sem pedig azt, hogy érdekli őket a hogy'létem, vigaszt sem kaptam soha. Nem mintha bőgtem volna előttük (jó sokáig még magam előtt sem), de nem csak olyankor kellhet pár erőt adó szó. Ezért 'triggerelt' be, hogy egy macska megadta, amit nekik kellett volna. Egyéni terapeuta volt ő is. :-D Teljesen bekettyóztam, mert egyszercsak elkezdtem röhögni. Nem tudom miért, de nagyon elkapott az is, de közben a sírást sem tudtam abbahagyni. Persze akkor már saját magamon is röhögtem a helyzet miatt. Már csak a kényszerzubbony hiányzott. :-D Nem tartott sokáig, pár pillanat múlva a kontrollálhatatlan és heves röhögést elvágták és visszazuhantam a poklomba. Később már csak lestem ki a fejemből és azóta is valami félig érző, félig zombi mix vagyok. Megint itt volt ma gyakran az is, hogy 'kiestem' a valóságból, legalábbis csomószor valószerűtlennek hatott a lét. Pl. most itt van mellettem az éjjeliszekrény és meg kell fognom, hogy valósnak hasson, de sokszor még abban sem vagyok biztos, hogy én magam létezem. Persze egy nemlétező dolog érzékelni sem tudna, szóval valós kell, hogy legyek, de minden furcsa, zavaros. Szóltam erről és állítólag a pszichém így védekezik most, mivel túl sok(k) volt neki a mai nap. Innen lesz szép nyerni. Az egyik felem egy kifacsart, üres váz, akinek önmaga vonszolása is kihívás, de a másikban itt van, hogy segítenem kell a Tesómnak. Talán ez majd visz tovább. Szórakoztatni nem tudom egy ideje, ami gáz, de azt tudja, hogy számíthat rám. Az egyik felem úgy érzékeli a helyzetet, hogy nem tudok így tovább élni és megint itt van a fejemben a "mikor?" és a "hogyan?", de a másik felem egyelőre leinti, hogy nem tehetem meg a Tesóm miatt. Isten adja, hogy ez féken tartson továbbra is, mert én magamat nem tudom.

A bejegyzést írta: Arnold91

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: