Itthon vagyunk

2022. december 2.

Vissza a naplóhoz

2022. május 27.-i jegyzetem:

Tegnap reggel mentünk Pestre, akkor még jobban voltam, de mire felértünk már kezdtem rosszul lenni. Az interjún félig oda figyeltem, félig meg arra koncentráltam, hogy ne legyek mégrosszabbul, aztán a Gabinál egész nap feküdtem, de nem lettem sokkal jobban. Ma hajnalban indultunk haza és elvoltam az út nagyrészében, de mire Baját elhagytuk már necces volt a helyzet, viszont addigra eléggé kiürült a busz és mivel leghátul ültünk, elfeküdtem az üléssoron. Úgy rosszabb volt a rázkódás, szóval fel kellett ülnöm, de a szervezetem fekvést kívánt. Bajától még kb. 3/4 óra Almás, szóval mantráztam, hogy nem krepálok be hazáig. :-D Persze nem eszik forrón a kását, tudtam, hogy a szőrös csapat csinált nekem melót, meg után kell tölteni az ételüket-vizüket és persze kötelező a szokásos simogatásadagot is kiosztani, szóval még le kellett futni ezeket a köröket, aztán feküdhettem csak le. Azóta hol jobb, hol rosszabb a közérzetem, valamennyi időt a teraszon is tudtam tölteni, de leginkább fekve jó. Ma estére is vihart zengtek be errefelé, szóval remélem csak a front tesz oda a napokban, mert ha megint lerobbanok, bebukom a terápiát. A beszélgetés alapján úgy ítélték, hogy alkalmas vagyok rá és 6.-án feküdhetek be, 4 hétre. A szociális fóbia és az idegen közeg miatti szorongás máris boldogítanak, de tudtam mire vállalkozom. Ez a terápia a leggázosabb területeket célozza azért, hogy a legkínzóbb dolgokon enyhítsen, meg átírja a hibás sémákat. Nem az a fajta vagyok, aki tud és szeret beszélni arról, ami belül van, de pár dolgot rendbe kell rakni, mert az évek alatt megmutatkozott, hogy ártanak és az csak úgy megy, ha beszélek. Nem garantált a javulás, de legalább adok egy esélyt és nyilván fogok hallani olyasmiket, amik a hasznomra fognak válni. Nemcsak egyéni és csoportos beszélgetések lesznek, hanem művészetterápia, valamint sématerápia is (az lesz a kemény állítólag). Még soha nem lett leásva a fostenger legaljáig, szóval nekem is ismeretlen lesz a terep. Fater szerint hülye vagyok, hogy a múlttal foglalkozom és házhoz is megyek a pofonért, direkt megkínoztatom magam. Újra megkíséreltem elmagyarázni neki, hogy mi a lényeg és miért kell ez a terápia, de továbbra sem érti, vagy nem akarja érteni. Kemény lesz, de kíváncsi vagyok miket tanulok majd és azokat hogyan fogom használni? Nyilván nem kap az ember új életet, normális családot, nem lesznek eltörölve a traumák sem, de a cél nem is ez, hanem a hibás sémák 'átprogramozása', a helyes reakciók megtanulása, traumafeldolgozás, stb. Borderline-ban állítólag ki sem fejlődnek bizonyos képességek, mert a környezetből érkező káros hatások megakadályozzák, meg hibás berögződések jönnek létre, de a doki szerint ezeket is meg lehet tanulni kezelni. Pl. az elhagyatástól, elutasítástól, magánytól való rettegés állítólag azért alakul ki, mert csecsemőkorban valamiért nincs meg a szülő-gyerek kötelék, vagy az anya nem foglalkozik a gyerekkel, esetleg sokszor egyedül hagyja, így bevésődik neki, hogy magára hagyták és onnantól kezdve retteg a magánytól, meg egy csomó olyan helyzetben is az jön le az embernek, ami valójában nem elhagyatás/elutasítás, de annak hat a számára. Akár csak ő érzi úgy, akár valóban elhagyják/elutasítják, bármilyen módon elveszít valakit, főleg akitől függ, azt nagyon nehezen viseli. A kötődési problémák is a fentiekben gyökereznek állítólag. Ezeket a pszichodokitól tudom, ahogy azt is, hogy nálam mi okozhatta ezeket. Mivel koraszülött voltam, 4 hónaposan vihettek csak haza a kórházból és azalatt a 4 hónap alatt alig volt kapcsolatom a szülőkkel, mivel sokáig ki sem vehettek az inkubátorból. Nem értek ehhez, így nem tudom, hogy végig abban voltam-e és ezért 4 hónapig meg sem foghattak, vagy csak néha? Mesélte az anyám, hogy nem tudtak gyakran látogatni, mivel én Pesten voltam kórházban, ők meg ugye vidéken, otthon. Ami a doki szerint ugyancsak károsan hatott az az eset, amikor nagyobb koromban reggelente felkeltem és nem volt otthon senki. Mint megtudtam az anyámtól, apám addigra munkában volt, ő meg a boltba ment el és én mindig azalatt az idő alatt ébredtem fel. Csak egy emlékfoszlány van meg nekem ebből, amint állok a kiságyban és ami a csövön kifér, de jóideje bőghettem már, mert hüppögve szólongatom az anyámat. Állítólag addig üvöltöttem mindig, míg anyám haza nem ért (a nagyanyám mesélte). Mi a nyári konyhában laktunk, ő a fal másik oldalán a házban. Gondolom most az idetévedőkben/rendszeres olvasókban felmerül a kérdés, hogy miért nem vitt át hozzá az anyám, vagy miért nem hívta át? Állítólag veszélyeztetett, ezért pár alkalom után nem bízott rá anyám. Hogy miért nem vitt akkor magával a boltba, főleg annak a tudatában, hogy mire jön mindig haza, az jó kérdés. Mindig éreztem egy falat mindkét szülő felől, így ha fizikailag nem is voltam általában egyedül, más értelemben mindig úgy voltam. Már ennek az okát is 'megfejtettük' a pszichodokival, ami az, hogy őket is alkalmatlan szülők 'nevelték', ezért nem tudott bennük kifejlődni egy egészséges mértékű kötődés és annak a képessége, hogy hogyan kell kifejezni a szeretetet, bár az anyu egy-két fokkal jobban csinált pár dolgot, szóval ő azért alkalmasabb volt szülőnek, meg a maga módján szeretett, de a doki szerint mivel nem tudtak példát mutatni a kötődésre, ezért itt gyökerezik az én kötődéssel kapcsolatos problémám is. Egyvalakihez tudok csak (meg az állatokhoz), ahhoz viszont függés szintjén, mert ha valakit megszeretek, az piedesztálra emelkedik a szememben, köré épül minden, az én működésem is. Anno ez a legfontosabb személy a Barátnőm volt (ezért is rakott padlóra az elvesztése), lassan 8 éve pedig a fogadott Tesóm. A lényege ennek a gyerekkori sztorinak, hogy a terápia elvileg átírja a hibás sémákat (van egy csomó és abból egy BPD-s embernek állítólag több is aktív szokott lenni) és a megrekedt gyerekkel is foglalkozik. A borderline lényege az érzelmi instabilitás mellett a személyiség 'széttöredezése', ami nem egyenlő a skizofréniával, sem a disszociatív személyiségzavarral, mert ezesetben nem több személyisége van valakinek, hanem sérül a személyiség és nem tudja az egyén, hogy a szétesett darabjai közül melyik szilánk ő valójában, nincs egy teljes, reális énképe. Pl. az egyik 'szilánk' egy vagány figura, a másik félénk, a harmadik bulizós, a negyedik bezárkózik, stb.-stb., ezek mindenkinél másak nyilván. Ezért van az, hogy a környezet időnként viselkedés-, meg stílusbeli és egyéb élesváltásokat érzékel. Mikor-melyik 'szilánk' aktiválódik valaminek a hatására. A szilánkok közt ott van az a gyerek is, aki megrekedt azo(ko)n a ponto(ko)n, ahol trauma/traumák érte/érték, így adott egy olyan ember, aki csak részben felnőtt, mert részben gyerek maradt, az a sérült gyerek, akiről az imént írtam és bizonyos helyzetekben (amikor olyan hatás éri) a felszínre tör az a személyiségrész. Ez van minden olyan helyzetben, ami megreccsentette az illetőt gyerekkorában. Én nem tudom olyan jól elmagyarázni a dolgokat, mint a doki. Pl. elhagyatottság, magány megélésekor ugyanaz megy bennem végbe, ami reggelente ott a kiságyban, vagy amikor a szülők falaiba ütköztem/apáméba máig, netán máshonnan érkezett/érkezik elutasítás; kétségbeesés az egyedülléttől és kínoz a magány, meg a "már megint megtörtént" gondolat, amitől bekapcsol az értéktelenségérzet is, stb. A lényeg, hogy régre kell majd visszamenni a terápián, mert a gyerekkoromban (12 éves koromig) sok káros hatás ért és azok hatnak ki a személyiségemre, énképemre, meg ott rögzültek be hibás reakciók, minták, de a szakik majd tudják, hogy mire mi a helyes válasz, mit hogyan lehet korrigálni, amit pedig nem lehet, azt hogyan tudom normálisan kezelni. Elmúlni nem fog a személyiségzavar, de megtanulhatom jobban kezelni a belső vihart, meg a külvilágból érkező hatásokat. Nem lesz sétagalopp ez a 4 hét, mert bele fognak mászni a gyenge pontokba, de éppen azért kell mennem, hogy közös munkával helyretegyük, amit lehet. Remélem sikerülni fog!

A bejegyzést írta: Arnold91