Jó ez így?...
2013. május 17.
"Jó ez így?" Olvasom egy írótársam cikkbe feltett kérdéseit, majdnem versben eldalolva, megfigyelésen alapuló tapasztalatait...
Nem jó! - mondanám... De hát más is látja ezt, megfigyeli a saját útjai során, és a saját szemszögéből alakítja ki a véleményét egy-egy ilyen helyzettel szembesülve...
Naponta megyek ki a telekre és ugyanott látom azokat a munkásokat, az út mellett, mintha majálison lennének. Nők, férfiak vegyesen, akik vidáman heverészve, cseverészve, ücsörögve, állva, "dalolva" teszik a "semmit" reggel 9 órakor.
Körülöttük még ugyanúgy van minden, ahogy előtte nap hagyták - látszólag - dolgoztak valamicskét. Látom, hisz ugyanarra járok, nem sok minden változott. Nincs mellettük, közöttük egy irányító, se senki, aki munkára bírná őket. Magukra vannak hagyva. A fű pedig nő... Nem látok közöttük keserűt, szomorút.
Ilyenkor elgondolkodom, milyen szabad is az ő életük!? Nem látok rajtuk semmi kényszert...
Ha kiérek a telekre?... Mindig érzem, tennem kell valamit... valamiért.
Lehet, hogy nem kapok érte semmit, csak a belé fektetett munka, eredmény meg nuku, mert ki van szolgáltatva az ember mindennek, pl. (időjárás - elveri a jég, kiszárad - pénz - sokba kerül a palánta - energia - ami egyre fogy...)
...
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
Én nem tudom a választ. De ők vajon mióta várják másoktól, hogy megoldják helyettük a kérdést? Mert, ha valaki nem hibás, még az is kerülhet ilyen helyzetbe, de ha semmit nem tesz azért, hogy valami megváltozzon, meg sem próbálja, belenyugszik, beletörődik ebbe az állapotba, elfelejtve még azt a keveset is, amit tud,... Tudod az ilyen embert nem tudom sajnálni. Magának kereste a bajt. Az idő, a semmittevés szép lassan felőrli... Még jó, ha nem ránt magával egy egész családot. Hol van a felelősség? A tenni akarás? A büszkeség?...
Éva
Éva, kedves,
olvasd el még néhányszor, mert nem arról írtam, amit gondolsz!
Üdv: Yolla
Majd csak odakanyarodunk, amit te is feszegetsz. A kérdésedben benne van és a válasz sem váratott, lehet én nem úgy fogalmazom meg, mint ahogy mások, de végső soron ugyanarra lyukadunk ki... Nem jól van ez így!
Puszi,
Éva
Nagyon köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat...
Nem vitatom, hogy általánosságban ez így van, ahogy leírtad... de más oldalról közelítem meg én, aki naponta tapasztalom, szembesülök azzal, hogy emberek sokasága látszólagos (kényszer) munkát végez, ami ráadásul mint mondod nem értékteremtő, de szükséges, mert a fű nő, a gaz nem várja meg, amíg az emberek rádöbbennek, hogy másként is lehet gondolkodni, hozzáállni.
Azok az emberek, akik szinte éhbérért dolgoznak, de idáig még azt sem tették, (tehették) nem ismerem, nem keresem az okát, hogy miért, nem általánosítok... Nem ezt a sorsot érdemelték, ezt előidézték sokféle szempontok, amire sokkalta korábban kellett volna odafigyelni... Szervezetlenséget tapasztalok. Felügyelet nélküli (kényszer, érdektelen) munkavégzést... Ezek összetett dolgok. Minek is mondjam tovább? Mi a megoldás? Mire vannak a politikusaink? Kit érdekel ha más is éhezik, ha üres a gyomra annak, akit munkába állítanak?
Ez nem jól van így!
Éva
olvasd el még néhányszor, mert nem arról írtam, amit gondolsz!
Üdv: Yolla
Szia Éva!
Én is voltam közmunkás és találkoztam utána olyan közmunkással, aki "segített nekem". Mindkét oldalt láttam, azt hiszem ennek fényében a véleményem talán elég objektív lesz. Bizonyára vannak kivételek, de!!! én úgy vélem soha semmilyen korban nem volt kötelessége az államnak, hogy eltartson bárkit. (nem is tette, csak a szociban, tehát gondolkodjunke el... 1000 évből kb 50 évig) Ez mindenkinek a saját dolga, azaz öngondoskodás. Tény, hogy erre a szoci nem tanított meg senkit, azaz kiirtotta belőlünk/belőlük (akinek nem inge...) az önfenntartás ösztönét. Az is tény, hogy kevés a munkahely, az is tény hogy vidéken még rosszabb a helyzet, ám nem hinném, hogy ez elsődlegesen az állam feladata. Ha van munka márpedig van (most hogy az éppen ároktakarítás, vagy hólapátolás, lényegtelen) akkor azt kell csinálni, vagy nem kötelező sorba állni a segélyért. Én sem jókedvemből álltam be takarítani, ( ezt ajánlották, nem volt más) de úgy véltem, ha már fizetnek, akkor a tőlem elvárható legmegfelelőbb munkát adom érte cserébe. Erről már írtam a másik cikkednél. (Az emancipáció témájúnál) Nem fog leesni senki kezéről a gyűrű, az enyémről sem esett le, holott jóval magasabb végzettségem van. Később szembesültem olyan közmunkásokkal, akik még az elvárhatót sem tették le az asztalra, nem volt ínyükre, hogy melózzanak azért a kicsi pénzecskéért. Ám addig nem jutott el az agyában a gondolat, hogy ez akár lehet becsületbeli kérdés is, vagy egy befektetés. Nem csak siránkozni kell, hanem tenni. Nem úgy állni hozzá, hogy más is odaférjen. Azok közül a közmunkások közül akikkel én találkoztam
1.(kb 10) jó ha 2-3 volt, aki tényleg rászorult a segélyre (a többi csak azért vette igénybe ezt a "szolgáltatást" mert adják, akkor miért ne? )
2. talán ha kettő végezte a munkát elvárható minőségben (és itt most ne képzelj nagy dolgot, fel kellett sepernie egy folyosót és 3 wct, ez sem ment egyszerűen.... nem értem)
Szóval nagy részben egyet értek veled, bár én is voltam a túloldalon, de én úgy érzem megtettem mindent (ennek eredménye, hogy lett is munkám). Nem mindig lehet megfogni a könnyebb végét.
Üdv:A
Egyetértünk és ez a lényeg. Az unott "arcok" mögött sok minden lehet... Nem keresem mi az oka. Csak egyet tudok, hogy nekem sem ér fülig a szám, ha dolgozni kell, de teszem a tőlem telhetőt és a lehető legjobban. Akkor is, ha nincs mögötte semmi kézzel fogható. Egyszer be fog jönni, ha nem is azonnal. És ezt te is jól láttad, érezted.
A szocis rendszerben (itt egy kicsit különbözik a véleményünk) mégis csak volt valami jó, számunkra, hogy megtanították, semmi sincs ingyen. Én megtanultam. Azért a kevésért, amit akkortájt kaptam indítónak talán a legtöbbet akkor adtam ki magamból... a többit, amit kaptam?... Ki az a hülye, aki visszaadja... de most is azt mondom, nem érdemtelenül kaptam... Először bizonyítottam.
Úgyhogy aki nagyon ugrált, annak befogták a száját éspedig nem véletlenül, mert mindig az kiabált, akinek "égett a háza"... és a másikat leste, a helyett, hogy összekapta volna magát. Nos az enyém soha még egy kis lángra sem kapott... lekopogom, idáig...
Nekem sem esett le a karikagyűrű az ujjamról, pedig akkor még volt egy kis plusz melótól, kiegészítésképpen,... hogy milyen áron?... Egyszer fellázadtam, azóta sem felejtettem el milyen könnyen tudott lemondani rólam a tulaj (vállalkozó) mert neki megint más volt az érdeke, éspedig, hogy kevés pénzért, sokat és ha kaphatott ilyen munkaerőt, hát élt a lehetőséggel... vagy visszaélt.
Puszi,
Éva
Én is voltam közmunkás és találkoztam utána olyan közmunkással, aki "segített nekem". Mindkét oldalt láttam, azt hiszem ennek fényében a véleményem talán elég objektív lesz. Bizonyára vannak kivételek, de!!! én úgy vélem soha semmilyen korban nem volt kötelessége az államnak, hogy eltartson bárkit. (nem is tette, csak a szociban, tehát gondolkodjunke el... 1000 évből kb 50 évig) Ez mindenkinek a saját dolga, azaz öngondoskodás. Tény, hogy erre a szoci nem tanított meg senkit, azaz kiirtotta belőlünk/belőlük (akinek nem inge...) az önfenntartás ösztönét. Az is tény, hogy kevés a munkahely, az is tény hogy vidéken még rosszabb a helyzet, ám nem hinném, hogy ez elsődlegesen az állam feladata. Ha van munka márpedig van (most hogy az éppen ároktakarítás, vagy hólapátolás, lényegtelen) akkor azt kell csinálni, vagy nem kötelező sorba állni a segélyért. Én sem jókedvemből álltam be takarítani, ( ezt ajánlották, nem volt más) de úgy véltem, ha már fizetnek, akkor a tőlem elvárható legmegfelelőbb munkát adom érte cserébe. Erről már írtam a másik cikkednél. (Az emancipáció témájúnál) Nem fog leesni senki kezéről a gyűrű, az enyémről sem esett le, holott jóval magasabb végzettségem van. Később szembesültem olyan közmunkásokkal, akik még az elvárhatót sem tették le az asztalra, nem volt ínyükre, hogy melózzanak azért a kicsi pénzecskéért. Ám addig nem jutott el az agyában a gondolat, hogy ez akár lehet becsületbeli kérdés is, vagy egy befektetés. Nem csak siránkozni kell, hanem tenni. Nem úgy állni hozzá, hogy más is odaférjen. Azok közül a közmunkások közül akikkel én találkoztam
1.(kb 10) jó ha 2-3 volt, aki tényleg rászorult a segélyre (a többi csak azért vette igénybe ezt a "szolgáltatást" mert adják, akkor miért ne? )
2. talán ha kettő végezte a munkát elvárható minőségben (és itt most ne képzelj nagy dolgot, fel kellett sepernie egy folyosót és 3 wct, ez sem ment egyszerűen.... nem értem)
Szóval nagy részben egyet értek veled, bár én is voltam a túloldalon, de én úgy érzem megtettem mindent (ennek eredménye, hogy lett is munkám). Nem mindig lehet megfogni a könnyebb végét.
Üdv:A
Kedves Éva!
Ebből a szemszögből nézve van igazság abban, amit mondasz. Az elvégzett - el nem végzett - munka mit ér?
Köszönjük az észrevételed!
Pussz
Tündér
Köszönöm. Nem kimerítve a témát, csak a saját szemszögömből nézve, mint írod, de számtalan egyéb példát is fel tudnék sorolni, ami azt támasztaná alá, amit tapasztaltam. Hogy kimeríthetetlen, és több ötlet és megvalósítás várat még magára? Az tény. És nem is biztos, hogy ez a jó megközelítése a dolgoknak.
Adnának egy darabka földet ezeknek az embereknek, hogy mutassák meg mire képesek,... ha egyáltalán? Sokoldalú tud lenni az ember. Szerintem nem jól fognak hozzá se a munkát adók, se a munkavállalók. Persze kibicnek semmi sem drága... :-)
Puszi,
Éva
Ebből a szemszögből nézve van igazság abban, amit mondasz. Az elvégzett - el nem végzett - munka mit ér?
Köszönjük az észrevételed!
Pussz
Tündér