Késő őszi napsütés
2021. szeptember 19.
Napról napra figyelem, amint lassan pőrére vetkőzik teraszunk előtt az egész nyáron árnyékot adó fiatal diófa, melynek termését még a két kezemen meg tudom számolni. Október végén járunk, mégis napközben akár huszonhat fokra is emelkedik a hőmérséklet. Időnként szél kerekedik, felkapja a földről a száraz faleveleket, s utaztatja, míg erejéből telik, majd leejti az eső után kiáltó száraz talajra. Néha úgy érzem, engem is falevélként sodor sorsom, felkap, magasba repít, majd hirtelen leejt a kőkemény talajra, nem törődve azzal, hogy akár csontom törhet, vagy összeroppanhat a lelkem.
Csendben felkelek, beágyazok, tusolok és megiszom a konyhában az este lefőzött kávémat, mert a nélkül képtelen vagyok elkezdeni a napot. Megszoktam a tojásokon lépkedést, amikor megözvegyülten egyedül maradtam két gyermekemmel. A háztartási munkákhoz nem értettem, s ha nincs Dudu néni, a nálam tizenkét évvel idősebb szomszédasszony, aki felajánlotta segítségét, nem tudom, mi lett volna velünk. Közvetve neki köszönhetem vállalkozásom megtartását és felfuttatását, mert hagyta, hogy feleségem elvesztése okozta sokkot napi tizenhat órás munkával oldjam.
Kiülök a teraszra és elszívok egy cigarettát. A határban ma szántják be a trágyát az öthektáros szántóba és én nem leszek ott, ami az elmúlt húsz évben még egyszer sem fordult elő. Nem vagyok izgatott, csak milliom hangya mászkál a gyomromban.
Rezeg a mobilom.
- Jó reggelt, Sándorka! Látom, már kinn ül a teraszon!
- Kézcsókom, Dudu néni!
- Nyissa ki a kaput, átmennék!
- Tessék jönni!
Nyolcvanévesen is fürge a szomszédasszonyom. Kinyitom a kaput, s máris megjelenik, karján fonott kaskával, amiben hófehér konyharuhával letakart teli tálat cipel.
- Gondoltam főzhetne egy finom tyúkhús levest, pörkölttel, galuskával. Ne várja üres tányérral a vendégét!
- Nem is tudok főzni!
- Tudom én azt, Sándorka, azért vagyok itt! Felteszem az ételt, magának nem lesz azzal semmi gondja!
Nem kérdezem, honnan lesz tyúk és zöldség az ebédhez, felesleges is lenne a szószaporítás, mert a kaskából előkerülnek az alapanyagok, a frissen kopasztott, még langymeleg feldarabolt tyúkhús, a gondoson megtisztított zöldségek, két nagy fej hagyma, paprika, paradicsom.
Dudu néni hófehér kötényt köt, elmegy kezet mosni a fürdőszobába, utána nekilát a főzésnek.
- Igaza van a gyerekeinek! Ne maradjon egyedül, Sándorka! Mikor érkezik a vonat?
- Tizenegy óra öt perckor!
- Remélem, nem ebben a ruhában megy az asszonyka elé? Öltözzön át, mielőtt olyat mondok, hogy magam is megbánom!
Mintha összebeszélt volna a gyerekeimmel! Alig várja, hogy találjak magamnak egy rendes korombeli asszonyt. Néha eszembe jut a hangsúly, amivel biztatnak. „Apa, ne maradj egyedül!”, s arra gondolok, valójában azért aggódnak, nehogy nekik kelljen engem istápolni, ha valami bajom esne.
Érzem én az egyedüllét mindennemű hátrányát, a nélkül is, hogy azt a fejemre olvasnák. Nehéz párra lelni. Itt a faluban csak azoknak kellenék, akik anyagi jólétüket várják tőlem. A korosztályomhoz tartozó fehérnép üvegként átnézett rajtam, míg gyerekeimnek anyai gondoskodásra volt szükségük. Úgy gondolom, ők már ne próbálkozzanak nálam, ahogyan azok sem, akik a lányommal egyidősek. Az interneten találtam egy szimpatikus társkereső oldalt, onnan próbálok társra lelni.
Fogalmam sincs, miért nem tetszik Dudu néninek az öltözékem, elvégre nem én megyek vendégségbe, hanem éppen ellenkezőleg, otthonomban fogadom a vendéget. Farmerban vagyok, hosszú ujjú pólóban, bőrdzsekiben, frissen borotválkozva.
- Dudu néni, kiszaladok a szántóra, megnézem a munkát. Egy órán belül itt leszek!
Látom, nem tetszik az öregasszonynak a távozásom. Beülök a Pic-upba, tíz perc alatt kiérek, váltok néhány szót az emberekkel és jövök vissza. Beállok a kocsiszínbe, ne lássa vendégem a kocsikat, egyiket sem. Úgy terveztem, biciklivel megyek eléje az állomásra.
Kis diófám száraz levele a vállamra hull, amint elmegyek alatta. Vajon jót jelent, vagy rosszat? Az elmúlt egy évben a szebbik nemből öt hölggyel találkoztam. Hiába beszélgettünk telefonon, cseteltünk, láttuk egymás fizimiskáját, hatalmasat csalatkoztam mindegyikben. Helyükbe mentem, illőn kiöltözve, virágcsokorral, tiszta lelkiismerettel, mert egyszerre csak egyikükkel foglalkoztam. Ha megtaláltam volna a kedvemre valót, többé másra rá se néznék.
Kihozom a biciklit a sufniból. Megsimogatom a diófa törzsét, hátha szerencsét hoz.
- Sándorka, már szaggatom a galuskát! – jelenik meg a konyhaajtóban Dudu néni. – Mire hazaérnek, én már nem leszek itt! Majd bedobom a postaládába a kapukulcsot! Beszélhetek én magának, úgysem hallgat rám!
- Megígérem magának Dudu néni, hogy feleségül veszem, ha egy éven belül nem találom meg a párom!
- Ne ígérgessen felelőtlenül, mert megbánja!
A tétlen várakozás valóságos kínszenvedés számomra. Az idő végtelenített homokóráján egykedvűen peregnek a homokszemek, attól függetlenül, hogy siettetném, vagy lassítanám. Nekem kell alkalmazkodnom hozzá, ezért inkább gyalog megyek, tolom a biciklit. Ráérnék negyedóra múlva elindulni, csakhogy Dudu nénivel egy légtérben lenni veszélyes. Hallgathatnám az öltözékem miatti korholását, utána az anyai jó tanácsát, amit eddig legalább ezerszer elismételt.
- Sándorkám, a lélek a fontos, nem a külső!
Azért a megjelenés is lényeges, ám e témában nem bonyolódok az öregasszonnyal komolyabb eszmecserébe, nehogy az egymástól alapvetően eltérő álláspontjaink miatt véget érjen a több évtizedes barátságunk. Nem magyarázkodom, hogy taszít a hosszú műköröm, az erősre festett vörös haj, a félcentis arcvakolat, ahogyan az ápolatlanság, a butaság, az anyagiasság is.
Vagány, két lábbal a földön járó, jó kedélyű nőszemélyt keresek, aki a konyhát nem egzotikus utazás egyik állomásának tekinti, akivel megjelenhetek színházban és társaságban, továbbá aki nem ijed meg a saját árnyékától. Nagyok az igényeim, s nincs kizárva, hogy ilyen független nő nincs is a világon! Végül kénytelen leszek megkérni Dudu néni kezét, annak reményében, hátha nemet mond!
Kellemes napsütésben egyenletes, lendületes lépésekkel haladok az állomáshoz. Biciklivel sem érnék ki sokkal hamarabb. Mi siettet? Szeretnék túlesni a találkozáson. Reális esélyem - megfelelő párt találni - rendkívül alacsony, számokkal szinte kimutathatatlan. Valójában nem bízom a sikerben. Egy évet adtam magamnak a kísérletezéshez, utána egyedül is belevágok régi álmaim megvalósításába. Befizetek egy tengeri hajóútra, elutazok Egyiptomba és Mexikóba. Szeretném még jó néhány évig élvezni az őszi nap melegét. Közel hetvenévesen illendő lenne magamra is gondolni, miután mára kötelességeim és kötelezettségeim nullára redukálódtak.
A kanyarban megjelenik a vonat. Folyamatosan lassít, hogy az állomásra érve éppen megálljon. Összesen két utas száll le, ám egyik sem ismerős.
Nincs szerencsém! Meggondolta magát Kata, mégsem mert eljönni!
Megfordulok, hogy hazakarikázzak, amikor elém penderül egy középmagas, jó alakú, nevetős arcú asszony, famerben, pólóban, bőrkabátban, sportcipőben:
- Szervusz! Kata vagyok! Elhozott kocsival a fiam, hogy ne cipeljem az ajándékodat a vonaton! Ne aggódj, már tíz perce elment!
Az ajándék egy nyolcvan centi magas törpe legyezőpálma! Elnevetem magam! Azt hiszem, jól kijövünk egymással!
Természetben sokkal szebb Kata, mint azt a számítógépen láttam. Egymás szavába vágva beszélgetünk hazáig, mintha egyszerre akarnánk elmondani egymásnak mindent, ami ez elmúlt minimum hatvan évben történt velünk.
Hazaérve bevallom vendégemnek, hogy a szomszéd néni főzte az ebédet.
- Ráérünk ebédelni, előbb kínálj meg, légy szíves egy kávéval!
Kávé, üdítő, sós apró perec kerül az asztalra és beszélgetünk. Alig telik el néhány perc, csörög a telefonom.
- Főnök, kész vagyunk a munkával! Jó lenne, ha kijönne megnézni!
Szabadkozok, hogy nem jó az időpont, majd holnap megnézem.
- Kérlek, ne mondd le! Elmegyek veled! Szép az idő, legalább levegőzünk!
Kiállok a pic-uppal, közben megsimogatom a diófám törzsét.
- Látom, szereted a növényeidet!
Míg beülünk a kocsiba, az jár az eszemben, hogy nem kell megkérnem Dudu néni kezét!
- Yolla -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.