Kommunikációs problémák...

Az volt a szándékom, hogy megosszuk egymás között a kommunikációs problémákkal kapcsolatos gondolatainkat. És ez sikerült, amelyet itt köszönök meg minden kedves hozzászólónak.

Divi Évának, Magdolnának, Kikinek, Maresznak, Nárszisznak, és Orsolyának!


 A megoldás nagyon sok helyen van. sajnos sok embert meg sem tanítanak fogalmazni és kifejezni önmagát. Betanul egy szöveget és kész, de saját elképzelés gondolat, "tudat" nincs benne. Sokan nem olvasnak, csak filmet néznek. Ez is jó, de jobb lenne olvasni, mert a könyv másképpen jobban kifejez dolgokat, leír körülményeket, melyek majd megtanítanak elgondolkodni azon mit ébreszt benned az amit olvasol. A belső ismeretek behatásokat is kevesen ismerik fel. Ezoterikus dolgokban pedig sokan nem hisznek, nem érdekli őket, vagy csak olvassák, de nem értik. Az ok okozati összefüggéseket kellene látni, ahhoz pedig élet és tapasztalat kell. Meg kell öregedni, hogy értsük a világot, a helyzeteket.

 Számtalan lehetősége van az embernek, ami mellett mégis valahogy elsikkad. A kifejezésmód sokféle lehet. Én például, mivel gyakorta egyedül vagyok, magammal beszélem meg a dolgokat. Néha hangosan kimondom. Erre mondják, biztosan hülye, hogy magában beszél, hát kivel, mással, kitől kapom meg a választ, legtöbbször, magamtól. Nézem a tv.műsort, hallgatom a rádiót, olvasok egy könyvet. Legtöbbször egyedül teszem, nincs kivel megvitatni, jól értem-e. Kialakul bennem egy kép, azon elgondolkodom és hozok magamban egy döntést. Amikor szembesülök azzal, hogy talán nem ezt a döntést kellett volna hozni, mert valaki mástól, valami más megoldást hallok, látok, ami jobbnak ígérkezett volna, na akkor sajnálom azt a percet, hogy nem vitattam meg valakivel, valakikkel, még amikor lehetett volna változtatni először a gondolaton, ami talán helytelen volt és valami egészen más döntést hozhattam volna.
Hogy igény van arra, hogy beszélgessünk, az biztos, megismerni egymást csak ezen keresztül lehet.Érdekes a téma és ez ragadott meg az előadásból.

 Az emberek többsége bezárkózik a saját világába és a bizalom hiánya okozza azt, hogy nem beszélünk belső érzéseinkről, gondolatainkról. Az embereknek nem az érzések a fontosak, hanem az, ami minden nap történik velük és nem az okokat keresik, mert az számukra már nem fontos. Az emberekből az érzések kivesznek, így a szeretet, megértés, megbecsülés, tisztelet, és még sorolhatnám tovább. Többségük sodródik az árral. Nagyon sokak viszont visszaélnek azzal, ha ismerik a másik érzéseit és gondolatait. A rohanó fejlődő világ kiöli a kommunikációnak ezt a válfaját. A kommunikációnak ez a válfaja a családokon belül is hiányzik akkor mit várunk az idegenektől, barátoktól, ismerősöktől? Nem emberi butaságból fakad és nem is abból hogy mennyi a szó kincse hanem bizalmatlanság az ami a szánkat némaságra ítéli. Ha megnézzük az embereket, akkor nem beszélgetnek a közlekedési eszközökön sem, mert mindenki saját magával van elfoglalva és már nem mosolyognak, nem nevetnek. A rideg házak között a rideg utcákon rideg valóságként jár az ember magába zárva érzéseit és gondolatait.


 Ráadásul a nők egyik nagy hibája, hogy túllicitálják egymást. Ha a főzésről-sütésről van szó, vagy a gyermeknevelésről én sosem szerettem ezekről beszélni, mert tudtam, hogy úgy is túltesznek rajtam, s az, hogy tisztába tettem a gyermekem, az nem volt napi téma nálam, jobban érdekelt egy-egy könyv és azok gondolata, azonban ezekről már végképp nem tudtam beszélgetni, mert ismét kinéztek maguk közül így egyedül maradtam a gondolataimmal. De még így is jobb, mint képmutatóként élni! Agnes Beguin verse jut az eszembe, hogy figyelj rám és hallgass meg. Manapság már meg sem tudjuk hallgatni a másikat nagyon összetett téma ez, kedves Éva örülök, hogy felraktad.

 Sajnos én egy kicsit negatívan látom ezeket a dolgokat, de azért leírom, hogy hogyan. Nekem azt hiszem az a legnagyobb bajom, hogy már nem bízom senkiben, éppen ezért nagyon nehezen nyílok, meg tehát marad a mindennapi, "semmitmondó" felületes beszélgetés, akikkel tudnék beszélni másról is, azok messze vannak, vagy nem akarnak velem, csak mindennapi dolgokról beszélgetni. Azt hiszem, kicsit bezárkózunk nagyon sokan, magunkkal beszéljük meg, a "világ dolgait" Úgy, mint Éva! Talán saját hiba, talán nem. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, régen társasági embernek számítottam, aztán jött egy-két változás az életemben, és mindent megváltoztatott, engem is, de főleg a környezetemet, már nem vagyok az, aki voltam. A kommunikációt, ami egyébbként nagyon hiányzik, szinte elfelejtem lassan. Megoldás?


 Érdekes amiről írsz, de szerintem egy bizonyos tapasztalat birtokában mindenkivel tudni kell kommunikálnunk. Véleményem szerint az olyan embereket, akiket te említesz, fel lehet hozni a szintünkre. Ha nem sikerül, akkor le kell mennünk az ő szintjükre, és elképzelhető, hogy másik alkalommal már sikerülni fog. Ha még találkozol velük?
Én igazából nem csalódtam senkiben, mint ahogy ezt Maresz írja, mégis bezárkózóvá válok lassan. Ennek oka az, hogy amióta nem járok már el dolgozni, kevesebb alkalmam van a kommunikációra. Szinte marad a családdal és barátokkal való vélemény csere. Ha időnként találkozom is ismerősökkel, akár jót is beszélgetünk,...de többnyire arról, ami a másik felet érdekli. Egy idő után elköszönök, mert megunom hallgatni, pedig érdeklődéssel teszem. Az után döbbenek rá, hogy azt meg se kérdezte, velem mi van? Azok a nők különösen fárasztanak, kiket a Kiki is említ, -- ők egyfolytában képesek beszélni, neked csak bólogatni kell. Kezdem azt hinni, már nem is létezik egymásra figyelés, csak mindenki mondja a magáét, és ez úgy, ahogy írod Éva, a napi problémákból áll. Magdi szóvá teszi a rohanást, mint hibás elemet a beszéd hiányáért. És tény, hogy a családtagok kommunikációja is sok esetben hiányos vagy hibás. Így viszont sokak számára marad egyedüli kommunikációs forrásként az internet....és a társasági oldalak


 Engem is elgondolkoztat ez a kérdésed, mert az se jó ha túlzottan bezárkózol és az sem ha túlzottan nyílt vagy, isten tudja, de ez a világ igencsak szövevényes, s nem árt az óvatosság..., soha nem gondoltam volna, de ma már tudom a környezetemben nem találtam barátokat, bár egykor voltak, s elárultak engem és a családomat, de ez egy másik történet...! Viszont vannak barátaim a távolban, akik ha csak egy jó beszélgetéssel is, de segítenek, csak azt sajnálom, hogy tényleg messze vannak tőlem, legalábbis távolságra! De azért így sem vagyok egyedül, hiszen napi kapcsolatban vagyok velük, s nagyon jó ha megbeszélünk mindent! Igaz időbe telt míg Én is "helyre" dobódtam e téren! Mindenesetre többen több szemszögből látjuk a kérdést! Üdvözlettel Orsolya

 Érdekes, amit írsz, hogy "lemenni az ő szintjükre". Elgondolkodtam ezen. Számomra családon belüli gond is, hogy nem értik mindig, amit mondok. Legnagyobb gondom, ezt már tudod, a saját lányom. Nehéz vele megértetni sok mindent. Próbálom. Irtózatosan nehéz vele a kommunik..., én egészen másról beszélek, de ő már gondolatban máshol van, a válasza már nem arról szól, amiről beszéltünk... csapong. Neki más a fontos. Nem koncentrál. Behozni azt, amit egyszer-kétszer... sokszor elmulasztottam,.... esetleg, nem lehet. A bezártsága - már nem tudok nyitni felé, mert sok egyéb köti le az én figyelmemet is -, sem oldja ezt a kettőnk közti feszültséget. Ehhez kellett volna, kellene egy külső segítség? Egy tolmács! :-)


 Az is érdekes, amit te írsz. A saját családodon belüli kommunikációd, --vajon miért nem értik meg, amit mondasz?
A lányodat te ismered a legjobban, és meg kell találnod vele a párbeszédet. Ha csapong közben, annak is oka van.
Van egy olyan érzésem, ahogy ebből a néhány mondatodból számomra kiderül, hogy elbeszéltek egymás mellett. Mindenki mondja a magáét. Írod is, hogy neki is más a fontos,...és a te figyelmed is sok más köti le. Beszélgetni csak egymásra figyelve és érdeklődéssel lehet. Az odadobott szó nem talál értő fülekre.
És szerintem segítséget kérni sose késő. Minden Családsegítőben van pszichológus, akinek a segítségét ingyenesen igénybe lehet venni.
És igen, akivel beszélgetek azzal általában, kezdetben nem vagyok egy "szinten", de megtehetem hogy lemegyek az ő szintjére és felhozom, ha ez nem sikerül, akkor lejjebb maradok én is....vagy pedig ő hoz föl engem a saját "szintjére", esetleg lejön hozzám, az én "szintemre".
Legyél nagyon türelmes a lányoddal, és mégis próbálj meg nyitni felé. Hiszen most már több időtök is van egymásra. Meg fogod látni, változni fog a viselkedése. Szeretettel üdvözöllek.