Leértem

2022. október 11.

Vissza a naplóhoz

2021. április 18.-i jegyzetem:

a gödör aljára. Nézzük a jó oldalát: innen csak felfelé visz az út. Gáz, de megint nem bírom el a sok szart, szóval ismét igénybe kell vennem a pszichiáter útmutatását. Eddig a kórház, aztán a korlátozások miatt nem tudtam menni, de már újra fogad. Nagyon labilissá váltam és megint nagyon sötét gondolatok férkőznek az agyamba, pláne ma. Eddig látszólag egyben voltam, de tegnapra kiment alólam az egyik lábam, ma pedig a másik is, mondjuk ehhez az kellett, hogy a Tesómat elmarja a fater, ebben az amúgy is fasza időszakban duplán király érzés, meg kellett hozzá az Alex altatása. Már nem érdekel hogyan fog hatni rám a terápia, kivételesen az sem érdekel, ha ott is összezuhanok. Muszáj egyet beszélgetnem a dokival, mert szakavatott személy és így a tanácsai, útmutatásai is azok, meg ha nem rakhatok le pár kg-t, begolyózom, mert megfojt a sok szar. Ide is azért írok. Nyilván kimondva sem szűnnek meg, de idebent sincs már kapacitás, mutatja az ingerlékenységem is, meg a kiakadások. Leszívta az erőmet az elmúlt időszakban benyelt stresszmennyiség, meg az önkontrollom csúcsrajáratása. Az mostanra mondta fel a szolgálatot. Mások előtt teszem az "egyben vagyok" figurát, meg igyekszem nem passzívvá válni, de tegnap már nem tudtam visszafojtani a jóideje gyűlő keserűségemet és tehetetlen dühömet. Ma sem sikerült. Ameddig tudtam mindent elzártam belülre, nem fér több. Amint újra befogadóképes leszek, megint el fogok bírni sokat.
Ma történt az altatás, mert a fater megint jól elhúzta az időt. A Tesóm is ezen pöccent be - joggal. Többször is összeugrottunk az öreggel és még ő volt felháborodva, minden alkalommal 'fenyegetőzött', hogy megcsapkod, mert túl nagy a pofám. Mi vagyok én, dedós? Emlékeztettem rá, hogy nem 3, hanem 30 éves leszek idén.
Naná, hogy megmondtam mit tegyen és mikor (csak leszarta), mivel egyrészt az én kutyámról volt szó (a sírhely megásása ugyan őrá hárult, mivel a fizikumom nem adott hozzá), másrészt nyilván nem hagytam szó nélkül, hogy húzta a szenvedését és elég gáz, hogy magától nem volt annyi esze, hogy megmozduljon!
Időben szóltam hogy készítse elő a helyet, de ő arra a tényként kezelt feltételezésére hagyatkozott, hogy a doki úgyis elviszi majd a kutya testét (a többiek is itt nyugszanak a kertben, szóval nem látom ebben a logikát), csak benézte és még ő pattogott, hogy Pesten elvitték a Gabi macskáját. Mondta neki a doki, hogy itt nem viszik el, mert állítólag nincs hol tárolni a megsemmisítésig. Emiatt muszáj volt sírt ásni és ekörül volt a probléma. Kimondta, hogy nem akarja elengedni, szóval innen is fújt a szél. Egy undorító, önző lény. Legszívesebben üvöltöttem volna vele 9.-én egyrészt mert folyton leszarja, amit kérek, vagy mondok, másrészt amíg nem volt sírhely, addig altatni sem lehetett és a kutya állapota romlott tovább, holott pont azt akartam elkerülni. Nem üvöltöttem, mert élvezi, ha látja a dühömet és még hergel is olyankor, szóval egy nagyadag önkontrollal csak annyit mondtam, hogy remélem mindent visszakap a sorstól, csak nehogy egyszer én legyek a kézbesítő, mert fordulhat a kocka.
Mikor kérdeztem, hogy miért nem ásott, az "azt hittem a doki úgyis elviszi" (nem hinni kell, hanem kérdezni) dumán kívül az volt a magyarázata, hogy úgysem tudott volna, mert kemény volt a föld. Mondtam, hogy ne süketeljen nekem, mert ugyan tavaly októberben is kapott gyógyszert a kutya, amitől akkor még jobban lett, de a doki figyelmeztetett, hogy az csak tűzoltás és ketyeg az óra, szóval már akkor szóltam, hogy ássa ki a sírt, amíg még enyhe az idő, mert ha esetleg télen kell altatni, nem lehet majd ásni. Nem ásott akkor sem, mert "van még idő, most jobban van." Azt a könnyelmű, felelőtlen fajtáját! Mindent az utolsó pillanatra hagy, aztán csodálkozik, hogy mindennel késik, megcsúszik, elmarad. A gyógyszer akkor még hatott, de aztán már hiába kapta, onnantól csak a szervezete diktált, nem tudhattuk meddig bírja. 10.-én is csak nagyon nehezen tudott elkezdeni ásni, a kemény talaj miatt nem is jutott semeddig. Aznap sem akart amúgy nekiállni, azt mondja pár nap és jön az enyhe idő, majd akkor nekilát. Mondom pár nap?! Te a cseh 2-t nézed, vagy mizu?! Nem tűnt fel, hogy nincs több idő, sőt, már ki is futottunk belőle?! Mondom neki próbálj már meg napokat várni úgy, hogy szenvedsz! Persze mindig, amikor a kutya sírt, akkor szörnyűlködött, de sokszor inkább kifogásokat gyártott, hogy másért sír. Olyankor helyreraktam, persze lepergett róla minden. Mindig minden lepereg, hiába magyarázok, hiába veszekszem és másokkal is ilyen. Megmondtam 10.-én, hogy nincs pár nap, ígyis eleget húzta az időt, álljon neki ásni! Nekiállt végre, de azt is csak délután, a sokadik cseszegetésemre, mert a sorsjegykaparászás, meg a veteményes előkészítése fontosabb volt (érdekes, ahhoz nem volt kemény a talaj?!), azokkal ment el a nap fele. Ismét balhéztam, de csak azt értem el vele, hogy amíg nekem ezerig ugrott a vérnyomásom, addig ő a pofámba röhögött és ugyanúgy leszart mindent. Gyűlölöm. Szerinte szeretnem, meg tisztelnem kell, mert az apám. Naná, ez nyilván így működik. Megmondtam neki, hogy szülő nem attól lesz valaki, hogy gyereket nemz, hanem a szülőhöz méltó viselkedéstől, a képességtől hogy neveljen, továbbadjon értékeket és ismereteket a gyerek(ei)nek, megadja a szeretetet, figyelmet, kölcsönös tiszteletet, jó példákkal szolgáljon neki(k) - többek közt. Ő ezekből nemsokat teljesít(ett), szóval amilyen vagyok, azt a nevelésre valamennyire alkalmasabb anyámnak, meg magamnak köszönhetem, mert többnyire láttam/látom magamtól is mi helyes, mi nem, plusz a rossz példák is jó példák arra, hogy mi nem helyes. Innentől kezdve nem kötelességem szeretni, a szeretet és tisztelet amúgy is két kiérdemelhető, nem pedig elvárható dolog, alaptalanul meg pláne nem azok. Ha ez nem volna elég ok, emberileg is gáz. Nekem is jó sok hibám van és én is egy jelentéktelen fazon vagyok, meg semmim sincs, szóval nem képzelem magam többnek/jobbnak, mert nincs mit felmutassak, de amiket csinál, az krimi és baromira deprimáló volt ráébredni, meg azóta is tapasztalni, hogy milyen ember. Okádnom kell attól, hogy egy önző, lusta, minden téren igénytelen alak, kihasznál másokat, mindeközben azt képzeli, hogy tőle származik a spanyol viasz, meg ő mindenkit eltiporhat, stb., de hogy kiszolgáltatott állatok szenvedését elnyújtja szeretet címén (ha jól szeretné őket, nem lenne önző), arra a vérlázító kifejezés nagyon enyhe.
Mindezeket neki is megmondtam, bár a falnak is mondhattam volna. Fúj az állatkínzókra, miközben ő sem különb, mert amit tett, az is kínzás. Megmondtam neki, hogy remélem egyszer egy magafajta majd visszaadja neki mindazt, amit ő tesz emberrel-állattal, de ha nem is találkozik saját magával, a sors akkor is megfelelően fogja jutalmazni a tetteit és a viselkedését. Reakció persze ismét nuku, az egójáról minden lepattan. Én azért folyamatosan tartom neki a tükröt, azt kapja, amit nekem/másoknak (legyen az ember, vagy állat) nyújt, csak olyan aljadék szintre nem megyek le, mint ő.
Nem erről akartam beszélni, csak rengeteg fos hömpölyög bennem, bár leginkább az Alex és a Tesóm miatt van nagyon keserű hangulatom. Ami egy kis vigasz, hogy Isten már most fizet neki, ugyanis a Gabi marionettbábként rángatja, meg leuralja. Sír is emiatt a szája, de egye meg a főztjét, mindig mástól függ, pedig a saját lábán kellene állnia, mert cselekvőképes ember. Valamilyen szinten már most visszakapja, amit másokkal tesz.
Visszatérve a lényegre; nagynehezen nekiállt 10.-én délután ásni, de semeddig sem jutott a kemény talaj miatt és benyögte, hogy vár pár napot az enyhülésig. Elöntötte a fos az agyamat, kimentem, fogtam a slagot és jól belocsoltam a területet, hogy puhuljon a talaj. Reméltem, hogy másnapra kifújja a szél és puhul annyit, hogy ásható legyen, erre jött 11.-én egy csomó eső, szóval nemhogy nem tudott szikkadni a talaj, hanem jó agyagos lett, immár azzal akadályozva az ásást, mivel az ásóra is rátapadt, meg lépni sem tudott a fater a cipőjére rakódó többcentis csúszós szutyoktól. Már nagyon robbanásközelben volt az idegrendszerem a feszítő düh és keserűség, meg tehetetlenség miatt, az önkontrollom nagyon a végén járt, bár akkor még mindig el tudtam fojtani a vergődésemet. Vártuk, hogy száradjon annyit a talaj, hogy ásható legyen, mert hol megint esett az eső és agyagos lett, hol nem. Tegnap végre tudott ásni, de nem végzett, így mára hagyta a végét. Sikerült kiásnia végre az altatás eredeti napjától számított 9 rohadt nap után azt a nyüves sírt! Persze jött az esővel, meg a kemény talajjal, de csak kifogás, mert időben szóltam, csak ő szokás szerint nagyon ráért. Addig a kutya állapota tovább romlott és naponta csaptam ki emiatt a balhét, a józan észnek ellentmondva már ordítottam is párszor vele az idegtől, mert csak akkor mozdult meg nagynehezen, persze neki állt feljebb olyankor, hogy több tiszteletet követel. Szánalmas. Ezalatt a 9 nap alatt megettem egy rakás ideget, de ez a kisebbik gond. Egyedül az Alexet sajnálom az egész történetben! Ma délután végre megpihenhetett szegény. Marhára fáj, de azt látni is fájt, hogy egy roncs lett belőle és ahogy szenvedett, szóval Neki sajnos rosszabb volt és pont ezért csakis az a lényeg, hogy vége a gyötrelmeinek. Baromira nem érdemelte meg őket, ahogy azt sem, hogy eddig tartsanak. Sok gondolatom van Vele kapcsolatban, de most nem tudom leírni őket.
Az altatás erejéig sikerült összeszednem a tökeimet és mosolyogtam Rá, meg simogattam.
Űr van a házban és bennem is, de inkább így legyen, mint fordítva, mert Ő nem tudná hová tűntem. A többi kutya-macska is érzi, hogy elment, mert szomorúak, csendesek. Vágni lehet a levegőt. Még ottvannak a folyosón a ma kihullott szőrpamacsai, a labdája, a legutoljára kitöltött vize, az evős tálja. A létének az utolsó nyomai, amiket keserédes látni, holnap elteszem őket, mert nem bírom nézni. Mivel a saját érdekében jóideje nem lehetett kint (a sebei miatt, mert az udvaron sok olyan dolog van, amin ledörzsölte volna őket, meg elfertőződtek volna, mivel folyton kifakadtak maguktól is), csak wc-re mehetett ki a teraszig, így bent lakott a folyosón és az egyik szobába is bejárása volt, szeretett ott pihenni az ágyon.
Nem tudom van-e értelme holnap menni a terápiára? Egyrészt lehet, hogy szólni sem tudnék, mert ma is egész nap az volt, hogy vagy fásultan lestem ki a fejemből, vagy változó intenzitással sírtam, de egyik verzió sem kedvezne a beszélgetésnek, mivel egyik esetben sem jutnánk semmire, másrészt belenyúlnánk a dolgokba és az időzítés nem igazán alkalmas, ugyanakkor a másik felem azt mondja, hogy talán ez a legalkalmasabb, mivel az amúgy erős gátlásaim sztrájkolása miatt most jól látná a doki, hogy mikkel van dolga. Alszom erre egyet, ha egyáltalán fogok tudni aludni.

A bejegyzést írta: Arnold91