Légy önmagad
2011. január 19.
Nem, abszolút nem titok, hogy írok, ír más is, mi ebben a rossz? Az, hogy mikor, hova és mit, és erről ki, mit és hogyan vélekedik, az más dolog. Ami a legjobban kiakaszt, az a tudatlanság és az irigység. Igen, valaki irigyel miatta. No, nem azért, mert hű-de-jól írok, hanem azért, mert erre van időm és ingerem. Én nem tudom, más nők ezt hogyan és miként élik meg, mert nem ismerek mást, aki hasonló módon írna, mint én, de nekem érzelem kell hozzá, ráadásul pozitív érzelem. ebből két típus létezik: a szerelem és a barátság. Nos, ez a két érzelem nálam egy-egy férfihoz kapcsolódik. A Szerelem: ő a férjem, az örök és nagy Ő, és érdekes, hogy újabban vele kapcsolatban versek jutnak eszembe és nem prózák. Ezek a versek aztán szépen el is vesznek, mert - természetesen- akkor jutnak eszembe, amikor dolgozom, vagyis a nyolc órás viszonylag monoton és rutinból végzett meló mellett. És ott esélyem sincs leírni. Legfeljebb, ha haiku, és szünetig nem felejtem el.
A nagyobb volumenű írásaim újabban mind Kebarhoz kapcsolódnak. Talán azért, mert kamaszként mindig fiúk voltak a barátaim - legtöbbjük meleg volt, talán nekik jobban kellett a kissé fura lány -, a lányokban utólag nagyokat csalódtam. Kebarral kötött barátságom is éppen az írással kapcsolatos: Legutóbbi születésnapomon is éppen írtam a naplómat, és eléggé el voltam keseredve. Ő mellém állt: egy monitornyi szmájli jött tőle ajándék gyanánt. Mivel ő az ország túlsó végén él, és én még új voltam az írásban, meg ebben a virtuális világban, hát segített itt is, ott is. Végül levelezni kezdtünk, és én legutóbb rákérdeztem valamire, amire amúgy is tudtam a választ. Az a fura ebben, hogy alig tudunk egymásról valamit, de az én naplóm - hogyan is fogalmaztak? - túl személyes. Igen, és emiatt, amire tegnap rákérdeztem, hát, a saját vermembe estem. Tisztelem és becsülöm őt, hogy őszinte hozzám, és először nem is értettem a válaszát, aztán ma írt valamit, valahol, és rájöttem: tudom, mi a válasz, és a vermet ketten ástuk, beleestünk, és nagyon jól érezzük magunkat benne. Kebar éppen úgy családos, mint én, és ez okozhatna némi zavart, de nem okoz. Nem mondom, hogy Lala rajong a dologért, de elfogadta, és én imádom őt ezért.
És Kebar? Nos, nem sokat tudok róla, de amit tudok, annyi bőven elég. Annyit adunk, és kapunk, amennyit adni és kapni szeretnénk. Nincs más, csak tisztelet a másik iránt, és ez olyan kedvesen egyszerű, mint a Titok.
A bejegyzést írta: lencsésági
Hozzászólások
időrendi sorrend