Ma kijutottam

2022. október 18.

Vissza a naplóhoz

2021. június 18.-i jegyzetem:

a házból, fél év után. :-D Már jóideje mondtam az öregnek, hogy mennék, de nem vitt, aztán a depresszió mélyebb rétegeit közelről vizsgálva nem is mentem volna, viszont mivel ma névnapom van, mondtam tegnap, hogy ma igyunk meg egy sört, együnk egy fagylaltot és legalább kimozdulok végre. Csoda, de nem volt valami újabb kifogása. Nem is tudta, hogy névnapom van, de ez már nem lep meg. Nem izgat, de vicces, hogy 30 év alatt sem sikerült megjegyeznie. :-D Természetesen ezúttal is hozta a formáját. Felkeltem 8-kor, ő már állítólag hamarabb felébredt, mégis délután lett, mire elindultunk. Direkt meg volt beszélve, hogy reggel indulunk el kóvályogni, mivel mára is 35 fokot mondtak és jó lett volna még barátibb hőmérsékletben járkálni. Hihetetlen, hogy mennyire el tudja cseszni az időt. A fő, hogy kijutottam az utcára, de azért a szorongás dolgozott rendesen, amikor emberek közelébe kerültem. Találkoztunk a Szeretetszolgálat góréjával, dumáltunk valamennyit, aztán mentünk a dolgunkra. Az angyalok nem szárnyakon repkedő kiscsajok, mint ahogy ábrázolva vannak, hanem a Biblia szerint olyan emberek, akik jót tesznek másokkal. Mi ma találkoztunk egyel, amikor jöttünk hazafelé és a fater leparkolt engem a dohánybolt előtt, míg bement cigiért. Mikor kijött és indultunk haza, kiugrott az ott parkoló kocsik egyikéből egy férfi, odasietett hozzánk és átadott egy doboz Toffifeet, meg egy kisflakon jeges teát, aztán kezetfogott velem és minden jót kívánt. Néztünk egy nagyot, én nem akartam elfogadni (feltételezem nem is azért volt nála, hogy vadidegennek adja oda), de nem hagyta, hogy ne fogadjam el. Megköszöntük és kérdeztem miért kaptam, mire mondta, hogy van egy kerekesszékes gyereke és érzékenyen érintette a látványom. Furcsa egy helyzet, mert én egyáltalán nem tartom magam szánnivalónak, mégsem sértett a dolog, mert egyrészt nem vagyok egy könnyen megsérthető fazon, másrészt csak a jószándék hajtotta és ez értékelendő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a gesztusa, mert ebben a rohadó világban üdítő tapasztalni, hogy vannak még egymásra figyelő emberek. Adni jobban szeretek, mint kapni, viszont így már látom milyen jól tud esni, ezért én is folytatom tovább, visszalépek a Szolgálathoz is. Azért léptem ki, mert nem volt életkedvem (azóta sincs mondjuk) és erőm sem ahhoz, hogy emberek közé menjek, meg azon agyaltam hogyan fejezzek be mindent, ezért is kezdtem el lezárogatni dolgokat, de miután belegondoltam, hogy mi is várhat rám, ha kinyiffantom magam, elvetettem a fejemben megszületett terv megvalósítását. Győzött az agyam tisztább fele, mert fosok a pokoltól és ez is csak a hitemet igazolja. Pokol ez az életnek csúfolt tragikomédia is, de hiszem, hogy ez semmi ahhoz képest, amibe akkor kerülnék, ha eldobnám az életemet. Nem vagyok jól, nem is leszek, mert a Tesóm is örökérvényű űrt hagyott, meg vannak egyéb helyrehozhatatlan károk is, de akkor sem választhatom azt az utat, ami látszólag orvosol mindent. Inkább megpróbálok kitartani, mert abból nem lehet bajom. Isten adja, hogy kitartson a józan eszem, de egyelőre nem engedek a késztetésnek. Nem akarok gyáva lenni és megfutamodni.
A mai jótevőm is megerősítette bennem, amit józan fejjel tudok: onnan jöhet jó, ahonnan nem is számít rá az ember. Ezen az elven az életem is jobbra fordulhat. (Vagy balra.) Gondolok itt arra, hogy élhető környezetbe kerülhetek. Jó lenne, ha a Tesómat is visszakapnám egyszer... Ezeknél több nem kell nekem. Addig ki kell tartanom. Nyilván fogok még poklot járni, mivel nálam ez már megszokott, viszont amíg élek, addig van esélyem jó dolgokra, amik elviselhetővé teszik a létet, de ha befejezem, akkor sosem tudom meg mi várt volna rám a következő kanyar után, meg mint mondtam, hitem szerint egy végtelen szenvedésbe taszít a döntésem és azt nem szeretném megtapasztalni. Ha adok, az engem is feltölt, meg tudom mennyit ér akár egyetlen jó szó, vagy bármilyen figyelmesség. Eddig is szerettem jót tenni, de ez csak fokozódott, mióta szarabb nekem is, szóval bízom benne, hogy menni fog. Nem vagyok álszent, az utóbbi időben érdektelen voltam, bezárkóztam, keveset adtam, de jónéhány álmatlan éjszakát felhasználtam arra, hogy Istennel beszélgessek, végiggondoljak következményeket, reálisan igyekeztem lepergetni magamban az életemet és hogy vajon mit tartogathat még, vár-e bármi olyan, amiért megéri felszívni magam, átgondoltam a Tesómmal megélt 8 évet is és megintcsak arra jutottam, hogy bennem béke van az irányába és hogy sokat köszönhetek neki, meg el kell fogadnom a döntését, de ettől még minden nap gondolok rá és hiányzik, sosem adom fel azt a reményt, hogy egy nap jelentkezik. Lehet, hogy nem fog, de nem tudom feladni, nem megy. Ez a másik, amiért ki kell tartanom. Amikor lépni akartam, akkor minden sötét volt, azt hittem nincs már bennem remény erre irányulóan sem, de az álmatlan éjszakák arra is jók voltak, hogy helyrerántsam a realitásérzékemet és lássam a dolgok másik oldalát, vegyem észre az esélyeket és hogy ragadjam meg Isten utánam nyújtott kezét. Hiszem, hogy Ő vezetett el attól az úttól, amire már az egyik lábammal ráléptem és amivel nagyon megszívtam volna.
Ő adott erőt ahhoz is, hogy felkeljek az ágyból, mert volt 2 hónap, amikor zömmel feküdtem és nem csak a fizikai korlátok miatt. Ciki-nem ciki, de rengeteget sírtam azidő alatt (hihetetlen, hogy ezt itt beismertem :-D), amikor és miután a Tesóm kilépett az életemből. Hiába akartam, nem tudtam kontroll alatt tartani a keserűségemet, viszont ezen a téren is erőt kaptam és nem azért, mert jobban vagyok, hiszen nem vagyok, de már van erőm magam tartani, muszáj. Nem tudom meddig fog kitartani ez a szufla, de remélem még tart egy darabig. Megint elkanyarodtam, csaponganak a gondolataim. Azt akartam csak kihozni ebből az egész katyvaszból, hogy Isten visszavezetett az élet útjára, mégha nem is vagyok nagyon aktív és jókedélyű, de már imitálok valami létezésfélét, újra tudok adni, valamelyest stabilabb vagyok, meg letettem a terv kivitelezéséről is.

Letoltam géppel a hajamat olyanra, amilyenre akartam, mert amit a fater alkotott, az gáz volt és még izzadt is a fejem, mivel fenthagyott egy csomó hajat. Megjegyzést persze kaptam, de nem hallottam meg, ma viszont már magától mondta, hogy kiigazítja, ahol elcsesztem - mert persze most is elcsesztem, de nem annyira, mint az előző két alkalommal. Végre nem izzad a búrám még basketball sapka alatt sem, amit muszáj volt ma felkapnom, mert felforrt volna az agyvizem.
Apropó, izzadás: hiába a 35 fok, szinte semmit nem izzadtam kint sem, mivel beszart a légkondim. :-D Ezért szoktam rosszul lenni, de most megúsztam.
A lábizzadásra (ami évszaktól független) viszont megtaláltam végre a megoldást, ami röhejesen egyszerű és azért írom le, hátha más is hasznát veszi. Mindenféle trükk kudarcot vallott, erre mérgemben múltkor már a golyós dezodort kentem a futóművemre és bevált, pedig elég erős volt a verejtékezés. Azóta is az az első reggel, hogy felkenem. Ma is miután hazaértünk a kánikulából és levettem a szandált, száraz volt a lábam. Fater viszont biológiai fegyvert gyárt, de hiába szólok, hogy kezdjen vele valamit. Ocsmány.

Végre enyhült az ízületi gyulladás, mondjuk ennyi idő után ideje is volt. Mobilisabb vagyok és már nem minden éjjel akadályozza az elalvást/ébreszt fel.

Egyelőre a hőséget is meglepően jól bírja a szervezetem. Nem minden kóser, de közel sem szenvedek úgy a rosszullétektől, mint amennyire szoktam, mert nem olyan erősek.

Nem tudom mikor jön az Öcsém, mert még azt sem tudom mikor megyünk Pestre, a fater megint malmozik. Hihetetlen. Mindegy, addigra talán meglesz a medence is.

A bejegyzést írta: Arnold91