Padlásról a pincébe

2023. március 20.

Vissza a naplóhoz

Pörögtem mostanság, de ma vége lett, az öregnek hála. Ismét ki mertem mondani, hogy elegem van a szar körülményekből, erre kaptam a sértődött, nehezteléssel teli, bűntudatkeltő szöveget, hogy "menj ahová akarsz, én meg majd vergődöm egyedül..." szöveget. Mikor mondtam, hogy nehogy már én legyek a szar, amiért normális életkörülményekre vágyom, tovább ordított, hogy "mert nekem szerinted olyan kurv@ jó?! nekem még választásom sincs!" Ja, mert nekem volt/van, mi? Mindig is viselnem kellett, ami jutott és nem tudok elszabadulni valami miatt, de arról nem írhatok. Egy csapda az egész és nincs kiút. Mondtam neki, hogy nem az én feladatom lenne fenntartani, erre elkezdi, hogy "2 év múlva oda mész, ahová akarsz, akkor már lesz nyugdíjam és nem döglök éhen!" Egyrészt ez undorító, másrészt nem így van, mert én tartom fenn a dolgokat és minden összeomlik, hogyha elmegyek, de gondolom az le van szarva, hogy mi lesz utána, a lényeg, hogy ő biztosítva legyen, harmadrészt nem is 2 éve van a nyugdíjig, mert 2 év múlva még csak 63 éves lesz. Ettől a kijelentésétől egyszerre fordult fel a gyomrom, egyszerre tudtam volna kitálalni neki és egyszerre ölt meg bennem egy újabb részt. Elbőgtem magam (persze nem az orra előtt), mert az egyik felem ugyan tudja, hogy sosem volt köztünk normális apa-fia kapcsolat, a másik felem viszont még mindig várja és vágyja, hogy szeressen, ehelyett ő azt üzeni, hogy simán megválik tőlem, ha már nem lesz belőlem haszna, szóval gyakorlatilag nem is én kellek, hanem az, hogy fenntartsam magunkat (és még bele is tolja a képembe). A doki szerint ilyenkor a "megrekedt gyerek" személyiségrész sír, akit anno elhagyott és akit sosem engedett közel és aki emiatt azóta is azt várja, hogy egy nap megkapja, amire éhezik. Ezért akkora saller és "trigger" minden olyan mondata és húzása, ami ráébreszt a valóságra. Megvet már annak a gondolatától is, hogy "magára hagyom a szarban". Mondtam neki, hogy nem várhatja el, hogy örök életemben én tartsam fenn, meg elviseljek mellette minden körülményt, csak mert nem mozdulhatok, de erre csak azt fújta, hogy "nagyobb szarba kerülök, hogyha elmész, de menjél csak, én meg döglődjek tovább egyedül." Megrándítottam a vállamat, mert nem az én hátamon kéne élnie, erre csak annyit tudott reagálni, hogy ne rángassam a vállamat, mert ha ő megrángat, azt megemlegetem. Nem tudom mit képzel. A pofámba mondta, hogy "szarba nyomsz, hogyha elmész, de menjél csak, viszont bírd még ki ezt a két évet!" Pfejj! Vérig sértődött és gyilkos az a neheztelés, meg ellökés, ami ilyenkor árad belőle. Az egyik felem gyűlöli, a másik viszont kötődne, csak épp' nincs kihez. Ez a terület sosem fog megnyugodni idebent, mert mégha el is mehetnék, érezném a gyűlöletét és azt már végképp' nem bírnám el. A magamfajtáknak van egy olyan tulajdonsága, hogy bizonyos hatások mintha gombnyomásra aktiválnának dührohamot és/vagy kiborulást. Nálam az egyik ilyen "gomb" a faterommal való kapcsolat minősége, meg a hozzám való viszonyulása. Ismét megnyomta a mai húzásával és ezzel elérte, hogy a pincéig zuhanjak. Zömmel az a forgatókönyv, hogy dühroham kap el, ami aztán átforul (szintén rohamszerű) kiborulásba, de most szégyenszemre annyira megbénított a bevitt ütés (az a bizonyos mondat, amivel azt üzente, hogy csak a pénzem kell), hogy a "felnőtt karaktert" leváltotta a "gyerek", mivel azt a személyiségrészt "aktiválta" a viselkedésével, csakhogy a "gyerek" nem tud kiállni magáért, a terápián a szerepjátékok feltárták, hogy teljesen eszköztelen ilyen helyzetekben, mert az ún. "lefagyás" séma van bevésődve abba a részbe és az működteti. Gáz, de ez van. Emiatt most nem üvöltöztem, nem vertem a kezemet semmibe, meg nem vágtam földhöz semmit, sőt, ún. disszociatív állapotba kerültem. Ez annyit tesz, hogy az ember ilyenkor az erős stressz hatására lefagy, kilép a valóságból, még a testét is furcsán érzékeli, valószerűtlen minden, vagy zsibbad a test. Amikor ez elkezdett lecsengeni, akkor kapott el a BPD-s "roham", annak minden velejárójával (volt aközben is egy ilyen magamtól és a külvilágtól való "elszakadás"), pedig a terápia óta nem volt ilyen "rohamban" részem. Nagyon sokmindent meg tudnék mondani az öregnek, de egyrészt lehetetlen, mert nem hagyja végigmondani, másrészt felesleges is lenne, mert semmit nem lát be, harmadrészt azzal teljesen elvágnám magam nála (azzal is, ha tegyük fel elmehetnék és megtenném, vagy ha már látná az előkészületeket), akkor ennél is jobban, immár teljesen elhanyagolna. Sehogy sem jó ez. Nem maradhatok, de lépnem sem lehet, csak ennek az okáról nem írhatok. Vele ellentétben én nem is tudnék akkora gyökér sem lenni, hogy a sorsára hagyom, bár ezt sem köszönné meg, számára nem fogok tovább létezni, ha valami csoda folytán úgy alakul, hogy elmehetek. Vérig lesz sértve, hogy "vergődhet egyedül", mint ahogy már attól gyilkosan néz rám és megvető hangsúllyal fröcsög, ha csak szóbahozom. Még ahhoz is volt bőr a képén, hogy miután jól megtaposott megint, számonkérjen, hogy miért nem szólok hozzá, meg teljesen úgy magyarázott az elrágott vezetékről, mintha mi sem történt volna. Fel sem éri ésszel, hogy milyen undorítóan tud viselkedni és hogy csontig belemászik a másikba. Elvárná, hogy az ember utána is jó képet vágjon hozzá. Nem érdemel semmit, egy részem mégis lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy mi lesz vele, meg az a részem qrvára tud fájni, mert az a részem az, amelyik vágyik a szeretetére. Nem fogom megkapni, a racionális felem felfogja. Jó volna ezt a gyulladt sebet annyira behegeszteni, hogy ne tudjon állandóan felszakadni.

Belerágtak a dögök a router és a modem vezetékébe is, így sem tv, sem net nem volt. Össze lettek tákolva, de mielőbb cseréltetni kell őket. Persze ahhoz az is kell, hogy a fater ne mocskoljon és be lehessen ide engedni a szakikat anélkül, hogy seggel mennének kifelé.

Fater elkezdte a veteményezést, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle, mert olyan szar a föld, hogy tavaly is alig volt termés. Nem értek a veteményezéshez, de van még sok más teendő, majd azokba beszállok. Megesz már az unalom, de végre kijutok legalább az udvarig. Az öregnek volt egy aranyos megszólalása. Azt mondja "ideje már horgászni mennem, igazán megérdemlem." Mondja ezt úgy, hogy engem sétélni sem visz ki hónapokig. Mindegy, nem akarom megint bepörgetni magam rajta, mert a vérnyomásom így sem ment még le, pedig órákkal ezelőtt történt a balhé, meg a zuhanás. Mostanság többektől is kaptam olyan visszajelzést, hogy erőt adtam nekik, aminek örülök, szóval próbálom folytatni, mert ez amellett, hogy ad a másiknak, engem is legalább emel, nem pedig lehúz. Remélem lesz is miből adni, mivel most eléggé megzuhantam. Rajzoltam egyet délután, hogy higgadjak, 9-kor meg lesz a Vaklárma, majd nézem, hátha tudok röhögni egy kicsit.

A bejegyzést írta: Arnold91