Relapsed

2022. október 15.

Vissza a naplóhoz

2021. május 19.-i jegyzet:

Nem volt kedvem, sem erőm írkálni. Most sincs, de feszítenek a dolgok. A Tesóm üzent 13.-án, hogy végleg vége a barátságnak, ami önmagában is szar volna, de úgy méginkább az, hogy félreértett dolgokat, amiből az jött le Neki, hogy hazudtam és ez tönkretett mindent. Ki az az idióta farok, aki hazudozik, aztán akkor sem mondja meg az igazat, amikor tudja, hogy azzal örökre elveszíti azt, aki 8 éve családja helyett a családja?! Nyilván nem áldoztam volna fel sem a kötelékünket, sem a becsületemet, pláne nevetségesen pitiáner, értelmetlen 'hazugságokért' cserébe. Ebben semmi logika nincs.
Az egyik 'hazugságom':
Kórházban voltam februárban és a Tesóm barátnője - aki azon a településen lakik, ahol a kórház van - jönni akart látogatni, de a tilalom miatt nem lehetett. Múltkor (mégcsak nem is a dolog aktualitásakor) kérdőre vont a Tesóm, hogy miért nem akartam találkozni a csajjal, holott nem lehetett, szóval nem értem, hogy ebben mi volt kamu?
A másik:
A barátnője rámírt egyik nap a kórházban és megkérdezte hová néz a kórterem ablaka? Mondtam, hogy az udvarra. Múltkor számonkért a Tesóm, hogy miért nem akartam integetni a csajnak? Néztem, hogy miről van szó? Nekem nem mondta, hogy azért kérdezte az ablak irányát (visszakerestem a beszélgetést, ne az legyen, hogy rosszul emlékszem és azért tűnik hazugságnak), csak annyit kérdezett hová néz. A szándékát valamiért már csak a Tesómmal osztotta meg, de ebből megint az kerekedett ki, hogy én nem voltam őszinte. Mi a tökömért hazudtam volna egy ilyen piszlicsáré dologban, meg miért ne intettem volna? Már az is nonszensz, hogy így fel lett fújva.
Következő:
A Tesóm Pesten él, én onnan ~ 200 km-re, viszont mivel tervezték a találkozót a barátnővel, kérdezte, hogy van-e kedvem felutazni vele a Tesómhoz, felvisz kocsival. Már mi is össze akartuk hozni a találkozót, csak egyikünk részéről sem volt megoldható, úgyhogy mondtam, hogy benne vagyok és majd megbeszéljük a továbbiakat, mert nem én döntök. A Tesóm múltkor azért is dühös volt, hogy miért nem akarok felutazni hozzá? Megint lestem, hogy mi van?! Nem azt mondtam, hogy nem megyek, de a fater beleegyezése kellett volna, hiszen ő felel értem - ezt tudta is. Szerinte nem akartam találkozni. Nem értettem mi történt, hiszen addig bízott bennem, legalábbis a 8 év alatt sokszor mondta azt, hogy csak bennem bízik. Csütörtökön megtudtam, hogy olyan évekre visszanyúló problémái is voltak, amikről nem tudtam. Szólt ugyan, ha zavarta valami és olyankor átbeszéltük, de úgy tűnik nem mindent és emiatt tévhitben élt azokkal a dolgokkal kapcsolatban, azt hitte nem voltam őszinte és gondolom ehhez adódtak hozzá a fent említett félreértések is, amitől robbant Nála a bomba. Ha már évekkel ezelőtt sem volt neki tiszta valami, akkor nem értem miért nem mondta, hogy tisztázzuk? Most sem Tőle tudtam meg, hogy ilyen gondjai voltak. Megdöbbentett az is, amit szintén csütörtökön tudtam meg. Jópár éve (még Pesten éltem) kórházban voltam és trafóztak, majd amikor a beavatkozás (2 órán át szoktam kapni a vért, aztán 2 óra ágynyugalom ellenőrzésekkel) végén visszavittek a kórterembe, láttam a Tesóm üzenetét, hogy ott járt, várt a büfénél. Válaszoltam neki, hogy miért nem ért el és akkor úgy tűnt megértette, erre csütörtökön kiderült, hogy erről az esetről azt gondolta, direkt nem találkoztam Vele. Jóleső feltételezés, ráadásul ezt sem Tőle tudtam meg. Nyugtalanító, hogy pár máshogy értelmezett mondat/történés, meg a már sokszor átbeszélt és tisztázott dolgok meg nem értése egy hamis képet szült rólam és azzal a tudattal szakította meg a barátságot. Nyilván Neki is baromi szar, mivel azt hiszi félreismert, plusz ő is küzd a veszteség terhével. Aláírom, hogy szerencsétlenül alakult pár dolog, de azokról nem azt kellett volna feltételeznie, hogy szándékosság van bennük, meg hogy nem voltam őszinte. Ezek szerint annyira mégsem bízott bennem. Attól is besokallt, hogy nem tudtunk személyesen 'bandázni', ami teljesen érthető, csoda az is, hogy közel 8 évig tudtuk működtetni a barátságot. Mindenki belefáradt volna ebbe a korlátozottságba, nem hibáztatom érte. A baj az, hogy végső soron a vélt dolgok miatt szakadt meg a barátság, mert oké, hogy bele is fáradt sok dologba, de amiatt gondolom nem ilyen méltatlan módon végződött volna. Írt egy üzenetet, de válaszlehetőséget nem hagyott (egy barátunk mondta, hogy őt is letiltotta és Ő még magyarázatot sem kapott, szóval méginkább nem értem mi ez a pálfordulás), pedig az elmúlt 8 év közös erőfeszítései, örömei, emlékei, meg a már-már testvéries barátság megérdemelték volna a méltó lezárást és mi is, mert ez így mindkettőnknek nehezíti a történtek befogadását (szándékosan nem elfogadást mondtam). Nem szappanoperára vágytam, csak egy békés elköszönés lehetőségére.
A fater húzásai miatt is mindig ezer volt az Ő vérnyomása is, ami szintén jogos, a fossal teli életem - miközben az övé sem habostorta -, a gátlásaim, meg a zárkózottságom miatt sem volt velem könnyű, belátom, de amennyire csak tudtam megnyíltam Neki, magamat adtam mindig. Mindebből azt akarom kihozni, hogy nem hárítom Rá a felelősséget, mert voltak akadályok, nehézségek az én oldalamról is, nem vagyok vétlen (ha nem volnék őszinte, ezeket sem ismerném be), de azt nem tudom magamban helyretenni, hogy félreértéseken hasalt el egy olyan kötelék, ami kibírt már sokmindent. Egy ideje éreztem egy vastag falat, amit felhúzott, de azt hittem csak a szokásos bezárkózása, úgyhogy ezúttal sem vettem magamra, hanem szokott módon próbáltam segíteni Neki. Április 18.-án pöccent be az Alex miatt, akkor tiltott le, de a kezdeti düh és keserűség után kész' voltam fátylat borítani az egészre, mert azt hittem csak egy durvább kiborulás az oka és majd lehiggad. Azt mondta a múltkor, hogy nem vesztettük el egymást, ami miatt méginkább bíztam abban, hogy tényleg csak nagyon kiakadt a sok szartól, de ha jobban lesz, rendbejön a barátságunk is, ám csütörtökön ott várt az az üzenet. Ő is mélyponton van, nyilván az is benne van abban, hogy mindentől besokallt és a reakciói is azért lehetnek ilyen szélsőségesek.
A mókus mondta a múltkor, hogy tudatalatt készültem a veszteségre, de ígyis nagyot ütött. Sosem leszek jobban, mint ahogy a korábbi ilyen megreccsenésekből sem jöttem helyre, csak jött Ő és jól hatott rám. 8 éve ugyanilyen epizódból emelt ki azzal, hogy megismertem, amiért köszönettel tartozom neki. Nem testálom Rá az összeomlásom terhét, mert szarul voltam az Alex, meg a terápiákon felkutyult fos miatt is, de tény, hogy ez a lépése sem használt, ez önmagában is földre vitt volna. Nyilván Ő is vergődik, szóval nem gondolom, hogy a kialakult helyzetnek egyedüli elszenvedője vagyok, nem képzelem magam áldozatnak. Mindent el tudtam viselni, mert Ő erőt adott. Megintcsak nem felelősséget rakok rá, csupán a száraz tényt közlöm, hogy mi, vagyis ezesetben Ki segített élni ezt az életnek csúfolt tragikomédiát. Szánalmas az egész poszt, akárcsak én, de már nem érdekel. Nem is tudom minek okádom ide mindezt. Holnap egy hete lesz a történteknek, de még mindig valószerűtlen ez az űr, hiszen 8 évig szinte mindennap beszéltünk, mondhatjuk, hogy részei voltunk a másik életének. Pénteken már nem mentem terápiára, mert előző nap zajlott ez a dolog és másnap nem tudtam volna beszélgetni, de hétfőn sem voltam, mert úgysem lehet helyrehozni a sok kárt, ahhoz egy új idegrendszer, de leginkább egy új élet kéne. Csak felkeverjük a szunnyadó mocskot, ami aztán napokig-hetekig mérgez, azt inkább kihagyom mostanság, mert arra jött rá ez a veszteség. Nem rakok minderre mégegy lapáttal azzal, hogy heti 2× tovább matatunk a fosban, nincs is értelme. Ez mind nem önsajnálat, mégcsak nem is másokéra pályázom, csak ki kell ordítanom legalább ide mindazt, amit nem engedhetek ki az éterbe, pedig jó volna üvölteni, amíg van hangom. Nem látok semmit, csak egy nagy szakadékot, ami húz le, már a peremén egyensúlyozom. A józan eszem is kezd cserbenhagyni, de már ez sem ijeszt meg. Szinte hallom magamban azt a visszatérő, motivációnak szánt mondatot, hogy már annyiszor felálltam, ne most adjam fel. Pont ez az, hogy már annyiszor megtettem, mostanra meguntam és el is fáradtam, ezek után meg főleg. Meddig lehet ép ésszel csinálni? Közben azon vagyok, hogy a fater ne lássa mekkora a gebasz. Azt észrevette, hogy ingerült vagyok és szarul eszem, de többet nem lát, ami részben az érdektelenségének, részben pedig az álarcomnak köszönhető és jó volna, ha ez így is maradna. Nem értem, hogy hogy' van az, hogy a teherbírásomnak annyi, de a fater előtt még tudom magam tartani. Érdekes a kedélyállapotom, kezdek kételkedni a kerekeim meglétében. Oké, egy mindig is hiányzott, de pont az, amelyik a többit hajtja. ;-P Ott kezdődött a kattanás, hogy amikor csütörtök délelőtt a Tesóm üzenetét olvastam, elemi erővel tört rám a keserűség és egy kis - kb. fél-egyórás - nyugit leszámítva egész nap nem bírtam elcsitulni. Mikor végre abbamaradt az a hullámokban érkező téboly, már este 8 körül volt. Gondolom emiatt, de másnap egyáltalán nem tudtam sírni (nem mintha akartam volna) és reméltem, hogy úgymaradok, de a következő napokban megint nagyon labilis voltam és párszor elkezdtem már önkéntelenül röhögni is, aztán elvágták és visszazuhantam a bénultságba. Mondom, hogy bekettyózom. Azóta is csak belül kezd ki a helyzet, de jobb is, mert az elmúlt egy hónapban annyit bőgtem - akaratlanul -, amennyi évek alatt se szokott összejönni és ezt máskor elhallgatnám, de már az sem érdekel, hogy milyen égő. Az önkontrollom teljesen bekrepált, de ez a bénultság arra jó, hogy legalább látszólag egyben vagyok. Nem tudom meddig tart ki. Az alvásom mesébe illő; hol volt, hol nem volt. 24-26 órákat vagyok ébren, aztán ha el is alszom, 2-3 óra múlva már ébredek és éjjelig-hajnalig lesem a plafont. A kaja is alig megy az utóbbi 2-3 hétben, de a fater azt hiszi, hogy a kórságtól vagyok étvágytalan, így a fogyást is annak tudja be.
Nagyon sötét gondolatok vetették meg a lábukat az agyamban. Ott tanyáznak és kántálják, hogy mit tegyek, de a mikor és a hogyan még bizonytalan, én meg küzdök ellenük, mert sajnos, vagy szerencsére még nem vagyok elég elborult ahhoz, hogy ne tudjam felmérni milyen következményekre számíthatok, ha engedelmeskedem a késztetésnek. Fateromnak gőze sincs arról, mekkora a gáz és addig jó, mert már azért is buzerál, hogy szar kedvem van. Nincs kedvem a szövegeihez és most pont nincs szükségem az érzéketlenségére sem, mert ha még ő is rúg egyet belém, biztos hogy kitörök, mint Zrínyi.
Egy apróság is robbantani tudna.
Legszívesebben megszűnnék, mert csak egy dolog érdekel; szűnjön meg ez a földi pokol. Nem tud már erőt adni az sem, hogy többször voltam ugyanebben a sötét veremben, mégis kimásztam. Minden alkalommal azt mondtam, hogy nincs az a láb, ami onnan felállít, aztán nemhogy felálltam, de jártam és mentem előre, csakhogy ezúttal tényleg nem bírok el többet. Ha sikerül is továbbmenni, milyen minőségben? Nem mindegy, hogy emberként menetel tovább valaki, vagy csak egy üres vázként. Nem bizonyítottam elégszer?! Ez volt az utolsó 'lecke', többre nem hagyok lehetőséget.
Bármilyen igazságtalan és felfoghatatlan, hogy így ért véget a barátságunk, akkor is köszönettel tartozom a Tesómnak ezért a 8 évért! Voltak kemény napok, de azok nem vonnak le a döntő arányban jók értékéből, meg küzdelem nélkül nincs siker sem, szóval kellettek a közös erőfeszítések ahhoz, hogy működjön ez a különleges barátság, ami már-már testvérség volt. Ezért sem tudok napirendre térni afelett, ami történt, a megnevezett okok egy része meg aztán méginkább értetlenséget szül.
Nem haragszom, mert biztos nem így cselekedett volna, ha jól van, meg amúgy sem haragot akarok magammal vinni, hanem a jó emlékeket. Megtapasztaltam azt is, hogy milyen, amikor szeretik az embert, meg magamról is tanultam Neki köszönhetően, mivel ő valahogy eljutott nálam olyan szintekre, amiknek a létezéséről magam sem tudtam, mivel egyrészt korábban nem volt, aki megmutassa, másrészt nem is szoktam analizálni magam. Ezek gusztustalanul giccsesen hangzanak, de igazak.
Fogalmam sincs mi lesz és hogyan, egyelőre nem látok az orromig sem.

A bejegyzést írta: Arnold91