Sérülékenyek és feledékenyek vagyunk

2016. május 1.

Vissza a naplóhoz

Az ember teste öregszik, ám a lelke örökké fiatal marad, gondoltam sokáig, ámítva magam ezzel a tévhittel, mígnem rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem igaz!

Barátaim többsége már beszerzett magának valamilyen krónikus betegséget, ha véletlenül ezekből nem jutott neki, akkor azonnal a műteni valók közül kikapott egyet, éppen azt, ami kézre esett.

Egyiket sérvvel műtötték, a másik csípő protézisre vár, a harmadiknak a nyakát műtik, s folytathatnám a sort, de nem teszem.

Délelőtt felhívott a fodrásznőm, hogy a kolléganőjéhez menjek, mert ő bizony kórházban van, elesett és eltört a felkarja, amit műteni kell, csakhogy a szíve nem bírná az altatást és hétfőn döntenek, mit tegyenek vele.

Revidiáltam álláspontomat, régen elmúlt az a korszakunk, amikor elmondhattuk magunkról, hogy csalánba nem üt a ménkű.

Sebaj, legalább a memóriánk még a régi, vélekedtem, mígnem elkezdtem keresni egy iratot, felforgattam mindent, és nem leltem sehol. Majd pótolom, ám kiderült, sok pénzbe és időbe kerül. Nem tűnhetett el, valahol meg kell lennie, mérgelődtem és újra elkezdtem átnézni a papírjaimat és láss csodát, megtaláltam.

Szóval, sérülékenyek és feledékenyek vagyunk.

Mi jöhet még?

A bejegyzést írta: Yolla