Szokásos

2022. október 31.

Vissza a naplóhoz

2021. augusztus 23.-i jegyzet:

állapotfelmérő/követő és terápiás rizsa következik - már most látom, hogy csapongani fogok, mert zizeg az agyam. Én már megszoktam ezeket a mélyrepüléseket, de aki nem érintett, annak sok(k) lehet és panaszáradatként hathat, holott csak feljegyzem mikor, mi játszódik le bennem.

Mára volt időpontom a pszichomókushoz és mostantól folytatódik a heti 2 ülés - frász tudja meddig, mert tuti megint korlátozások lesznek. -.- Amíg lehet, addig járok, mert megint nagy szükségem van a visszajelzéseire és a segítségére. Ez is úgy hullámzik nálam, mint minden más. Már tengeribeteg leszek magamtól. :-D
Főként a fellángolt borderlineról és a Tesómmal kapcsolatos veszteség kezeléséről volt szó, mert utóbbinál hagytuk abba. Miután az elmenetelét követő zuhanás után végre úrrá tudtam magamon lenni és elfojtani mindent, az az erős érzelmi és gondolati kontroll állandósult, mint megküzdési mechanizmus. Eszemben van minden nap, sok dolog juttatja eszembe, ahogy az emlékeket is, de a képieket és az írottakat nem nézem meg, mert nem tudnám még kezelni. Mindenbe beletemettem a figyelmemet, mindenre vevő voltam az utóbbi hónapokban, mert kellett, hogy folyamatosan lekösse az agyamat valami, egyszóval húztam egy falat a fájdalom és magam közé, hogy ne tudjon eluralkodni rajtam, de folyamatosan érzem a háttérben és mostanra nagyerővel feszül neki az előbb említett falnak, idő kérdése, hogy mikor szakad át és temet be a mögé rejtett pokol. Erre a tortára kerül rá a borderline hatása, ami megint le fog támadni, már jól ismerem a 'bevezetőt'. A megszokott felállás az, hogy párhavonta zuhanok egyet, de a köztes időszakban elvagyok, sőt, mindig vannak felfokozott hangulatú napok is. Ezek random jönnek, függetlenül az engem ért behatásoktól, de időnként tudnak hatni a hangulatomra. Sosem találtam a helyemet sehol, még saját magamban sem, de a Tesóm elmenetele óta méginkább nem találom. Azóta nincs szeretet, nincs hovatartozás, nincs nevetés, nincsenek a jól megszokott beszélgetések/poénok, minden odalett, ami fontos az embernek ahhoz, hogy élni tudjon/akarjon. Erre azt mondta a doki, hogy bordereknél tipikus az ún. 'favorite person', vagyis olyan személy, akit kb. Istenít az ember és elkezd függni tőle, köré építi a világát, vagy példaképpé válik a számára, esetenként szeretethiány van mögötte, na meg a borderekre jellemző erős ragaszkodás, stb. és ha azzal a személlyel megszakad az illető kapcsolata, abba belebetegszik, ezt látja rajtam is, de el kell engednem (aki fontos volt az embernek, azt nem felejti, szóval ezt nem tudom hogyan gondolja, meg tényleg szerettem, mint embert, nem csak egy pótlék volt mindarra, amire éhezem, mint család, szeretet, stb.) és meg kell tanulnom nélküle is élni. Állítólag sok borderline-os zaklatja is a fenti személyt, ami nálam nem jellemző, mert szerencsére annyi önkontrollom, meg józan eszem még maradt, hogy ne tegyek ilyesmit, hogy felfogjam: az helytelen viselkedés volna. Igyekszem normálisan viselkedni/élni és uralni ezt a szart, amennyire csak képes vagyok rá. Faterom nem ismeri el, hogy ezzel élek együtt, egyrészt mert "neki nem lehet elb@$zott gyereke" (a gyártónál kellene panaszt tenni a minőségre és az félig ő, szóval ezzel öngólt rúgott), másrészt az ő fejében él egy sablon a 'tipikus borderekről', akikről a köztudatban hallott, meg egy csajról, akit ismertünk, szóval akiknek nagyon durva kitöréseik vannak, botrányokba keverednek, kapcsolatból-kapcsolatba kezdenek, nincs betegségtudatuk, stb. és mivel a 'szelíd' kategóriába tartozom (belátom a stikkemet és képes is vagyok viszonylagos kontroll alatt tartani magam legalább a külvilág előtt és ha dühöngök sem verem szét a házat - tárgyak, ajtók csapkodása van max., leginkább magamon vezetem le az indulataimat -, továbbá nincs bérletem a rendőrségre, stb.) ezért szerinte "nincs nekem semmi bajom, csak nem szarom le eléggé a múltat és a rosszat, meg gyenge vagyok." Szeretem az ilyen partvonalról bekiabált okosságokat. Mondtam neki, hogy egyrészt nem futószalagon készülnek a mentális betegek sem, egyazon állapot is jelentkezhet - mint ahogy teszi is - különböző mértékben és tünetekkel különböző egyéneknél, próbáljon túllátni saját magán és elfogadni, hogy nem kizárólag az ő tapasztalataira épül a valóság, másrészt itt szó sincs a múltbéli dolgokon rugózásról, ugyanis azokat elengedtem - amit tudtam, harmadrészt amikor nem a múlt kísért, hanem a jelenedet keseríti meg (már amikor nem fest mindent színesre és nem tol beléd húszévre elég energiát és kirobbanó jókedvet) egy 'erő', ami az elmédet és pszichédet fogvatartja, nem tudsz szabadulni tőle, maximum kapsz időnként élhető időszakot, akkor szerinted mi a frászt tehet az ember azon kívül, hogy igyekszik uralni? Persze azt sem fogadja el, hogy ez nem megszüntethető állapot és az EQ-ja is nagyjából egy kimúlt hintaló szintjén van, így tőle sem várhatok megértést, támogatást meg pláne, de ezt már rég' tudom, nem is számítok rá. Ez a totális magány elviselhetetlen! Tele vagyok elfojtott indulattal, keserűséggel és már megint fizikailag is szarul vagyok az önkontrollom csúcsrajáratásától. Jogos a kérdés, hogy akkor miért csinálom? Azért, mert muszáj. Lassan 2 hete megint alig eszem és az alvás sem megy éjszaka, csak 3-4 órákat, akkor is rémálmok gazdagítják, nappal viszont szoktam aludni - már amennyire lehet a zajoktól - hogy ne is tudjak magamról, bár akkor is jönnek a rémálmok. Napok óta random kezdek vigyorogni a semmin, van hogy kifejezetten nevetek, de annyira, hogy a könnyem folyik közben, szóval alakul az őrület. Van hogy tudatosan vigyorgok (színjátékból), hogy ne látsszon, mi van, közben belül minden darabokra hullik - ki tudja már hányadszor. Teszem a 'minden oké' figurát, mert muszáj (emiatt jött azzal, hogy sosem lát sírni, sőt, állandóan poénkodom, pedig akinek olyan nagy baja van, az meg sem tudná állni, persze az eszébe sem jut, hogy van az a mélypont, amikor már nem is képes sírni az ember, csak fekszik mozdulatlanul, szótlanul, minden téren bénultan, meg az sem jut eszébe, hogy amikor tudok is, akkor sem az orra előtt állok neki, már csak azért sem, mert pont ő volt az egyik, aki belémnevelte, hogy az gyengeség, az sem jut eszébe, hogy a poénkodás és vigyor esetleg elfedésre szolgál), de rengeteg energiámat felemészti ez a színjáték és van, hogy végül ebben merül ki az idegrendszerem. Idegbeteg vagyok megint, minden felcsesz, de komolyan minden zaj, változás, ha kizökkent valaki/valami abból a világból, ahová elvonulok, ami óv a valóságtól, stb. Csend és egyedüllét kéne, holott az egyik bajom pont a magány. Hülyén vagyok összerakva. Egynapon, de akár csupán néhány percen belül is részem van iszonyatos dühben (amiből egy pillanat alatt tudok váltani nyugiba), szuicid gondolatokban, jókedvben, bőghetnékben (amit elfojtok), érdektelenségben, lelkesedésben - ez a nagyfokú kilengés megy mostanság minden nap. Egész nap váltogat a kedélyállapotom kiszámíthatatlan időpontokban és mértékben, persze ettől is kényelmetlenül érzem magam, ami megintcsak feszültséget generál bennem. Napok óta nagyon környékez a kiakadás, amit eddig még sikerült megállnom, de nem tudom meddig elég hozzá az erőm. A dokinál ugye beszélni is kellett a dolgokról, ami nehéz volt a torkomban nőtt Mount Everesttől. Nem akartam szabadon engedni, annak mindig csúnya vége van, mert az önkontrollom szabadságra megy és azt ott nem akartam eljátszani, plusz úgysem old meg semmit, de ez az iszonyatos feszültség és már-már gyászos hangulat kicsinál, ilyenkor szoktam minden igyekezetem ellenére mégis összeomlani, bár mindig igyekszem éjjelig kibírni, hogy a fater véletlenül se vegye észre. Igyekszem késleltetni, de már nemsokáig sikerül. Alapvetően egy pozitív gondolkodású fickó vagyok és a borderrel is egész' jól együttélek, de ezek a mélyrepülések túlnőnek rajtam. Ilyenkor nem látom a következő 5 másodpercet sem és csak meg akarok szűnni. Tudom, hogy most is lesz valamikor holnap, mert nincs más út, majd megint örülhetek, hogy átvészeltem a zuhanást, de egyelőre nem látok és érzek mást, mint elviselhetetlen lelki fájdalmat. Természetesen nem kényelmesedem bele a helyzetbe, minden módon igyekszem késleltetni a szétesést és a figyelemelterelést ezen a téren is alkalmazom, nagyon erősen kontrollálom mindazt, ami belül van, de mint mondtam, ez nagyon kimerít. Olyan iszonyatos nyomás van bennem előbbiek miatt is, meg az önkontrollom csúcsrajáratásától is, hogy kivetül a fizikai közérzetemre is.
A doki nem örül a 'módszeremnek', mert szerinte ezzel azt csinálom, mintha egy kocsiban folyamatosan nyomnám a féket, miközben az haladni akar. Csak az érdekel, hogy kibírjam a napokat és ha ahhoz mindent el kell nyomnom, akkor azt teszem, úgysem tart örökké, jóesetben is még egy-két napot jósolok magamnak ebben a megfeszített önfegyelemben, aztán össze fog dőlni az egész, mert naponta többször tör a tudatom felszínére mindaz, amiket beerőltetek egy olyan zugba, amiben önvédelemből nem kotorászok. Amikor az Anyu meghalt, akkor is azt üzente a környezetem számára a viselkedésem, hogy hamar túlléptem és ezt meg is kaptam több embertől, pedig akkor is csak ugyanez az elfojtás-kizárás kapcsolt be azért, hogy létezni tudjak, de a felszín alatt ugyanúgy ott volt a hiányérzet és a keserűség, aztán persze robbant a bomba. Most is csak elfojtok-kizárok, mert mikor a Tesóm elmenetele után folyamatosan egy pokolban éreztem magam (mondjuk ez azóta sem változott), akkor egy nap azt mondtam, hogy nem mehet tovább, mert begolyózom és akkor kezdtem el erővel elzárni magamba mindent azért, hogy kizökkenjek. A doki szerint ezzel csak konzerváltam mindent, amit a pszichém ki fog lökni, mert nem arra van kitalálva, hogy az ember olyan terhet cipeljen, amit nem bír el. Lehet, de ha nyertem egy kis időt, ami alatt jegelni tudtam a dolgokat, akkor megérte. Azt mondta, hogy menekülök és nem csak a szóbanforgó veszteség elől, hanem önmagában a veszteség érzése elől is, mivel a korábbiak is nyomot hagytak (mindegy, hogy ott halál volt az ok, itt meg szerencsére nem) és a pszichém azzal próbál védekezni, hogy az újabbat illetően kizárásra késztet, erre jön rá a rögzült elfojtás is, meg a fellángolt borderline és kész a recept egy időzített bombához. Szerinte nem kellene megvárni, amíg magától felrobban, hanem át kellene engedni magam annak, ami bent van, mert csak akkor kezdődhet el a feldolgozás, a borderline-t illetően pedig csak akkor enyhülnek a tünetek. Tegnap már nagyon közel voltam a széteséshez, aztán egyszercsak átváltottam ürességbe, de legalább egybentartott. Ma már hajnalban dühöngtem, mert nem hagytak aludni (akkora paraszt nem vagyok, hogy a fatert felkeltsem, így nyilván kontrolláltam magam, de azt a hatalmas feszültséget valahogy le kellett vezetni, arra pedig magamat használtam, mert az zajjal sem járt és az önbecsülésem amúgy is -100, plusz magamra is dühös vagyok, amiért 'ilyen' vagyok.) Nem falcoltam, azt még mindig sikerül megállni, mást csináltam, míg a dühöm le nem csökkent annyira, hogy már ne akarjon robbanni. Perpillanat csak lehangolt vagyok, de erre nyilván tett a terápia is. Az mégjobban megdolgoztatta az önkontrollomat, szóval bármikor feladhatja. Remélem csak este/éjjel következik be.

Fater fázik egy kis lehűléstől és szerinte nekem is fáznom kell, de mivel én nem fázom, "beteg vagyok, akinek a hőérzete elromlott." :-D Nyilván. Biztos a többi nyári szerkós embernek is. :-D Ahányszor meglát magyaráz, hogy rossz rámnézni, vegyek fel zoknit, mert megfázik a lábam és a póló + rövidgatya helyett is húzzak hosszúujjú/szárú göncöt. Mi van?! Egyrészt nem 3, hanem mindjárt 30 éves vagyok, én is el tudom dönteni, hogy mikor, mit vegyek fel, másrészt nem tél van, bakker! Nyilván egyik fülemen be, másikon ki, csak vicces, hogy nem akad le a témáról, meg hogy megint csakis a saját tapasztalata lehet a valóság és aki nem úgy lát/érzékel valamit, az hülye.

A talpam jól alakul, már tudok rajta járni és ma reggel a kötést levéve nem raktam fel másikat, mert a seb behegedt, majd javul tovább.

A bejegyzést írta: Arnold91