A kisállatboltos
Látogatók száma: 51
Időnként az ember belebotlik kevésbé vidám dolgokba is. Van, amikor egy vállrándítással továbbmegyünk, néha azonban elgondolkodunk.
Van egy kisállat-kereskedés a városunkban. Nagyon szeretünk oda járni, egy család üzlete, ami a családi házuk udvarában található melléképületben üzemel. Talán ez az egy ilyen profilú üzlet van a településen, ahol élő kisállatot lehet venni, és a szülőkkel betérő kisebb gyerekeknek, de még az arra járó nagyobbaknak is ez nagy élmény.
Az eladó szinte minden alkalommal egy hatvanas férfi volt, a családfő, akivel nagyon jól el lehetett beszélgetni az állatokról és minden másról is, mondhatni, megkedveltem. Még azt is megbeszéltük, hogy egy évvel fiatalabb apámnál, amikor egyszer, apám halála után feketében mentem vásárolni és részvétet kívánt. Sajnálkozott, hogy ilyen fiatalon halt meg apukám, hiszen szinte annyi idős volt, mint ő. Sokáig nem mentem arra, nem értem rá, mindig a férjem vagy a fiam vette meg a heti egeret a kígyónak. Egyszer-kétszer, amikor bent voltam, már nem láttam a férfit. Hiányzott, mert mindig meg tudtuk beszélni, mit kéne venni a kedvenceinknek, miért nem evett a kígyó éppen, vagy egyáltalán, mi újság a városban. Ma, amikor bementem, megkérdeztem, hol van, mire a pultnál álló felesége közölte, hogy meghalt még tavaly agyvérzésben. Nem szedte a gyógyszereit, inkább eldugdosta. Olyan furcsa egy ilyen hírt hallani, még ha nem is ismertem közelebbről, akkor is sajnáltam, hogy nincs többé. Apámat sem érdekelte az egészsége, csak legyintett még a második agyérgörcse után is, mondván neki már mindegy. Pedig igen csak sokat szenvedett, mielőtt meghalt az intenzív osztályon. Ez a férfi talán ma is élne, ha komolyabban veszi, amit az orvosok mondtak neki.
Mennyire hamar elfut ez az élet, mennyire nem vesszük néha komolyan! Majd lesz valahogy, mondjuk, még van időnk, majd holnap változtatunk. Aztán egyszer csak nincs már ott, aki eddig ott volt. Pedig lehet, hogy akár 10-15 évvel később megyünk el, ha odafigyelünk kicsit magunkra. Vigyázzunk magunkra és vegyük komolyan, amit magunkkal kapcsolatban komolyan kell! A humorról pedig ne feledkezzünk meg, mert az teszi elviselhetővé, amit másképp nem lehetne, segít könnyebben átélni az élet gondját baját. Sokszor rájövünk, hogy amit annyira fontosnak ítélünk és amiért harcolunk foggal-körömmel, ami miatt bánkódunk, ami miatt idegesek vagyunk, nem is annyira lényeges. Sokkal fontosabb, hogy sokáig itt legyünk azoknak, akik szeretnek bennünket.
A cikket írta: Grace
Hozzászólások
időrendi sorrend
így van! Nálam Lupust állapítottak meg, szedem a gyógyszereket mint a kisangyal, nem azért fáradoztak annyit az orosok és a nővékék hogy most hagyjam az egészet, és különben is, itt a családom:)
Szerintem az Ő esetében, érdemes harcolni, még ha mások segítségével is.
Mert van remény a gyógyuláshoz. Én is segítenék neki , ha tudnák.
Igazad van, kedves Grace!... Az, aki pedig komolyan veszi és törődik az egészségével, egy véletlen rutin vizsgálat során kapja a rossz hírt, halálos kórt hordoz... Akut leukémiát diagnosztizálnak... Neki vajon mekkora lehet az esélye? Nyilvánvaló, hogy mindent megtesz magáért, megtesznek érte és a szerettei törődése veszi körbe...
Nem tudom mi a jobb, tudni és harcolni, belenyugodni, és bizakodni... vagy nem is tudni, nem törődni vele...
Ha azon múlik egy ember élete, hogy beveszi-e a gyógyszerét, elmegy-e vizsgálatra, akkor az az ő felelőssége. Az megint másik eset, ha valaki mindent megtesz, ami rajta áll és mégis kevés. Mind a kettő rossz.
Én azt gondolom, hogy ami rajtunk múlik, azt tegyük meg, a többihez nem tudunk sem hozzátenni, sem elvenni.
Puszi!
Nem tudom mi a jobb, tudni és harcolni, belenyugodni, és bizakodni... vagy nem is tudni, nem törődni vele...