Szabad világ régen és most
Látogatók száma: 52
A hagyományok tisztelete a vérünkben van. Belénk nevelték. Volt ki ellenállt, mert nem azt kapta, amire az szolgált, de sokan vagyunk még azok közül, akik nem felejtünk.
Hányszor írtam arról, hogy mennyire szeretek a kertbe kimenni. Sokszor. Önmagában az erre rákészülés is kizökkent a hétköznapok egyhangúságából. Ami nem csak azóta van, hogy nyugdíjas lettem. Minden nap ugyanaz a rituálé. De nem úgy, mint régen. A kora reggeli felkelést megszoktam. Nincs abban semmi jó, a kényelmen kívül, ha egy-két órát még ráhúzhatok, úgy sem találom sehogy a helyem, bármennyire is marasztalna az ágy, mert az éber gondolatok nem hagyják nyugton a tevékenységhez szokott embert, mégoly kellemes és meleg is az az ágy.
Nem tervezek előtte nap, mert az időjárás keresztülhúzta már nem egyszer a számításom. Elég az, ha úgy ébredek, hogy az éjszaka nyitott ablakon beáramló friss levegő nem hoz esőszagot magával, mert ez az egyetlen, ami visszariaszt. Fújhat a szél, eshet a hó, de az eső, az valami más. Vizes. Akkor már tudom, ha száraz, ez az én napom! Csak ekkor döntöm el, hogy útra kelek. Ez szándékos, hogy így nevezem, mert nem kis távolságú kertemre, ami rám vár, csak az úttal együtt tudok rágondolni, semmit sem kifelejtve, mi mindenre lesz szükségem, egy teljes napot eltöltve odakint a prérin, nehogy már nélkülöznöm kelljen bármit is.
Kézenfekvő, hogy mindezt egy kényelmes szerkóba bújva tudom elképzelni odáig. Ilyenkor, ha az idő kicsit hűvösebbre fordult a lábamra, attól függően milyen az idő, nem árt zoknit húzni és bakancsot. Serénykedéssel telik az a nem kis idő is, amíg bepakolok minden szükségeset a hátizsákomba. Miből áll megkenni pár szelet kenyeret és mivel idén nem jött össze, egy két paprikával, paradicsommal, uborkával megspékelni, milyen jó is az! El ne felejtsek a víz mellé, mert én azt szeretem, betenni egy dobozos sört, a "pálesz" sem utolsó gondolat.
Régen erre nem volt szükségem, a szőlőhegyen a borosgazdáknak mindig volt eladó boruk, de egyébként is, ez hozzá tartozott a napi munkához, hangulat e nélkül elképzelhetetlen volt, mit ér a jó levegő egy jó kis fröccs nélkül? Senki se volt ez alól kivétel.
Hol vannak már a régi borosgazdák? Azok a jó-rossz szokások, hogy mindig összetalálkoztam velük itt-ott a kanyarban, vagy ha mégsem, akkor megkerestük őket, vagy ők bennünket. Egyiknek rosszabb volt a bora, mint a másiknak - ezt csak én mondom - de mit számított, ha jó szívvel kínálták. Nem ebben volt a lényeg, hanem hogy ott vagyunk és számon tartjuk egymást, ha nem volt, már hiányzott.
Ilyen volt az apám is, az ő portáján, a gazda. Egyik szomszédja jóvoltából a fedőneve "komisszár". Terem, ami terem, az akkor is az övé volt és abból mindenkinek jutott, ameddig kitartott, aki oda tévedt. Áldott, jó szívének köszönhetően.
Nem győzöm felemlegetni a múltat, mert ami jó dolog volt abban, azt ma már keresve se találom, nélkülöznöm kell, elmúlt, kész, vége, nincs tovább. Senki sem tudja már visszahozni azt az időt, amikor még kerítések nem választottak el bennünket egymástól. A szomszédok maguk tapostak csapást, hogy a kemény melót, amit a szőlő, kert művelés rájuk mért, valahol levezessék. Hol másutt, mint a szomszéd gazdánál, egymásnál.
A nosztalgia egy velünk született rendellenesség. Ha kell, ha nem arra gondolunk, ami volt. Abból csemegézünk, ami szép volt egykor. Elvettek valamit tőlünk azokból a régi szép időkből! Az ifjúságot, a kedvünket, az összetartozás, az egyenlők vagyunk érzetét. Mert ott kint a "prérin" mindenki egyenlő volt a jó, és rossz borával együtt.
A hagyományok tisztelete a vérünkben van. Belénk nevelték. Volt ki ellenállt, mert nem azt kapta, amire az szolgált, de sokan vagyunk még azok közül, akik nem felejtünk. A régiekkel ellentétben annyi rossz szokás látott napvilágot, ahogy megismertük a szabad élet előnyeit, mert az volt. Szabad. Mára sokan elfelejtették. Az elszigeteltséget a kerítések felállítása okozták. Ami tudjuk sehová sem vezet, mert embereket, szomszédokat, családokat elválasztanak egymástól. De az új generáció nem abban látja a felemelkedés útját, hogy szomszédaikkal azonos energiával érjék el a céljaikat, hanem felrúgva a régi szokásokat, a munkát már nem értékelik annyira, vagy nem is képesek rá, amit elődeik véghez vittek, nem tesznek érte mást, mint szorgalmasan kerítenek.
A tulajdonosi szemlélet mára megváltozott. A kivagyiság került előtérbe. A tehetősebbje ma már gépekkel oldja meg a nehéz fizikai munkát, ezzel is előnyt szerezve a még mindig kétkezi munkával foglalatoskodókkal szemben. Óhatatlan megváltozott a szemlélet. A legtöbbje e szerint értékeli a másikat... Na mije van neki? Semmije sincs neki.
Az előtt lovas szekerek, ma autók száguldoznak az egy szem kifelé vezető úton, győzöm őket kerülgetni. A legtöbbjük számomra ismeretlen, idegen, de akad közöttük ismerős, aki ma is egyedül pásztázza az utat. Eszébe sem jutna megkérdezni, hová, merre "szomszédasszony"?
A rendszerváltás a kertekben - meglátásom szerint - fordítva működik. Míg másutt lebontották a vasfüggönyt, itt éppenséggel felhúzták egymás között, mennél erősebb, annál jobb. Csak egyet felejtenek el, hogy az egyedüllét mindenki számára egyformán kellemetlen, az elmagányosodás felé tendál ez a fajta igyekezetük.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Így van, ahogyan mondod!
Puszi: Yolla
Kedves Éva!
Az írásod, olyan, mintha helyettem írtad volna.
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak engem is napok óta.
A kerítés, ami egyre magasabb!!!
Szerencsére nekem a kert az ajtón túl van.
Kívánok Neked eső mentes napokat, hogy ki tudj menni a kertbe és bár a régiek már nincsenek, az emlékeid szépek, azokat megtalálod.
puszi: Klári
Nem úszod meg az írást. Örülök annak, ha hasonló gondolatok foglalkoztatnak téged is. Azok az emlékek tartják még bennem a lelket.
Nem tudom nálatok hogy van, de ezek a kerítések itt nálunk, mármint a szőlőhegyen szinte bevehetetlenek. Egyre inkább hasonlítanak a régi dzsumbujra, a pramper bozótos bokrokra, átlátni sem lehet rajtuk, nem ám áthatolni.
Szerencsére ezt én elmondhatom, mert nem én vagyok, aki kerítek, engem bekerítettek. :-)
Puszi,
Éva
Az írásod, olyan, mintha helyettem írtad volna.
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak engem is napok óta.
A kerítés, ami egyre magasabb!!!
Szerencsére nekem a kert az ajtón túl van.
Kívánok Neked eső mentes napokat, hogy ki tudj menni a kertbe és bár a régiek már nincsenek, az emlékeid szépek, azokat megtalálod.
puszi: Klári