A betegágy midkét oldalán

A betegágy midkét oldalán 1. rész


2003. nyara

Péntek dél körül jár az idő. Egy Klinika egyik folyosóján, a 2. emelet C szárnynál ülök. Ismerős a hely. Szinte mind a hét emeleten így néz ki ez az épületrész. Ezekben a szárnyakban található az adott emelet titkársága, irodái, laboregységei. A napfény nem tud bekukucskálni ide, mert teljesen beépítették. Éjjel-nappal a mennyezeti lámpák búgnak, és ontják magukból kékes fényüket. Elég kétségbeejtő hangulatot idézve az ide belépők szívébe. Csak akkor kapcsolják ki őket, mikor lejárt az itt dolgozók munkaideje. Szerencsére a zöld falfesték már eltűnt és barátságos sárgával festették a falakat. Rengeteg ajtó nyílik innen, és szinte mindegyik előtt székek várják, hogy betegeik megpihenjenek vagy, hogy felkészüljenek az elkerülhetetlenre. Kezemben egy papírlap. Rajta pár sorban szavak és számok. Várom a kezelőorvosom. Elmondhatatlanul izgulok.

Két nappal korábban

Mindig fáj a lábam, amióta az eszemet tudom. De ez természetes. Édesanyámnak és édesapámnak is fájnak a lábai. Mindenesetre idáig reggelre mindig elmúlt. Azonban pár hete nem. Sőt! Négy napja egyre erősebben fáj, és már nem csak a lábam, hanem a vállam, nyakam és most már a karjaim is. Egészen az ujjaimig bele-belenyilall a fájdalom. Olyan, mintha egy késsel szaggatnák karjaim, lábaim. Valami láthatatlan kéz azt élvezi, hogy belemélyeszti a csontjaimig, majd lassan végighúzza a tompa élű láthatatlan vágóeszközt. Egyre több munkát hagyok el. A hivatásom ápoló. Nem cserélem ki a redon-palackokat, a katéteres-zsákok is robbanásig feszülnek, az írásom – ami idáig is valóságos hieroglifa, szinte mindenki előtt – pedig szörnyen olvashatatlan. Nem osztályt vesz át a váltótársam, hanem kupit. Egyre nehezebb ellátnom a betegeimet. Ha nem muszáj, inkább nem mozgok. Az izmaimat valaki fogva tartja és feszíti, rángatja. Mint egy reumás csiga, úgy érzem magam. Nem tudok rendesen aludni. Ha felkelek reggel, akkor is mindenem fáj. Megőrülök! Menekülnöm kell, de az csak folyton követ, nem hagy el.
Otthon a kisszobában vagyok. A zöld, mintás franciaágyon ülök, masszírozom a lábam, és reménykedek, hátha el tudom űzni a késes szörnyet. De nem enged. Mellettem a pólóm és a nadrágom várják, hogy végre rám kerüljenek, majd kinn a napfényben sütkérezzenek egy kicsit. A szekrényajtó, mely már a nagyszüleimet is szolgálta, türelmesen várja, hogy becsukjam. Szégyenlős, nem szereti, ha mutogatnia kell magát belülről. Az órára nézek: 12:45. Lassan indulnom kell. Vár a munka. Miért van az, hogy régebben már alig vártam, hogy beérjek, most meg egyáltalán nem kívánom? Ó, csak elindulni ne kellene! De muszáj. Lassan felöltözködöm. Kész kínszenvedés. Ahogy felhúzom a pólóm, a karjaim fájdalmasan tiltakoznak. A nadrág már csak ülve jön fel. Minden olyan nehéz és lassú, az óramutató ellenben vidáman mozog, és már 13:00-t mutat. Ideje indulnom.
Kilépek a háromemeletes ajtaján. Körülöttem vidáman játszadozó, futkosó gyerekek töltik jól megérdemelt szünetüket. A hasuk már biztos tele van. Elindulok lassan a buszmegálló felé. Egy ideje át tudom érezni azt, hogy milyen lehet, amikor az ember orra előtt elmegy a busz. Ezt most nem szeretném. Utálok késni a Sebészetről. A buszt, amely majdnem a házunk előtt áll meg, még éppen, hogy elérem. Nehézkesen emelem a lábaimat, hogy fellépjek a lépcsőre és felszálljak. Már túl magas a lépcső, és ez csak napról-napra rosszabb lesz. Meglátok egy üres helyet. Odamegyek, leülök és kinézek az ablakon. Nem mintha nem ismerném a Komlói úttól a Szigeti útig a kint elterülő városi tájat. De muszáj üljek. Lehet, hogy másokat az nem bánt, hogy nem adják át a helyet az időseknek, de engem nem így neveltek.