könnyáradatnak semmi sem vet gátat.
- Sajnos meghalt. Nagyon sajnálom. Nem voltam itt, csak most tudtam meg én is. Szerettem volna, ha inkább tőlem tudod meg. Miben tudok segíteni?- kérdeztem megtörten, miközben próbálom visszatartani a fájdalom könnyeit.
- Most...semmiben. - és hallom, ahogy egy zsebkendő után kotorászik.
- Gyere át, ha tudsz, és beszélgetünk! Oké?
- Rendben
- Akkor várlak. Most megyek átveszem az osztályt.

Miután megtörtént az osztályátadás-átvétel, felvettem a mosolygós arcot, mintha nem is történt volna semmi, hogy a többi beteg azt lássa és érezze: nincs semmi baj, biztonságban vannak. Csak egy kórteremben láthatták és érezték, mi megy végbe bennem...

Emlékeim között sok olyan történet jut hirtelen eszembe, amikor az öröm és a boldogság bizakodó folyója hatja át szívemet.

Hallom, ahogy az EKG monitorok gyorsan, de ritmusosan csipogják az ütemet. Néha-néha elég muzikális ütem csendül fel.
- Lehetne erre valami zenét írni.- gondolkodom magamban, miközben egy tálcán viszem egyik betegemnek az aznapi infúziómennyiséget.
Csodás napom van. A nappali fény ontja kellemes melegét, és ahogy be-be kukucskál a kórterembe sugaraival megcirógat mindenkit, hogy gyorsabban gyógyuljanak. Most szeretek bemenni a hatos klórteremben, mert vidám a légkör. Egymást és engem is ugratnak. Ahol ilyen pozitív a szellem, gyorsabban gyógyulnak a betegek.
- Azt hittük már valami nővérke jön be, aki bearanyozza a napunkat- mondja Kis „bácsi” nevetve.
- Szeretnék, mi? - kérdezem szigorúságot színlelve, és közben leteszem az éjjeliszekrényre az infúziókat – Gondolják, hogy kevésbé lenne szigorú, és el lehetne lébecolni a légzőtornát? Bár ha jó meggondolom, végül is szólhatok a mi kis „őrmesterünknek”! Ő biztosan kedvesen „megpaskolja” a hátukat. - mondom ártatlanul.
- Na ne! Ezt azért ne! - hallatszik a tiltakozás.
- Pedig nem ússzák meg. Igaz fáj, de gyorsabban gyógyulnak. Addig is behozom „Süsüt”, hogy szívjanak egy kis „friss levegőt”.
Kedves olvasóimnak meg kell itt jegyeznem, hogy „Süsü” nem más, mint az inhalációs gépünk. Ha bekapcsoljuk, gyengéden ontja magából a porlasztott vizet, amibe rendszerint beleteszünk egy adag köptető-nyákoldót, ezzel is elősegítve, hogy a tüdőműtéten átesett beteg könnyebben kiköhögje magát. Érdekes képet fest a kórterem, miután mind a négy, öt, vagy hat beteg inhalált. Ha hozzátartozna a nővérfelszereléshez a „rendszeresített ködlámpa”, akkor itt biztos, hogy használni kellene.

- Varga bácsi! Hogy van? - kérdezem egy idősebb, középtermetű, nyílt tekintetű férfitól, miközben gyengéden megérintem a vállát.- Használt a fájdalomcsillapító?
- Igen, Gábor! Most már egy kicsit könnyebb is a levegővétel. Csak nagyon fáradt vagyok, és úgy érzem a szívem is zakatol. - válaszolja.
Látom rajta, ahogy kiült rá a fáradtság, és megfeszíti minden erejét, hogy küzdjön az életért vívott harcban. Érzem itt belül a mellkasomban, milyen nehéz neki levegőhöz jutni, és mennyire fáj, ahogy köhög. Pontosabban amikor köhincsél, mert egyenlőre csak próbálgat köhögni. Szinte meg sem kell néznem a monitorokat, hiszen már a fülem érzi, hogy mennyi a pulzusa, és milyen a vér oxigéntelítettsége.
- Mély levegőt vegyen és úgy köhögjön! Akkor sikerül! - biztatom hangosan.