Balatoni Nyár

-


Forró nyári nap volt. Korán reggel kelt, dolgozni ment. Nem esett nehezére a hajnali ébredés, fiatal volt, élvezte amit csinált.

A délelőtti csúcsforgalomban jól esett egy pár percre, a raktár hűvösébe bemennie. Hátát a fémpolcnak vetve megállt, méz szőke rakoncátlan tincseit fogta össze lófarokba. Önkéntelen mosoly jelent meg arcán. Két kezét ösztönösen, szinte védő mozdulattal hasára tette. Abban a pillanatban tudta. Tudta, hogy gyermeket vár.

Nem érzett döbbenetet, nem érzett félelmet, teljes mértékben elfogadta és akarta. Átadta magát az új érzésnek ami hatalmába kerítette. Merengését a boltból beszűrődő hangok törték meg. A sörös rekeszeket kellett kivinni. A raktár ajtaja fémesen csikordult. A rekeszek fölött főnöke ránézett, tenyerét összecsapva felkiáltott..
– Jézusom! Te lány! Csak nem???
– Szerintem igen!
Így csak azok a Nők tudnak nézni akik várandósak… A lány sejtelmes mosolyával igent bólintott.
Főnöke, mint egy jó apa, fejcsóválva mondta tovább ...
– Ez nem jól van így! Még csak tizenhét éves vagy. Hát… hová tetted az eszed? Ezt nem szabad! Mit szól a fiú, egyáltalán tudja??? A szüleid tudják ? A mindenségit! Te lány! Ne tedd ezt magaddal! Nézd, adok neked rávalót, majd ha rendbe jössz, elrendezzük, de, most azonnal menj orvoshoz, és vetesd el! Gyerek vagy még te is, csak tönkretennéd az életed.
– A lány, kezében a pénzt gyürkézve hazafelé indult…
Fel volt készülve a haddelhaddra…

Otthon a család kimondta az ítéletet … A terhességet meg kell szakítani. Tizenhét évesen, nem gyereket kell szülni, ez csak egy botlás, ami még helyrehozható … Hallgatta őket … Szemrehányások … indulatok … kemény érvek …

Meg sem érintették, nem tudtak hatni rá. Az első pillanatban meghozta a saját döntését, még csak át sem kellett gondolnia, kétségei sem voltak. Akarta gyermekét. Egy szerelmes éjszaka, felelőssé tette. Az Élet, aki megfogant benne, nem kérte a létezést, nem bűnhődhet olyanért, amit el sem követett.

– A fiú épp aznap jött haza a laktanyából, kimenőt kapott.
Az állomáson önfeledten borultak egymás nyakába. Ölelésük a hiány fájdalmáról, s az újra találkozás beteljesüléséről mesélt … A fiú, tenyerét a lány aranyló hajzuhatagába túrta, s lecsókolta a könnyeket a neki oly édes arcról. A lány így szólt:
– Kedves! Amit most mondani fogok, lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy megijeszt, lehet, hogy örülni fogsz … még nem tudom, csak azt, hogy el kell mondanom. Gyermekünk lesz.
– A fiú elakadt lélegzettel állt, szeme könnybe lábadt, s csak nézte, nézte a lányt… A másodpercek mint szívdobbanások kiáltották a lepergő időt … Életre kelt a csend … A fiú szólalt meg először …
– Nem tudok mit mondani … szívem szerint azt mondanám, hogy örülök… Örülök is azt hiszem… … Örülök mert szeretlek … szeretni téged jó … te vagy az akitől valakinek érzem magam … akitől egész lettem ... de ... nem lehet ... még nem lehetek apa ... még nem tudok … Nincs semmim ... senki vagyok ... az anyám házában élek ... nincs jövedelmem ... nem tudok eltartani egy családot ...Nem tudok ekkora felelősséget vállalni .... még nem ...