Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Egyedül ...
-
Meredten nézte a plafont. Szinte szuggerálta a csavart, hogy essen már ki – ami a művirágtól súlyos kaspót tartotta - de nem történt semmi. A betonba fúrt csavart, még esdeklő tekintete sem hatotta meg. Utálta a művirágokat. Nem bírta tovább, s egy selyemkendőt tekert, a nem is létező zöld színben pompázó, műanyag burjánzásra. Leült, s megpróbálta otthonnak tekinteni albérleti szobáját.
Szája görcsbe rándult a kínos nevetéstől, ami a látványra volt válasz. A groteszk alakzatot öltött kendő – pedig a selyem lágy libbenésére várt – mozdulatlan volt, /panelprogram- tökéletes szigetelésű ablakok / s a selyemszálból szőtt pillangó, röppenés helyett, dermedten állt. … Megpróbálta otthonnak tekinteni albérleti szobáját … az emlékezés álomképeinek védőburka egy pillanat alatt szétszakadt, s jött a felismerés … soha de soha többet nem lesz már semmi ugyanaz …
Az ablakhoz ment, s szélesre tárta az ablakszárnyakat, csak friss levegőhöz akart jutni. Lenézett …nyüzsgött a lakótelep. Dühödten markolta meg a kilincset … no nem …- gondolta – egy ronda pacával bepiszkítani az utca idillikus képét … meg különben is ,megszáradt esőcsepp maszatoktól teli pettyezett ablak / az elődje nem ismerte a nano protekt esőcsepptelenítő hatását/ … ez bizony stílustalan … inkább meg kellene pucolnom – morogta csak úgy a semmibe.
Megállt a tükör előtt, nyelvet öltött az onnan ránéző képmására, aki inkább egy girhes macskára hasonlított, s nem régi önmagára.
– Te tiszta hülye vagy – mondta ki magának, s lehúzott egy fülest tükörképének.
Belehuppant a csíkos fotelba, kezébe vett egy könyvet, s olvasásra akarta magát kényszeríteni, hogy gondolatait elterelje. Szeme befogta a sorokat, de csak a betűket látta …a következő mozdulattal a könyv már csak térdén hevert. Belenézett a gyertya lángjába …
Háziasszonya kinyitott egy ajtót, s a léghuzat egy pillanatra szárnyra kapta az olvadó viasz vanília illatát … Könnyei már akaratától függetlenül folytak … a szerelem illatú pillanatban látni s hallani vélte pillangója nesztelen rebbenését …
– Nagyon egyedül vagyok … – mondta ki hangosan.
A csendbe belerobbant hang, kemény ütésként érte, de tény volt, olyan tény amit fel kellett dolgoznia.
Erőt vett magán, kiment a fürdőszobába lemosni könnyeit. Szemei duzzadt vörösek voltak a sírástól. Fejcsóválva megállapította, hogy ez így nem mehet tovább. Arcára már így is a kialvatlanság árkait rajzolta az ággyá alakítható/ bőrhorzsoló – csíkos/ kanapé kemény ölelése. Kinyitotta szekrénye ajtaját, előkotorászta kedvenc piros pulóverét. Úgy döntött sétálni megy.
Az amúgy kedves időtöltés – ruhákat válogatni, keresni ami a legjobban áll – sem derítették jobb kedvre. Nehéz sóhajjal nyugtázta, keskeny kis szekrénykéje szerény tartalmát. Már csak egy emlék, hogy valahol … valamikor … otthona volt … bútorai, ruhái, kis csecsebecséi … álmai … élete … Szánakozva nézte kopott sarkú csizmáját, s előre szégyellte a szögig letaposott csizma csörrenve kopogó hangját. Mégis, megrázta magát, mosolyt fakasztott lesoványodott arcára, s magabiztos léptekkel elindult.