Szabálytalan szívverés

Madonnánál a konyhán
nem ég a villany
az élet alján.
A hajnali lámpafény
tenyerembe zárt parázs,
fájó, szürke szén.

Hallgatózik odaát
rám maradt létem,
egy bolond lakó,
kit fal mögött járkáló,
gazdátlan, árva léptek
kísérnek haza.

A senkid vagyok, tovább,
szeretsz és sietsz,
a kulcsot tudom,
kilógom magam megint,
mint kötélen leng az ing
egy lopott napon.

Szentimentalizmusom
rongyba tekerve
újra árulom.
Megfújtam, megreszeltem,
s kuncogva megveszed, hogy
véletlen kidobd.

Ragadozó derekad
karomra hajló,
húsevő virág.
Édes, rúzsos, vad bogyó,
a mosdatlan szavakból
öröm kandikál.

Tépem, nyaldossa a láng
selyemszirmaid.
Arcodba hullik,
az ég mélybe dől alánk,
halálugrásunkba hív
sötét glóriád.

Szembeülve nevetünk,
szaladsz előlem,
csókba menekülsz.
Anyaszülte meztelen
a sánta hokedliden
ölembe repülsz.

Ablakodnál hosszan állt