Hóesésben

A tél észrevétlenül lopakodott vissza a házak közé. Egyik pillanatban még a fekete aszfalt kopogott a lábam alatt, a másikban már hópihetakaró takarta a környező tájat.


A tél észrevétlenül lopakodott vissza a házak közé. Egyik pillanatban még a fekete aszfalt kopogott a lábam alatt, a másikban már hópihetakaró takarta a környező tájat.
Apró léptekkel jött. Kicsit megbújt a bokor alatt, belebújt a kéményekbe, aztán szétterült a tájon, bevilágítva az alig órája érkező estét.
Szeretem a havat. Szeretem a finomságát, könnyedségét, törékenységét, tisztaságát. Ahogy írom a sorokat, egy régi kép villant be a fejembe. Egy régi havazás emléke. Akkor is ilyen gyönyörűen szédültek a hópelyhek, szinte hangtalan volt minden, szél sem mozdult, hang sem hallatszott. Hazafelé mentem. A szűz hó elnyelte lépteim zaját. Egy kaptatón vezetett az út, kétoldalt galagonyabokrok nyögtek a hó alatt. Sokáig nem tűnt fel, hogy nem vagyok egyedül. Sokáig csak önfeledten örültem a hirtelen jött csodának, de valami reccsenés megzavarta a nyugalmat. Figyelni kezdtem. Látni nem láttam senkit, érzetem csak, hogy valaki követ. Elbizonytalanodtam. A házunk messze volt még, a falu és az otthon között emberrel ritkán találkoztunk. Kicsi korom óta belém nevelték a bizalmat. Bizalmat az emberek felé, hiszen minden ember jó, és jót akar, bizalmat az állatok felé, mert az állatok csak akkor támadnak, ha olyat teszek, ami ingerli őket, így tőlük sem kell tartani. Drága szüleim! Akkor, ott a hegy alatt mégis a jeges rémület futott végig a gerincemen. Biztos voltam benn, hogy nem vagyok egyedül, és azt is tudtam, hogy az a valaki a hátam mögött nem jó szándékkal jár. Amikor szaporáztam a lépteimet, ő is ezt cselekedte, amikor megálltam, a hangok is némák lettek. Fiatal lányként nem tudtam, mit kell tennem, kiabálni felesleges, nem hallja senki, Futni a meredek hegyoldal nem engedett. Valamit megérezhetett apám is, az Isten áldja meg érte, mert olyat tett, amit addig soha. Elém jött. Kísérőm, amint meglátta a hegytetőn apámat megállt, nem jött tovább. Sírva borultam apám nyakába, izgatottan meséltem, mi történt velem. Először nem hitte, de visszamentünk egy darabon, és a hó nem hazudik. 15-20 méterrel lejjebb ott voltak a lábnyomai. A hely, ahol megállt, ahonnan sietve visszafordult és eltűnt a falu irányába a sűrű hóesésben. Azóta, bár csodálom a hóesést, a tél megmaradt kedvencemnek, de a hegyi úton bizony félve járok éjszaka, egyedül.

Írta: Nurse