Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
A szerelem és a rózsa
No comment
Régen, fiatalkoromban azt hittem, a szerelem örökké tart.
Egy rózsához hasonlítottam magamban. Ahogy egy szerelem, úgy a rózsa is bimbózik, s kivirágzik, majd természetesen elpusztul. Ám én azt hittem, a szerelem, az lehet örök, mint ahogy egy rózsa is, miután kinyílt lehet benne csodálkozni, gyönyörködni, illatát szagolni.
Én naiv azt hittem, a szerelem, mint a virágzott rózsa mindent kibír.
Hogy hiába jön jégeső, vagy nagy vihar, a rózsa nem szakad el a szárától, hanem együtt hajlik a széllel, s azt gondoltam a szerelem is ilyen. Lehetnek bármily külső ráhatások arra vonatkozólag, hogy rombolónak hassanak rá, ezek a romboló hatások nemhogy gyengítik, hanem erősítik a szerelmet. Úgy, mint eső után a napsütés a rózsát. Hogy tévedtem-e?
Nem tudom.
Mindenesetre a külső hatások elől, meg lehet védeni a rózsát is, és a szerelmet is. Ebben biztos vagyok. Ha a rózsa maga nem képes megvédeni önmagát, hát nosza, tüskéket növesztett, hogy aki őt bántani akarja, azt megsebezze. Az igaz szerelem is így működik. De a kérdés még mindig az, vajon lehet e örök egy szerelem? Még mindig nem tudom.
A baj akkor van, mikor a rózsát, azaz a szerelmet belülről támadja meg valami, ami ellen képtelenség védekezni. A rózsának, ha van gazdája, s látja a betegséget, tud segíteni neki. A szerelem, ha belülről betegszik meg, (pl. féltékenység, bizalomhiány).
Általában nem fogunk össze, s nem ápoljuk az érzéseket, hanem szabadjára engedjük őket. Úgy jár ez a szerelem, min a rózsa, aki nem kap a betegség ellen védőoltást. Szépen lassan, hiába eső, napsütés, belülről rohad, s bizony szirmait hullajtva elpusztul. Ha a szerelemben nem emelkedünk felül az önzés, és önös érdekeinken, ha „betegség” üti fel fejé a kapcsolatban, akkor eleve, mint a rózsa pusztulásra van ítélve.
Vagy ott egy harmadik lehetőség, mikor a rózsa a megvan, szépen virágzik, de bizony a jég is megverte, a nap meg túlszárította, s bizony nem pompázik már úgy ahogy kellene. Akkor kell döntenünk:
Választunk egy másik rózsabimbót, melyet tovább növelünk, s messze nem olyan lesz, mint az a rózsa, ami félholt volt, vagy pedig, összeszedve magunkat, s érzéseinket, segítünk ennek a rózsának életben maradni, hogy számunkra tovább virágozzon. Vannak mögötte tapasztalatok, átélt élmények: milyen jó volt, mikor elültettük, s hogy kezdett nőni, s mikor megnőtt, hogy hozta a virágait sorra. És csak azért, mert ez a bokor most megbetegedett, vágjuk ki, tépjük ki gyökerestül, s ültessünk helyette másik rózsabokrot?
Mindenkinek jogában van úgy cselekednie, választania, ahogy az neki jólesik, vagy tetszik. A kérdés, hogy megéri-e? Nagy a dilemma, mert a rózsa ami már meggyönyörködtetett minket, annak van múltja. Az újnak csak egy elképzelt jövője van. S ha az újat választjuk, s nem ereszt gyökeret, nem éled fel, akkor mi lesz? Volt rózsa, nincs rózsa?