Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Elviszlek
Már megint kezdem. Imádom a veszélyt, szeretek pengeélen táncolni. Kicsit szórakoztatom magam. Nem, nem árulom el neki, még nem.
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel együtt nő bennem a kétkedés. Mi a búbánatot csinálok, ha valahol belekavartak a levesbe és nem jön el? Persze, begyakoroltam, minden lehetséges kérdésre megkerestem a tökéletes választ. Ha lesznek kérdések, persze. Na nem azt, amit gondolok, hanem azt, amit felelni kell. Ha hiba csúszik a számításba, meg kell oldanom. Soha nem tévedhetek. Azt nem engedhetem meg magamnak. A megbízásokat mindig tökéletesen teljesítem. Nomen est omen.
– Elnézést hölgyem, megmondaná mennyi az idő?
– Fél nyolc múlt öt perccel.
– Késik.
– Valóban.
Mit nézel olyan bután? Oltári folt éktelenkedik a kabátodon, te szerencsétlen! Jaj, ne nézz már olyan értetlenül, ott van, biztosan lezabáltad müzlis joghurttal! Vagy anyuci rakta a szád mellé a kanalat reggel, mikor induláskor még édelegtél vele a konyhában. Szánalmasan nevetséges vagy apukám, ha lenne rád időm megmutatnám neked, hogy kell bekajálni a tutit. De sajnos nem érek rád. És mégis. Te vagy az! Na végre!
– Ott az elején, nézze csak! Na várjon, letörlöm.
– Ó, köszönöm, nagyon kedves, észre sem vettem. Mindig rohanva eszem a reggelit.
– Ugyan, mind rohanunk valahová.
Ha tudnád! Ne vigyorogj olyan zavarodottan, te épp a vesztedbe igyekszel! Akinek itt kaján mosolyra van oka, az én vagyok picikém. Nem leszel nehéz eset. Nem vagy kihívás. Már megint egy nyúlbélát kaptam. Franc!
Legalább jön a vonat. Igen, előtted fogok tipegni a tűsarkaimon, és még riszálok is kicsit neked, jól látod! Gyere, gyere csak utánam! Azt hiszed nem látlak, mert a hátam mögött botorkálsz, de tévedsz. Látlak, mert ott vagyok mögötted is. Bánatosélet! Milyen szuper kriplit kaptam ki már megint! Mennyire elegem van belőletek! Na gyere szépen a szoknyám után, igen, felszállunk a vonatra, keresünk valami dohányzó kocsit, tudom, hogy te nem, ám én igen. Viszont szépen utánam gyalogolsz édes, és leparkolsz mellém.
– Elnézést, ideülhetek?
– Persze, de ma már ne kérjen több elnézést, már nem bírok annyit elnézni!
Mosolygok. Zavarban vagy, igaz? Ne csináld, mert megsajnállak! Nagyon ritkán fordul elő velem, de ha ennyire szerencsétlenül aranyosan nézel rám, meg foglak sajnálni. Aztán cipelhetlek magammal. Na még csak az kéne! Legyen már benned valami férfias! Na jó, essünk túl a szokásoson.
– A nevem Angéla. Ha már együtt utazunk.
– Öö-örülök!
Nyögd már ki a nevedet! Nem mintha nem tudnám, de így illik. Ne a dekoltázsomat nézd, az