Azokban a régi szép időkőkben!... 2.
Látogatók száma: 86
- Gyere, igyunk egyet a nem létező barátokra, a régi munkatársakra, akik voltunk valamikor..., a bálkirálynőkre.
Kopognak az ajtón. Ebben az időben nem vártam vendéget. Nem rég keltem fel délutáni csendes pihenőmből és elég morcosan kérdeztem a csendháborítót.
- Ki az?
- Csak én. - feleli és már tudom, a szomszédasszonyom az és már nyitom is az ajtót.
- Hát te? - Hogy hogy még mindig ilyen lazán, amikor látom egy szál pólóban, otthoni szerkójában.
- Még mindig nem öltöztél fel? - kérdezem, de már sejtem komoly a baj, ha ezt idáig nem tette meg.
Közben beinvitálom a szobámba, hellyel kínálva, kávé, cigaretta társaságában oldottabb a beszélgetés, nem ám csak úgy felületesen az előszobában ledekkolva. Közben az álom maradéka is kiröppent a szememből, kicsit felfrissítettem magam is, mégiscsak a szomszédasszonyom a ritka vendég. Adjuk meg a módját.
- Csinos vagy így is, próbálom viccesre venni a figurát, de azért mégsem így akarsz elmenni a buliba, nem igaz? - és közben vigyorgok hozzá, látva savanyú ábrázatát, sejtem valami komoly baj lehet.
- Tévedsz! - Minden szándékom az volt, hogy elmegyek. Abban nincs is hiba, hogy mit vegyek fel, már oda is készítettem mindent, ami szükséges. Még válaszoltam is a meghívóra, kilátásba helyezve, ha egyedül megyek is, vissza nem biztos - és közben látom már vigyorog.
Közbe szólnék én, de nem hagyja, máris hangot vált és kis élt érzek ki a hangjából, amikor ezt mondja...
- Abban is tévedsz, hogy egyedül mentem volna. Ez csak eddig volt így. Ahogy megemlítettem a szándékomat, a barátom egyből méltatlankodott, hogy rá nem is gondoltam? - Azt kérdezte ugyanis, tán egyedül akartam menni erre a bulira? - Mondtam én neki, ááá dehogy, csak nem mertem előhozakodni ezzel a kérésemmel, mi lenne, ha velem jönne? Féltem a visszautasítástól. Meg is beszéltük ezek után, hogy együtt megyünk. Kiválasztottuk még a menüt is, meg egyebek... megnéztük a neten még a vendéglőt is - olyan régen voltam már arrafelé - hol is van, ahová igyekszünk? Tudod azóta sok minden megváltozott arrafelé, de az étterem az biztos ugyanott van...
- De aztán, ahogy percről percre visszazökkentünk a csendes hétköznapokba szokásos skype módon, egyre világosabbá vált mindkettőnk számára, hogy lehetetlen még ez az egyszerű, természetesnek tűnő dolog is, hogy elmenjünk egy vacsoraestre. Húzós, ezt mindketten megállapítottuk. Nem csak azért, mert nem olcsó a kaja... minden egyéb kijózanítólag hatott mindkettőnkre. - A fenébe, hát ilyen nincs! - kiáltott fel.
- Megértelek. - mondtam kissé elgondolkodva az előadottak hallatán. Nálam is sokadika van. Azt sem tudom hogy élem meg a hó végét. És akkor egy ilyen nem várt dolog. Erre nem lehet elég korán felkészülni. - Megértelek. - ismételtem meg, de már nem volt kedvem mosolyogni.
Aztán folytatta
- Különben is, azok a régi munkatársak, kollégák, akiket ismertem és szerettem, ott sem lesznek. Ki tudja kivel hozna össze ez az este? - Nincs szükségem meglepetésekre. Abból már volt részem elég.
Éreztem, hogy szinte ugyanolyan lendülettel próbálja magát meggyőzni arról, hogy miért nem megy el erre a találkozóra, mint amilyen habitussal az ellenkezőjét tapasztaltam pár nappal ez előtt... Ilyen a mi formánk! Igen. Képesek vagyunk hátraarcot csinálni mindennek, ami talán még jó is lehetett volna... Nincs mit sajnálni azon, amit meg sem ismerünk... Nem gyávaság ez - gondoltam, egyszerű realitás. Szembenézés azzal, ami nem lehet. Mit veszítünk ezáltal? Barátokat? Hiszen nincsenek is. Az a milliő, amibe csöppentünk volna, nem is mi vagyunk. - Ezt tudtam én is nagyon jól, ahogy hallgattam a szomszédasszonyomat, beláttam ő ugyanabba a cipőbe jár, amibe én is már igen régóta.
- A szándék megvolt. Gondolj erre. Nélküled is lezajlik az az este... és mivel őszintén megírtad, hogy komoly oka van annak, hogy nem mész el, egy percig se bánd. - Az nem a mi világunk!
- Gyere, igyunk egyet a nem létező barátokra, a régi munkatársakra, akik voltunk valamikor... rád, aki most is a bálkirálynő lehettél volna, de lásd be, elmúlt az idő, de még sok szépet tartogat számunkra az élet, és itt ez a lényeg.
Miközben beszéltettünk, elmúlt lassan az idő, estébe hajlott a nap, már rég túl voltunk a kezdetén, másra terelődött a szó. Sokkal hétköznapibb és fontosabb dologra.
- Mit főzzünk vacsorára? - kérdeztem csak úgy mellékesen, hogy eltereljem végre a gondolatot is erről a még mindig nyomasztó témáról.
- Csináljunk ketten egy Tettye tálat, két személyre, felelte felbuzdulva, fele annyi árban. Te engem, én meg téged szolgállak ki - és már nevettünk is az egészen, ami kis híján rányomta bélyegét az egész esténkre.
…
Kép: net
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
"Amit ma sem értek... (1)
Örültem annak, hogy tetszett az írásom. Igyekeztem azt a hangulatváltozást kifejezni, amit akkor éreztem és szavakba foglaltam. Ezek szerint sikerült megnevettetnem néha, azt aki ezt más írásaimban mindig is hiányolta. Azt mondta ugyanis: egy kis humor még elfért volna benne. Jó! - gondoltam. Csak azt nem értettem, az olvasóm szerint miben nyilvánult meg a "bipoláris" zavar? Mert ezt a jelzőt alkalmazta. Hol volt az írásomban a depressziónak halvány jelenléte is, esetleg a gyanúja? Legfeljebb egy kis lemondás-féle érződhetett, amit úgy is éreztem akkor, amit igyekeztem megfogalmazni. De annak a beismerése, hogy valami miért nem megy adott szituációban, miért fejez ki egyben zavart viselkedésmódot is egy kívülálló szemében? Ez az, amit ma sem értek...
Ha valamit hosszú ideje nem követtél el, nem tettél meg érte semmit, mert távol tartottad magad mindattól, hogy szembesülnöd kelljen vele..., vagy azért, mert a körülményeid nem tették ezt lehetővé, és ennek folytán nem vettél részt egyetlen egy - számodra fontos - eseményen sem... Elutasítottad, vagy inkább megtaláltad a magyarázatát annak, hogy miért nem, mint azt, hogy igen?... az miért lenne egyben egy zavart viselkedési forma? Ez az, amit ma sem értek...
Nem hagyott nyugton az olvasóm ezen leírt hozzászólása. Szerettem volna, ha bővebben is kifejti, amire nem került sor. Nem kerülhetett sor... mert számára ez nem annyira volt talán fontos. Nem úgy nekem, aki egy valós helyzetet próbáltam vizionálni.
Az, hogy én, vagyis egy amatőr író mit érez valós problémának, ami megakadályozza egyszer az önfeledt kikapcsolódásban, még a gondolata is frusztrálja, ami már akkor keletkezik benne, amikor először felvetődik, hogy valakiket, akiket a múltból ismert, mindenfajta érzelem nélkül, velük egy találkozás mitől válhat számára akkor is fontossá, elodázhatatlanná, nyilvánvalóvá, ő tudja, vagy nem tudja, mitől válhatna akarattá is egyben, hogy egy összejövetel alkalmával le tudjon ülni azokkal az "ismeretlen" emberekkel is akár, egy asztal mellé.
Kivel is találkozhatott volna ott? Nem számára ismeretlenekkel, hiszen régről, a munkája során nem is egy emberrel volt munka kapcsolata. Nem igaz, hogy nem érdekelte. Nagyon is. Nem az érdektelenség volt itt a fő szempont. A visszatartó erő. Ki volt ő? Még ekkor sem tudta hová helyezni önmagát.
Igen. Ők jelentették számára az első mérföldkövet. Olyan embereket ismerhetett meg bennük, akik elindították egy bizonytalan jövő felé. A pályafutása ott kezdődött el. Első munkahelye volt. Tanult tőlük, kivétel nélkül szinte mindannyiuktól. Legyen az, és itt nem sorolom fel a ranglistát, mert nem ezen van a fő hangsúly. A mindenkibe mindenki beletartozik, a segédmunkástól az igazgatóig.
Belecsöppent ebbe a miliőbe. Ebbe a munka világba, amit ma sem érti miért lett vége?...
(Folyt.köv.)
Ui... Nagyon fontos, hogy milyen hozzászólásokat írunk egymáshoz. Ezt nem véletlenül mondom. Tapasztalatból tudom. Nagyon is érzem. Azon amatőr írótársaim próbálkozásai jogosítanak fel erre a következtetésre. Olvasva az írásaikat és a hozzászólásokat. Mennyire vetheti őket vissza mindenfajta megnyilvánulás alkalmanként, pusztán egy ilyen hozzászólás miatt:... ("A bipoláris nőktől, azért mentsen meg az Istenem!") Te tudod, hogy ez mit jelent?..."
A kétszemélyes vacsora sokkal kellemesebb lehet, mint egy tivornyába forduló találkozó.
Jól csináltátok!
Pussz, Tündér
Tisztelt Éva!
Ez is tetszett nekem. A bipoláris nőktől, azért mentsen meg az Istenem. Hol szomorúság, hol nevetés volt az írásában. Ezzel az eszközzel ügyesen bánt.
Bokor
Örülök, hogy tetszett az írásom. Igyekeztem ezt a hangulatváltozást kifejezni, ha sikerült megnevettetnem néha, az jó. Csak azt nem értem Ön szerint miben nyilvánul meg a bipoláris zavar? Hol van itt a depressziónak halvány gyanúja is? Legfeljebb egy kis lemondás-féle érződik. De annak a beismerése, hogy valami miért nem megy, miért egy zavart viselkedésmód?
Éva
Ez is tetszett nekem. A bipoláris nőktől, azért mentsen meg az Istenem. Hol szomorúság, hol nevetés volt az írásában. Ezzel az eszközzel ügyesen bánt.
Bokor
Ezek szerint nem mentetek? Mit is mondjak? Még eddig én sem voltam egyiken sem. :)
95-ben jött el onnan, mert felszámolták a céget, 68-ban ment oda, tizennyolc évesen. Valahogy eltelt az idő. 44 éves volt, amikor eljött onnan. És most??? Tizenhat éve nem látta őket. Azóta megfogyatkoztak kissé. Azokra emlékszik, akik "elmentek", érdekes? És akik még itt vannak, vajon emlékeznek-e rá? :-(
Hát igen! ez a való világ! lesz még rosszabb is. Mi még viszonylag jól élünk....
joboszi
Igazad van! A szomszédasszonyom meg lehúzta a redőnyt. Neki is igaza van. :-)
Köszi, hogy olvastál!
Pussz,
Éva
joboszi