Az érték, mi vagyunk!
Látogatók száma: 60
Olvasom a termék bemutatót. Az ismertető, a betűk nem elégítik ki az iménti kíváncsiságomat. Valami egészen más vonzott ehhez a hirdetéshez. Nem a termék. Egy mondatot, egy kérdést juttatott az eszembe hirtelen, attól az idegentől, aki fontos volt egykor.
„Milyen fülbevalót hordasz?” - kérdezte a férfi.
(A termék leírása vonzotta az érdeklődésemet, de valami még inkább. Szeretem az ezüst rideg-hideg fényét, a belecsempészett csillogást. Egy mozdulat, apró rezdülés, egy rá vetődő fénysugár elegendő volt, hogy megmutassa mire képes...)
„Ezüstöt” – feleltem.
(A kérdése továbbra is ott csengett a fülemben. Csak arra tudtam gondolni, semmi másra. Talán nem is volt akkora jelentősége , de valamiért megkérdezte? Vajon miért?)
Most mi vonzott ide, ehhez a termékhez?
(Miért kérdezte vajon? Mit látott belőlem, amiről én nem tudok. Nem érzékelem? A képernyő rideg, hideg képkockái vajon mit hoznak ki az ember arcából, ha egyszer magam is látom mennyire rossz minőségű, szaggatott... De lehetett egy pillanat, amikor megcsillantotta fényét az a kis mütyürke, medál, amit hordok? Nem értem.)
Közelebb hozom az ezüst függő viselője képét. Utólag azt mondom, kár volt. Nem is hinné el a felvétel készítője, hogy mekkora csalódást tud okozni azzal, hogy ezt lehetővé teszi. Az imént még csak a fülbevaló volt számomra az érdekes, most viszont már a viselőjét látom magam előtt, apró részleteire lebontva, mutatja az arcát, felnagyítva. Mennyi hibát fedezünk fel ilyenkor, amit elrejteni szeretnénk? És ami itt van előttünk.
A szépsége egy pillanat alatt elillant. Másodrendűvé, érdektelenné, majd taszítóvá vált számomra. Az ezüst függő viselője minderről persze semmit nem tudhatott. Vagy, ha igen, annyira elfogult lehetett saját magával, nem törődve a valósággal, nem is gondolva arra, mit is jelenthet egy közeli, felnagyított képkocka róla.
Már nem is a fülbevaló volt az érdekes, hanem az arc. A közelre hozott, felnagyított arc, ami megmutatta minden apró hibáját, (apró szőrzetet, lyukakat, hegeket, szarkalábat, vastagon bevont szempillákat, durva szemöldököt, tág pólusokat ) mit arcán viselt tudatlanul, számára ismeretlenül a modell. Az imént még oly csodálatosnak tűnő nő szépsége eltűnt, már csak egy, az arcát borító vastag krémmel fedett tökéletlen bőre pillanatfelvétele volt ez, egészen közelről, megmutatva számomra a valóságot. Mit, ha nem tudok, talán nincs is.
Még e tökéletes szépség is képes csalódást okozni egy olyan halandó számára, mint amilyen én vagyok, ha azt megmutatják igazi valójukban. Tele hibával, amiről azt hitte nem létezik, vagy csak egyedül ő tudta. Nem úgy van az. Mi, akik nap, mint nap ezzel a kíméletlen valósággal szembesülünk, tudjuk és nem rejthetjük el a gyerekkorból visszamaradt himlő okozta hegeket, apró lyukacskákat mégoly vastagon felvitt fedőkrém is takarja. Hiúság a nevünk, ha mégis elrejteni próbáljuk.
A szépség belülről fakad. Az ezüst függő csak egy kellék. Egy melléktermék, mely inkább azt mutatja meg, amit elrejteni szándékoznánk, arra hívja fel a figyelmet, amire éppen, hogy nem kéne. Ez a jól bevált trükk, az amúgy szépnek mondható arc mimikája nélkül szinte semmit nem jelent. Rideg és hideg ez az apró, csepp alakú, édesvízi, tenyésztett gyönggyel díszített csillogó-villogó ezüst függő. Csak egy tárgy, egy fülbevaló a viselője nélkül. Az érték, mi vagyunk!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
- akkor is megmutatja, amit pedig más elrejteni próbál...,
- köztudottan - nyilvánosan teszi magát nevetségessé, amit elkerülhetne, mégsem teszi...,
az ne csodálkozzon, ha ennek az lesz az eredménye, hogy egy kívülálló, aki talán nem is annyira az, mint ő gondolná, előbb-utóbb megmondja a tutit.
Hogy mégsem jelentett ez számára mást, mint hogy ellenséget vélt benne felfedezni? Úgy gondolta, el kell őt taposni. Ez legyen az ő baja.
Higgye továbbra is azt, tudja meg, amit más már a saját bőrén keresztül megtapasztalt, érezze át, amit más már régóta tud.
Mert az, hogy belássunk valamit, soha nem késő, nem kellene egy kívülálló felnyissa a szemünket, vagy erre felhívja a figyelmet, saját maga is rájöhetett volna, végre. De, ha egyszer nála ez nem így működik?
Így viszont, ha közben más meg tudja milyen vélemény kering róla, de gyáva módon - minden előnyét még mindig kihasználva - ezt egyenesen nem meri a szemébe mondani az illető?!...
Homokba dugni a fejét még mindig könnyebb, azt hiszi...
Az ilyen ember, aki a másik bőre alá kúszik, és levakarhatatlan - mint mondja az "imádottja", másra nem, csak sajnálatra méltó.
Volt idő - múlt idő - amikor ugyanerre másnak hívta fel a figyelmét, nem éppen kíméletes módon, nem minden érdek nélkül. Hát jusson eszébe! :-)