Álarc masnival
Látogatók száma: 70
Oly sokszor hallottuk már, hogy a puding próbája az evés, s csak legyintettünk beletörődve. Azonban, amikor saját bőrünkön tapasztaljuk a "puding lét" érzését, bizony néha arcunkra fagy a mosoly...
Nem igazán voltam sosem szerelmes típus, gyakorlatilag kétszer történt meg velem, bár az egyikről nem tudom eldönteni, hogy mindent felemésztő szenvedély volt e csupán, amit szerelemnek hittem, vagy valóban szerettem e azt a bizonyost. Igazából jelenlegi történetem kapcsán mondhatni lényegtelen szál a múltbéli érzelmi életem boncolgatása, hiszen minden kapcsolat más és más, illetve két ugyanolyan érzés sem születik meg az emberben, főleg nem különböző férfiak tekintetében.
Nos, a dolgok közepébe vágva, egy novemberi napon ismertem meg a(zt hiszem) nagy Ő-t, és két szempillantás, vagyis emberi időben mérve két hét alatt annyira levett a lábamról, hogy magam sem értettem hol vagyok és pontosan mibe is csöppentem bele. Óvatosságom és folyamatos földön járni akarásom ellenére próbáltam ellenállni a hirtelen jött felkavaró érzelemdömpingnek, de bármennyire is tiltakoztam ellene, mégis be kellett vallanom magamnak, hogy fülig belezúgtam a pasiba és gyakorlatilag mindent szeretek benne, bármennyire is amerikai romantikus filmbéli szövegként csengenek vissza szavaim. Ezzel együtt persze megérkezett a vízözön és kételyek sorozata, amelyekkel többnyire magam ostoroztam, azon morfondírozva egyre, hogy nem ér-e véget varázsütésre ez a hirtelen boldogság. Az első és sokadig ébredés után is megnyugodva konstatáltam, hogy -nem- ez esetben nem tündérmeséről van szó. Még fel sem eszméltem gyakorlatilag a hihetetlen szerelmi vallomásból, melynek utóhatásai közél tartoznak a remegő térdeim és azt hiszem elkerekedő szemeim is (ismét hozzátenném, nem vagyok egy szerelemgép és mindig is igyekeztem a földön járni a magam realista-félig pesszimista módján), elérkezett egy újabb lépcsőfok az életemben.
Komoly felnőtt emberek lévén egy komoly kapcsolatot, komoly alapokra kell fektetni, nem lehet tiniként kezelni az életet, ezzel együtt nem lehet "esti randikból" kideríteni, hogy valóban működik-e a fent említett szerelem. Nem is húztuk sokáig a kérdést, gyakorlatilag két hónap után összeköltöztünk és itt kezdődött az én Kanossza-járásom.
Eddigi éveim alatt mindig is a függetlenségre, és arra törekedtem, hogy nőként, egyedül és önállóan is megálljam a helyem a nagyvilágban. Próbáltam nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy ne legyek gyámoltalan, elesett és ezt olyannyira sikerült magamba nevelnem, hogy egy sebtapaszt sem kérek szívesen mástól, főleg ha egy nagybecsű hímről van szó. Gyengeségemet, elesettségemet igyekeztem nem mások elé tárni, sőt igazán az okoz számomra nehézséget, ha kiderül a turpisság, egyszóval nem nehézségeim háttere visel meg leginkább. Nos, a szerelmemmel összeköltözvén, aki gondoskodó és aggódik értem és még a kávét is ágyba hozza, elég nehéz eltitkolni, ha valami fáj, vagy ha valami gondom van. Jó egye fene, ezt a békát lenyelem és még valahol igazán szívmelengető érzés is, hogy valaki gondoskodik rólam.
Azonban minden érmének két oldala van, egyszóval a szerelmet és a mézes heteket félre rakván a szürke hétköznapok néhanapján zsörtölődést, bántó szavakat és erősebb hangsúlyt hoznak az ember lányának életébe, amitől jómagam megrettentem és elgondolkodtam, hogy milyen pudingot főztem én magamnak. Ellenben tudom, hogy nem vagyok jómagam sem könnyű eset és bármennyire is tiltakoztam a dolgok normális sodrása ellen, nekem is át kell esnem az elkerülhetetlenen és magamon kívül mást is közel kell engednem magamhoz, annak hibáival és alkalomadtán rossz kedvével együtt- bár hozzá kell tennem, akadt néhány álmatlan éjszakám, mire megértettem ezt magammal.
Olykor-olykor nagyon borúsan látom a mindennapjaimat és hajlamos vagyok arra, hogy feladjam és hazakullogjak, de szerencsére rájöttem mit veszíthetek ezzel. A maradni akarásom jóval erősebb, mint a menni akarás és hiszem, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, de ez valami nagyon jónak a kezdete....
A cikket írta: írólány
Hozzászólások
időrendi sorrend
Én is örülök, hogy a maradás mellett döntöttél. Hidd el, bármennyire erős is az ember lánya, jöhetnek olyan nehéz pillanatok az életben, amihez bizony kell egy férfiváll. Támasznak vagy csak kisírni magad rajta. Többek között ezért (is) jó, ha szeretetteljes kapcsolatban élünk.
Sok sikert és sok boldogságot nektek!
Pussz,
Tündér
Kívánom, hogy sikerüljön! Az együttélés sosem zökkenőmentes. Mindig feladunk valamit, de kapunk is cserébe valamit, mert ezt mindkét fél átéli, mindkettőtöknek változik az élete, nem is kicsit.
Tudom, egy erős, független nőnek nehéz elfogadni, vagy egyáltalán felismerni azt, hogy milyen jó érzés is, hogy van valaki, akire számíthat, hogy nincs egyedül. S a dolog oda-vissza működik.
Nagyon jó írás!
Puszi, V.
Jó az, ha leírjuk, és megpróbálunk tisztába jönni az érzéseinkkel. Fel a fejjel,... adj még időt magadnak és a társadnak is. Egyelőre jó, hogy a maradás mellett döntöttél. Nem lehet mindig csak jó, kell egy kis rossz is ahhoz, hogy értékelni tudd a jót és tisztába kerülj magaddal. Olyan kapcsolat nem létezik talán, hogy minden szempontból tökéletes... :-)
Én örülök a döntésednek.
Pussz,
Éva