A névnapi ajándék

Látogatók száma: 42

Mikor a névnapi ajándékot....

Gyermekkoromban sosem voltak nagy ünnepek a névnapok és a szülinapok, de azt mindig megpróbáltuk kitalálni, hogy az ünnepelt minek örült volna. Azonban ezeket saját kezűleg készítettük el.

Nos, a házasság igen sok kompromisszummal jár, akkor is tudtam, azonban ha ez átcsap a megalkuvással, a háttérbe szorítással, azt már igen nehezem fogadtam el. Szenvedtem tőle, hiába tettem szóvá, mindig azt kaptam, örülj, hogy befogadtunk! Na ez fájt aztán a legjobban.

Megtörtem. Szinte minden cselekedetemet alárendeltem a nagyszerű család "akaratának". Meg akartam felelni, s ezáltal kezdtem elveszíteni önmagamat, de ez már csak a házasság felbomlása után tudatosodott bennem, hogy mennyire is.

Nos, jöttek azok a nagy sikerű névnapok! Ráadásul az enyém. Az egyik este a férjem - mostanság már ex - szinte kiadta házi feladatként, hogy írjak össze legalább öt ajándékot, aminek örülnék, de nehogy nagy értékben merjek gondolkodni. - Sosem tettem, mert anyámék mindig azt tanították nekem, hogy csak az a tied, amiért megdolgoztál.

Aha! Aminek örülnék! Persze fel sem merülhetett a könyv, vagy egy szótár, mert azt ők nem tudják megvenni. Csak is "asszonyos" lehet az ajándék.
Akkor legyen egy - akkoriban divatos volt - indiai táska! Egy közeli városban meg is lehetett venni.

Épp akkoriban jártam német átképzésre, de azt fel sem fogták, hogy az ott eltöltött nyolc órás tanulás után örültem, ha a legkorábbi busszal - ami legalább egy órás út volt - hazajöttem.
"Ha már úgy is ott vagy, vedd meg azt a táskát!" - szólt a nagyszerű parancs. "Tartsd meg a számlát, s az alapján anyám visszafizeti az összeget. Vidd el, hogy legyen ideje becsomagolni!" folytatódott nagyszerű uram és parancsolóm utasítása.

Megtettem, elvittem, "a pénzt majd a fiamnak adom át", hangzott anyóskám javaslata. Rendben. Miért ne?

S, eljött a várva várt névnap!

Vendégek be, leültetve, megkínálva, mosolygó arc feltéve, s jöttek sorban az ajándékok. Kibontás, öröm, majdnem, hogy tapsikolás.
Ekkor anyósom átadta apósommal az ajándékot. Kibontottam. S, íme ott volt az általam megvett táska. Köszönöm - puszik, mosoly. S, a férjem bökdösni kezdett. "- Nem is mondtad, hogy mennyire örülsz, erre vágytál már régóta!"
Szemem elkerekedett, tényleg csodálkoztam.
"- De hát, ezt a héten vettem meg Szolnokon!" - hangzott a válaszom, mely nem igen aratott nagy sikert.
"- Ne viccelj már megint?" - hangzott az egyik rokon kérdése. "- Tegnap volt anyósod, azaz anyukád, hogy örömet szerezzen neked! Ő mondta!"
"- Ja, biztos, csak rosszul emlékszem, nemde?" - S, ezzel le is zártam a témát.

Mikor elmentek a vendégek, anyósom megkérdezte, hova tettem a csomagolópapírt. Kellene neki, mert nem sokára itt a karácsony.

Meg is kaptam azt az ajándékomat is, de sikerült azt felszakítva felbontanom, mivel megint nem sikerült anyósom szívébe bekerülnöm, ahova nem is akartam.

Mi ebből a tanulság!?

Inkább ne tartsunk névnapot azokkal, akik így szeretnének ál örömöt szerezni nem nekünk, hanem önmaguknak. Inkább egy szelet csokoládé, mintsem ez az álságos boldogság!