újabb események régebbi események további események
10:07
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
22:55
Ilona új cikket töltött fel
21:17
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
19:59
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
19:58
Ködmadár új cikket töltött fel
19:05
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
18:07
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
14:51
Ilona új hozzászólást írt egy cikkhez
09:05
zsoltne.eva módosította a cikkét
16:58
Zet új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
16:58
Sáriell regisztrált a weboldalra
14:10
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
12:08
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
10:26
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
09:26
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez
20:51
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
20:20
Anyu új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
20:10
Yolla új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
20:08
Yolla új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
20:04
Ilona új hozzászólást írt egy cikkhez

Apai szigor

2011. június 22. - Látogatók száma: 71

Nincs az a könyv, ami felérne a megtapasztalt eseményekkel. Egy egész életre szóló tanulságul szolgál. (Egy könyv olvasata után meg akartam osztani az élményt. Valaki gyermekkoráról szólt, de nem lehetett. Nem járulhattak hozzá.)

Első pofon

Apám akkora fülest lezavart, hogy a vizes kövön, kis híján elcsúsztam. Amikor visszanyertem az egyensúlyomat a meglepetésből felocsúdva, felháborodottan kérdeztem: – Ezt most miért kaptam? Anyám megpróbált közénk ugrani, de már későn. Tudta, hogy ezt a pofont apám neki szánta. Tudtam én jól, hogy nem szolgáltam rá, hogy megüssön, hiszen az előszobát mostam éppen fel. Egyre vártam a válaszát, de csak dühös bika módján méregetett. Látta a krokodil könnyeket hullani a szememből, és hirtelen elszégyellte magát. Maga sem érthette, az iménti dühét, ami hirtelen volt, és kiszámíthatatlan. Láttam a zavartságát és most már én sajnáltam őt, hogy ennyire felhúzta magát. Nyilván megérdemeltem. – gondoltam. Ha nem most, akkor talán később.
Apám mindig nagyon nehéz munkát végzett először a bányában, majd kint a szőlőben várt rá szinte minden fizikai munka. Nem lehetett azt egy percig sem kétségbe vonni, hogy az érzései hasonlóan, mint a munkája durva és primitív. Ritkán fejezte ki az érzelmeinek ezen részét felénk, gyerekei felé. Sokan voltunk. Ritkán teljes létszámban. Mindig valaki más. Most én voltam a soron.
Biztos voltam benne, hogy a köztük zajló vitatkozás következménye volt ez és nem irányomban egy rosszul sikerült reakció, hiszen meg sem szólaltam. De elég volt a puszta jelenlétem az amúgy felajzott vita hevében és elcsattant az a pofon. Igaz szikrázó erejű volt, apám hirtelen haragja gyakran megnyilvánult, de ez volt életem első pofonja, érthető volt a döbbenet mindkettőnk részéről.
Szükségtelen volt anyám vigasztaló szava, mert hallottam a veszekedésük témáját és tudtam jól milyen nehéz az életünk. Megértettem már akkor gyerek fejjel, hogy ennek így kellett lennie. Tanuljam meg az élet nagy dolgaiban hol van a helyem.

Második pofon

Apám látta a felcseperedésünket, azt is, ahogy anyu határozott szigorral próbál rendet, fegyelmet teremteni, több-kevesebb sikerrel, nyomatékot adva néha, oda-odasózva közénk a fakanállal, vagy éppen, ami a keze ügyébe került. Apámtól nem tartottunk, mert kevés időt tudott csak velünk tölteni, hiszen a munkája elszólította otthonról. Csak akkor láttuk viszont, ha éppen pihent, munka előtt még aludt egy keveset. Állandó éjszakás volt a bányában.
Ahogy teltek-múltak az évek és a kis békákból, négyen voltunk lányok, szép fiatal teremtésekké alakultunk át apám se állta meg megjegyezni néha, ahogy végigmért. Ilyenkor azt mondta: – Túl rövid a szoknyád! – Miért festetted be a hajad? – Mi az a szemed körül, a bányában voltál? Nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről, így hát ellibbentem előtte, megpördültem és csak annyit mondtam. – Ez a divat apukám! Bele kellett törődnie, hogy a lánya felnőtt és az életét maga járja, de azért jó lesz odafigyelni rá – gondolhatta.
Mindig tudtam mikor kell hazamennem, megvárva, míg elszólítja a kötelessége. Csúnya dolog volt tőlem nem mondom, de mással voltam akkor elfoglalva. A férfi hazakísért és lestük, ahogy apám hiába nézelődik hosszú glotgatyájában keresve, kutatva, vajon merre járok? Miért nem jövök,… későre járt. Aztán amikor már láttam elindulni a munkába, hazamerészkedtem… Anyám ilyenkor nagyon dühös volt, de soha nem bántott, annyit mondott: – Csak apád meg ne tudja!!!
Múltak az évek és én sikertelen házasságom után beleszerettem egy férfibe. Összeszólalkoztunk kint a szőlőben apám jelenlétében és én a vita hevében pofon vágtam a barátom. Apám arcát egyre jobban elöltötte a vér, és a következő pillanatban, hirtelen lezavart egy fülest, ami nagyot csattant. Annyit mondott: – Férfi embert soha nem ütünk meg! Tanuld meg ezt lányom!... Igaza volt. De apám második pofonja se tudott érvényt szerezni ezen állításának. Férfiúi felsőbbrendűség – gondoltam akkor, de tudtam hibát követtem el, melynek az volt a következménye, hogy a barátom elment.

A cikket írta: zsoltne.eva

5 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. július 3. 06:07

megtekintés Válasz erre: heleenke - 2011. július 3. 00:11

Szia Éva!

Én sosem voltam híve a testi fenyítésnek, de tudom, hogy valamikor ezzel a módszerrel
vívták ki apáink az őket megillető tiszteletet. Érdekes dolog, hogy mennyivel jobban respektálták gyerekek a szüleiket, mint most a mai világban.
Tetszett az írásod1 Őszintén tudsz vallani a kellemetlen dolgokról is!

Puszillak

heleenke

Kedves Heleenke!

Szeretem a beleérző képességedet, minden hsz-ednél ez nyilvánul meg.
Az én apám a tiszteletet bennünk gyerekekben, és a környezetében, nem utolsósorban anyám szemében azzal érte el, hogy keményen dolgozott és megteremtette a család számára az otthon biztonságát.
Az ilyen eszköz azt a célt szolgálta nála, hogy tudjuk, hol a helyünk.
Egy jól irányzott pofon többet ért, mint egy egész estét betöltő prédikáció.
A mai apák nem ezt teszik, beszélnek a gyerek fejével, aztán vagy van foganatja, vagy nincs. Az eredménye ennek a módszernek, ha körülnézünk látjuk nem igazán éri el a hatását... a gondolatot lehetne folytatni, hogyan jutottunk el odáig, hogy egy mai apát a családja sem tiszteli..., széthullanak a családok...

Puszi,
Éva
2011. július 3. 00:11
Szia Éva!

Én sosem voltam híve a testi fenyítésnek, de tudom, hogy valamikor ezzel a módszerrel
vívták ki apáink az őket megillető tiszteletet. Érdekes dolog, hogy mennyivel jobban respektálták gyerekek a szüleiket, mint most a mai világban.
Tetszett az írásod1 Őszintén tudsz vallani a kellemetlen dolgokról is!

Puszillak

heleenke
2011. június 23. 16:01
Cáfolom. Férfi volt, mégsem hagyott el. Ezért nem! :-)
A többiben igaza volt, de ha egyszer apám lánya vagyok, vagy nem tudta? Na mindegy. Megtudta.

A bevezetőt nem baj, ha nem érted, én igen. :-)

Köszi, hogy végre itt vagy!
Éva
2011. június 23. 10:30
Ezt jól mondta apád;-) "Férfi embert soha nem ütünk meg!" Az nem üt vissza..., de mindennel együtt el fog hagyni, ha "férfi"!
Persze ez csak a ódivatú világra volt érvényes. Ma már a csajok verik egymást a discok előtt, és a pasik nézik karba tett kézzel...
Jó írás! Tetszett!
Üdv, Pinokkió

A bevezetőben azt az írás/olvasás részt kicsit nem értettem...
2011. június 22. 21:49

megtekintés Válasz erre: Bianka - 2011. június 22. 21:37

Én azért sajnálom azt a két ütést.:(

Érezted már, hogy eluralkodik rajtad a düh, megbántottak, tehetetlennek érzed magad. A felelősség rajtad, kiborulsz....? Na jó nem folytatom.
Én megértettem őt, mert benne voltam a folyamatba... Egyébként áldott jó ember volt az apám. Csak néha volt kemény, mert annak kellett lennie. Talán éppen a szerepcsere miatt, hogy anyám volt az, aki bennünket ugym. kordába tartott, de nem volt elég erős kezű. Két bátyám is szorult, ha rászolgáltak.
2011. június 22. 21:37
Én azért sajnálom azt a két ütést.:(
2011. június 22. 20:58
Köszönöm lányok, Didzsi és Lilahold! Ma apás napom van. :-)
2011. június 22. 19:31
Kedves Éva!
Nagyon tetszik az írásod. Igazad van, hogy a megtapasztalt események egy életre tanulságul szolgálnak.
 
2011. június 22. 19:08
Ezt most te írtad? Hihetetlen jó írás!
2011. június 22. 17:31
Kedves Angyal!

Köszönöm a válaszod. Azért az a két pofon, ami elcsattant nem olyan tragédia. Nem követte több, pedig bőven rászolgáltam volna, ha anyu nem tusolja el apu előtt, aki hirtelen haragú volt, éppen ezért a dolgainkat. Anyutól soha nem kaptam egy pofont sem, csak szidást, de az hidd el jobban fájt.

Bizony mi nagy család voltunk és az akkori nehézségek bőven kikezdték néha nem csak a szülőt, bennünket, gyerekeket is. A magunk módján törtünk ki néha-néha. Az aggódásuk jogos volt, mindig anyu tartotta a hátát értünk.
De a szeretet és az összetartozás dominált! :-)

Puszi,
Éva
2011. június 22. 16:38
Szia Évike!!! Érdeklődéssel olvastam a cikkedet. Bizony vannak érdekes élethelyzetek, nekem ez azért furcsa, mert ugyan én is egyszerű családban nőttem fel, nem fordult elő nálunk a durvaságnak ez a formája. Pedig az én szüleim is rengeteget dolgoztak, Apukám sokszor nappal is,éjjel is, máig csodálom, hogyan bírta. Már 83 éves, de máig kerékpárral hordja haza a lekaszált lucernát, vagy mit, a távolabbi kertecskéből. Persze nálunk is voltak szidások, veszekedések, de ezekben mindig én voltam a bűnös! Még ilyenkor sem hangzott el egy csúnya szó sem..,hidd el ez így igaz! Szeretettel üdvözöllek!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: