Döntés

Látogatók száma: 46

A búcsú megmutatja mindig, mi a fontos és mi nem. A tisztánlátást nem homályosítja többé ábránd, vagy félelem.

A nő egy idegen szobában, szomszédok motoszkálásában, távoli gyereksírásban, autók zajában keres valamit, ami messze van, eltűnt. Körülötte ismeretlen minden, még a táj is. Messze a láthatárt nincs mi határolja és az emlékek úszó felhői egyre csak beárnyékolják lelkét. Megragadhatatlan képek, illatok, múló érzések, melyek mintha sosem lettek volna. Mégis ott voltak. Ott vannak.

Tudatom mélyéről ismerős pillanatok rebbennek szét. Könny szökik szemembe. Az a meleg aggódó tekintet, melyet ráncos arc keretez… őszbe vegyülő tincsek simogatják itt-ott agyam tekervényeit. Egy leheletnyi emlék a szívembe mar. Meglepő. Mennyi részlet, tisztán és sugárzón lebeg előttem. Akkor még tele voltam várakozással, izgalommal, és tervekkel. Döntést hoztam és félelem nélkül indultam el.

És Ő! Észre sem vettem! Nem tudtam, hogy ennyire szeret. Azt sem, hogy én mennyire szeretem. Lágyan mosolyogva köszön, átölel és én rohanok tovább. Meg sem látom a könnyeit, hisz tele van a fejem álmokkal. Ő csak csendben és szerényen vár, meleg tekintete biztonságot ad és az új világ hívogató zamata elborít.

Ma, itt a hétköznapok nyálkás-esős és csalódottságot hozó szele fagyasztja szívemet. Az arcomba vág. A húsomat tépi a kilátástalan gát. Az erőm elhagy, lassan szétoszlik minden jóérzés. Csak a hideg semmi marad. Nem. Nem fáj. Csak elfogyott a könnyem. A tükörben már nem látom magam. Csak azt, amilyen lenni szeretnék. Az telepedik rám. De nem vagyok az. Az évek során magamra vettem néhány arcot, amik védenek. Mondhatnám így tökéletes lettem, hiszen azok olyanok, ami bennem sosem volt meg. Erő, hatékonyság, kitartás, hűség és tudás. De ők nem én vagyok. Rutinosan húzom elő őket a cilinderből. Megtanultam a bűvészmutatványt, még tetszetős is. De csak trükk, nem varázslat. Ócska. Unalmas. Trükk.

Most ismét döntést hozok. Egy újat. Menekülök. A tervek és izgalmas képek, az erőpróba, amit szárnybontogatásnak szántam véget ért. Tanulni jöttem és most be kell látnom, nem terem itt tudás számomra. Ez nem az én utam.

A búcsú megmutatja úgyis, mi a fontos. A távolság éles kontrasztot ad. Most is. Igen már tudom. Annyiszor mondtam, hogy távolról könnyebb szeretni, de most érzem igazán ennek a valódi súlyát. Itt, a gyomrom táján. Szorít és megríkat, mégis boldoggá tesz, hogy tudok érezni a dühön és az önvádon kívül mást is. A bizalmam, az ő ereje, a tudat hogy van, létezik, még akkor is, ha sokszor nem értünk egyet, az ő óvatossága, gondossága és minden keserve, minden mintha az ellentétek vonzódásában tökéletes tükörképei lennénk egymásnak. Tanítjuk egymást, ő engem és én őt, még akkor is, ha nem engedi. De egyetlen dolog sosem változik. A szeretetem iránta, ami egyszer talán őt is meggyógyítja. A fáradt lelkét.

Besötétedett. A felhők bársonya szétolvadt az éjszakában. Az autók zaja, a szomszédok neszei ismét elhatoltak a nő tudatáig. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Könnyezett, így néha egyszerűbb nehéz döntést hozni. Újra. Már meg sem lepődött. Csak a könnyeken, amelyeket ezúttal nem a kín, hanem a megnyugvás rajzolt arcára. Egyszerűen lehulltak róla a kétség sziklaszirtjei. Ezt azonban senki sem látta, ott a sötét éjszakában, csak ő merengett tovább mozdulatlanul.

kép:internet

A cikket írta:

előző cikk

4 szavazat