újabb események régebbi események további események
20:07
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:05
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Tündér módosította a naplóbejegyzését
23:10
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:32
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
22:10
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
21:42
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését

Gyermekem Attila

2010. június 30. - Látogatók száma: 49

A SORS igazságtalansága, hogy életünkben megjelenő terhek elviselése nehezebb, mint akiknek kedvezőbb anyagi helyzet jut, mert mi a vállunkon hordjuk a mindennapok terhét.

Élettörténete - röviden

Kisfiam késve, koraszülöttként, két egészséges gyermekem után hét évre jött a világra. Már terhességem se ment simán, az irodából mentők vittek kórházba. Orvosom ajánlotta, hogy meg kell szakítani a terhességet, mivel előre látható, hogy gondokkal kell küzdenem, s a végkifejlet is kétséges.
Abban az időben tiltott volt az abortusz, de elmondta, hogy két egészséges, élő gyermek esetében problémás terhesség feloldást jelent a tilalom alól. Én vallási és érzelmi okokból ragaszkodtam megfogant gyermekemhez. Az orvos végig otthon akart tartani, de én vállaltam az irodai munkát, természetesen orvosi felügyelet alatt álltam.
Orvosom előrejelzése beigazolódott. Gyermekemet születési súlya miatt tovább tartották kórházban, bejártam hozzá szoptatni. Attila két hónapos korában el kellett foglalnom munkahelyemet. Felváltva három asszony vállalta az otthoni gondozását, később a bölcsődében helyeztem el, ahol rendes gárda vigyázott rá.

Másfél éves korában Budapestre kellett vinnem klinikai kivizsgálásra, ahol megállapították nála a Down-szindrómát. Betegségével kapcsolatban mindent elolvastam, s nagyon elkeserített, mikor megtudtam, hogy gyógyíthatatlan. Kétéves kora körül gondok jelentkeztek a bölcsődében, mert fogékonyabb volt a fertőzésekre, mint a többi egészséges gyerek. Az orvosok szerint a következő tavaszon ki kell venni a manduláját, bár alig múlt két éves.
Műtét után harmadik nap hazavihettem; ugyanis ugrált az ágyakon, és az orvos attól tartott, hogy a túlzott mozgás miatt valami baja történhet. Hamar felgyógyult, ezt követően masszív kiskölyök lett, jól bírta a bölcsődét, mikor elérte a három éves kort, óvodába mehetett. Igaz, kicsit mindent lassabban tanult meg, mint egészséges testvérei, de szépen beletanult a hétköznapi dolgokba, megelőzve sok egészséges társát, – kellő időre szobatiszta lett.

Átlagosnál több gonddal járt Attila nevelése, mint az egészséges gyermekeké. Különben aranyos kisgyermek volt, szerették a bölcsődében, és szerencsénk volt, hogy utána olyan óvónő csoportjába került, aki szívesen foglalkozott vele. Egy óvodai balesete miatt azonban megfájdult a térde, de erről engem nem tájékoztattak. Azt hittem, hogy betegségével kapcsolatos. Mindenhová hurcoltam, mert alig bírt járni. Kapcsolatokat kerestem, hol tudnának rajta segíteni. Közben kinőtte az óvodát, újabb gondok jelentkeztek, mert normál iskolába nem mehetett.
Egy gyógypedagógus adott jó ötletet. Nagy fiam már egyetemre járt, vele együtt kerestük föl Budapesten, a Csalogány utcai foglalkoztató intézet igazgatóját, akinek segítségével, megfelelő kivizsgálások után sikerült Attilát bejuttatni egy számára megfelelő budapesti bentlakásos iskolába, ahonnan hétvégeken és vakációkra hazahoztuk.

Másfél éves kora óta rendszeres időközönként vittem klinikai felülvizsgálatra (hét éves kislányom kíséretében), ahol súlyos esetekkel találkoztam. Ilyenkor hálát adtam a Teremtőnek, hogy Attila betegsége enyhébb a látottaknál. Pszichológussal is találkoztunk, – lehet, az én vigasztalásomra. Én lelkileg kiegyensúlyozottan fogadtam a tényeket, tettem, amit kellett. Inkább fizikailag gyötört meg az a sok herce-hurca, amit egy beteg gyerek szállítása jelent autóbusszal, vonattal, Budapesten villamossal a klinikáig, és még sok más helyre.

Sokan nem tudják, mennyi gonddal jár egy beteg gyermek gondozása, nevelése, ráadásul férjem nem tudta elviselni, hogy beteg gyermeke született! Bennünket – nemhogy összekötött volna a harmadik gyermek, inkább eltávolított egymástól. Kibírhatatlan lett a családi életünk. Rá kellett jönnöm, hogy nagyobb bűnt követnék el gyermekeimmel szemben, ha fenntartom a megromlott családi kötöttséget. Három éves volt Attila, mikor egyedül maradtam gyermekeimmel. Az apa hiányát én pótoltam szeretettel, hogy ép embereket neveljek belőlük.
Más oldalról is bántódás éri a szülőt, aki beteg gyermekét gondozza. Attila rózsahimlőt kapott, helyettes orvos jött hozzánk, hogy kiírjon mellé betegsége idejére. Egy világ omlott össze bennem, mikor kijelentette. „Az ilyen gyerek nem éri meg a 12 évet!” Ezt, így, valakinek az arcába vágni – kegyetlenségnek tartottam! Rettegve vártam az idők múlását, és amikor elérte a tizenkettedik, majd a további éveket, hálát adtam Istennek, hogy nem teljesült szomorú kinyilatkoztatása.

Sorozása idején nem volt elég a szakorvosi igazolás, nekem kellett elkísérnem. Ott álltam Attilával a behívott, csupaszra vetkőzött fiúk, katonák között, az orvosi bizottság előtt. Még jó, hogy nekem nem kellett levetkőznöm a sok hímnemű között… Aztán ez is elmúlt, kibírtam!
Szerencsésnek éreztem magam, mert mindhárom gyermekem, Attila is, megállta helyét. Elvégezte a foglalkoztató iskola minden fokozatát, erről bizonyítványt kapott. Ez olyan eredmény volt, amire nem számíthattam. Utána egy jól fölszerelt intézményben lelt otthonra és munkára, ahol mindenkit szellemi és fizikai erejének megfelelően képeztek. Voltak, akik kijártak üzemekbe, mások az épületben különböző egyszerű munkát láttak el. Nyugalommal töltött el a tudat, hogy jó ellátást kap, az emeleten otthonosan berendezett szobákban hárman-négyen laknak. Mindenkinek külön lezárható szekrénye van. Gondoskodnak szórakozásukról, – az épületet park veszi körül, ott sétálgatnak, néha segédkeznek a kertésznek, nyitott a kapu, kijárhatnak a városba.

Sajnos, a rendszerváltás után romlottak a megélhetési viszonyok, ott is, mint itthon, nehezebb helyzetbe kerültünk. Egyre kevesebb munkát kaptak, aztán semmit. Lassan takarékossági intézkedések miatt elmaradtak a bejáró tanárok, akik a különböző szakköröket irányították. Attila rajz-szakkörre járt, tanárnője szerint tehetségesen rajzol. Igaz, itthon is ezzel tölti idejének nagy részét, alig győzzük rajzpapírral és filctollal ellátni.

Némely ember valamilyen fogyatékossággal jön a világra, – sokuk értékes tulajdonságokkal. Többségük jóindulatú, készséges, és egészséges igazságérzetük folytán nem csapják be embertársaikat. Mégis ők azok, akiket kigúnyolnak, ugratják őket, pedig inkább tisztelni kellene naiv jóindulatukért. Nem tudják megvédeni magukat. Sajnos, nemegyszer a társadalom is igazságtalan hozzájuk. Ha az ilyen ember mások hibájából bajba keveredik, az „értelmesek” elinalnak a helyszínről, – és azok hibájából kénytelenek szenvedni.
Nekem ezen a téren aztán van tapasztalatom, mégsem bántam meg, hogy világra jött, mert melegszívű, jóindulatú gyermek, a gondolataimat is lesi. Szeretettel, türelemmel nála mindent el lehet érni. Testvérei és én is mindig szeretettel vettük körül. Ezért ő is érzi, mivel szerezhet nekünk örömet. Ha szomorkodom, megvigasztal. Rendszerető, szorgalmas, készségesen segít a háztartásban, bevásárlásnál, amíg megvolt a kertünk, ott is szeretett segédkezni.

2003. Nyári vakáció. - Attila harmadik hónapja itthon van. Minden évben több időt tölt itthon, mióta nem kapnak munkát. Rajzait kiraktam a két rekamiéra, – jól mutattak a nyers-fehér gyapjún, olyan az egész, mint egy színes, virágos rét… Érdeklődtem a Könyvtárban, hogy kell készülni egy kiállításhoz? A szabadságon lévő igazgatónőt meg kellett várnunk, – Ő osztja be a kiállítások idejét. Visszajött, telefonon hívtam, utána néhány rajzot vittem neki mutatóba. Megnézte, elővette a naptárát, kijelölte a napot: 2003. augusztus 9-én délután 4 órára tűzte ki az ünnepélyes megnyitót, október 10-ig lesznek kiállítva a képek. Megbeszéltük a részleteket. Ismerős pszichiáter mond bevezetőt a megnyitón, – aki szívesen vállalta. Elkészültek a meghívók. Olyan jól néz ki Attila rajza a borítólapon. Sok meghívót küld ki a Könyvtár, többet én adok át személyesen ismerősöknek. Attila gőzerővel dolgozik. Nem gondoltam, hogy ennyire átérzi a kiállítás jelentőségét. Örül, s ki tudja, hány képet fog még rajzolni, persze, már 80 képet leadtunk, biztos nem lehet többet kirakni. Nem gondoltam, hogy lesz valami az egészből, s lám, mégis sikerült. Olyan öröm tölt el, hogy beteg gyermekem ilyenben részesülhet.

Eljött a kiállítás napja. A bejáratnál egy csoporttal találkoztunk: Attila fölismerte Dunakesziről érkezett barátait, akiket egy törékeny, apró termetű nő, a fejlesztő-gondozó vezetett. Együtt mentünk az első emeleti galériára. Sok vendég érkezett, pótszéket kellett felhordani. Szép műsort szerveztek, amit fölvettek videóra, rajzai a helyi stúdiót fogják díszíteni. Hihetetlen számomra, nem gondoltam, hogy ilyen megható ünnepség lesz, s hogy ilyen sokan kíváncsiak Attila munkáira. Nagyon jó érzés volt látni a sok kedves ismerőst, akik mind elismerően nyilatkoztak a színes rajzokról, amiről a

Akadnak mélypontok az életünkben. Sorsunk nagy igazságtalansága, hogy a súlyos terhek elviselése nehezebb, mint akiknek kedvezőbb anyagi helyzet jutott, mert mi a vállunkon hordjuk a mindennapok terhét. Könnyebb (volna) elviselni a bajokat, ha útra kelhetnénk világot látni, és élményekkel tudnánk gazdagítani nehéz napjainkat… Az én életem is sokkal elviselhetőbb lett volna anyagi gondok nélkül.
És mégis, sohasem bántam meg, hogy Attilát világra hoztam, hogy beteg gyermekemmel kellett foglalkoznom. Megérte. Tapasztalatból tudom, hogy a szeretet csodát művel! Kárpótolt engem a sors sok minden másért; mert a sokak által elveszettnek hitt gyermekem olyan eredményt ért el – amihez sok egészséges ember sem jut hozzá –, hogy ennyire örül sikerének, hogy velem együtt boldognak érzi magát.


Kép mellékletek:
Attila kiállításon
Szigligeten buliban
Szigligeten énekel

A cikket írta: katalina

6 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. július 11. 16:22

megtekintés Válasz erre: katkat - 2010. július 1. 20:31

Nekem két gyermekből,az eggyik négyszer volt a klinikai halálba,a másik egy igen ritka és előre nem látható betegsé g miatt háromszor indult, és ment el azon az úton,ahonnan nagyon kevés ember jöhet vissza! Én igazán tudom,micsoda fájdalom ,harc ,kétségbeesés,megalkuvás,könyörgés,tud az ember életében bekövetkezni. Az egyik gyermekem a múlthéten "utazott " ,ráadásul idegen országban,másfél napig nem tért magához. Környezete feladni készült...

Én igazán megértem a helyzetedet. Nekem is nagyon sok utánjárást és pótfeladatot jelentett, hogy nem teljesen lehet az egészségesek közé sorolni. De amikor az orvosi ellenőrzésekre vittm őt, és láttam, hogy ugyanezen bajjal milyen súlyos esetek fordulnak elő, hálát adtam a Teremtőnek, hogy ő nem a legsúlyosabbak közé tartozik... Ezért én nagyon megértem, akik olyan nehéz helyzetekben, mint a Tiéd is, helyt állnak és teszik dolgukat.
2010. július 8. 20:39
Kedves Katalina gratulálok a kitartáshoz és a hithez, mely végig vezérelte nehéz utadat. Attila valóban egy szép gyöngyszeme életednek. Nagyon nagyra becsüllek azért, hogy képes voltál egyedül is kitartani és végig mellette szerintem néha önmagadat is feladva kitartani a mellett, ami jó a gyermekednek. Reméljük lesz még Attilának kiállítása és lesz olyan hozzáértő ember is, aki valóban felkarolja, és jót akar majd számára mint Te magad. További minden jót, kitartást puszi Éva
2010. július 4. 19:31

megtekintés Válasz erre: katalina - 2010. július 4. 17:57

Köszönöm a nagyon kedves szavaidat. Én sem szeretem a "beteg" kifejezést, de sajnos a Down mégis csak egy betegség megjelölése. Egy kedves doktornő volt a szomszédunk Attila kicsi korában, s ő értékelte Attila képeit, mivel amellett, hogy ilyen orvosi képesítése van, még képgyűjtő is, tőle hallottam Down syndróma kifejezést, azóta én is szívesebben jelölöm így. Sosem szégyelltem, mindig magammal hurcoltam Attilát. Persze, amíg fenn tudtam tartani egy kocsit, sokkal könnyebb volt. - De nem mindenki gondolkodik így. Ismerősünknél a fia anyjánál tartották a már több mint 20 éves kislányt, s nem akarom itt részletezni, mi lett belőle... Szegény olyan, mintha erdőbn élt volna magában... Én ifjú korától elengedtem, iskolába is Bpestre járt, s most is van egy fenntartott helye egyik intézetben (pedig nem olcsó a fenntartása), s így most én is el tudok menni egy háromhetes fürdőbe, ahol kezeltethetem rozoga alvázaimat... S tudom, hogy neki ott jó helye és barátai vannak.
Amíg dolgoztam, addig kellett egy ilyen hely, mert nem lehetett magára hagyni. Szüleim - akkor - Balaton mellett laktak, nagyon jó volt, mert a lányommal és nagyobb fiammal együtt mindig a nagy vakációkban oda mehettek, nekem kevesebb szabadidő jutott. De ők messze éltek tőlünk, csak a szünidőkben segíthettek ki úgy, hogy akkor nem volt Intézetben. Nyugdíjas korom óta azonban alig kell őt oda beadnom. Együtt járunk irodalmi táborokba is, ő rajzol, mi meg verseket-novellákat olvasunk és írunk olyankor.
Kösz - a látogatást!

Ej, de ragaszkodsz hozzá! :))) Dehogy betegek, MÁSOK.
Én tudod mit nem szerettem soha? Még gyermekkoromban hallottam róluk így: mongol idióták. Na, ezt kifejezettem visszataszítónak éreztem. Hála, már sokan nem is tudják, mit takar. Valamit olvastam itt a neten róla, hogy elavult kifejezés. Szerintem meg buta elme szüleménye volt.
Szégyellni én sem szégyellem, de azt Te is tudod, mennyire nem tolerálja még a magyar. Megbámulja és csodálja olykor őket. Ez bánt még ma is.
Ilyen bentlakásos iskolára lenne lehetőség, de meg sem fordult a szülők fejében se. Alkalmatlan is lenne ez csöpp lány oda, hiszen annyira családcentrikus. Bár táborban volt már. Úszik, lovagol, kutyaterápiára jár. Nem tudom mi lesz majd a későbbiek folyamán, mert mi még csak kamaszok vagyunk. :)))

"Rozoga alvázaidnak" kellemes töltődést! :)))
2010. július 4. 17:57

megtekintés Válasz erre: Laura - 2010. július 3. 17:21

Jó, hogy megemlítetted írásod Katalina, így olvastalak most, s már értek sok mindent. Olvasás előtt ráklikkeltem a képre, és egyből tudtam...
Minden eset hordoz azonos és egészen eltérő dolgokat. Attilában és Grétiben közös az alap, a Down-szindróma. Attila születése óta sokat fejlődött az orvostudomány. Bizonyíték rá a mi kettő műtétünk is. ( Bár még csak az elsőről írtam.) Biztosan kicsivel-sokkal? ( mit tudom én kívülálló...) könnyebb lett volna, ha közösen nevelitek. Nálunk van anya- apa, és még sem egyszerű. (Másik mamát és magam meg sem említem.) Mindezt TE egyedül tetted. Elismerésem érte.
A kiállításához tényleg gratulálok! Tehetséges legény. :)
Végig zavart, hogy betegnek titulálod Attilát. Nem. Ők nem betegek. Ha betegek lennének, akkor volna remény a gyógyulásukra, de itt állapot áll fent. Nevezzük őket másoknak, mert azok is valójában!

Legyen sok örömetek az életbe! Szeretettel: Laura

Köszönöm a nagyon kedves szavaidat. Én sem szeretem a "beteg" kifejezést, de sajnos a Down mégis csak egy betegség megjelölése. Egy kedves doktornő volt a szomszédunk Attila kicsi korában, s ő értékelte Attila képeit, mivel amellett, hogy ilyen orvosi képesítése van, még képgyűjtő is, tőle hallottam Down syndróma kifejezést, azóta én is szívesebben jelölöm így. Sosem szégyelltem, mindig magammal hurcoltam Attilát. Persze, amíg fenn tudtam tartani egy kocsit, sokkal könnyebb volt. - De nem mindenki gondolkodik így. Ismerősünknél a fia anyjánál tartották a már több mint 20 éves kislányt, s nem akarom itt részletezni, mi lett belőle... Szegény olyan, mintha erdőbn élt volna magában... Én ifjú korától elengedtem, iskolába is Bpestre járt, s most is van egy fenntartott helye egyik intézetben (pedig nem olcsó a fenntartása), s így most én is el tudok menni egy háromhetes fürdőbe, ahol kezeltethetem rozoga alvázaimat... S tudom, hogy neki ott jó helye és barátai vannak.
Amíg dolgoztam, addig kellett egy ilyen hely, mert nem lehetett magára hagyni. Szüleim - akkor - Balaton mellett laktak, nagyon jó volt, mert a lányommal és nagyobb fiammal együtt mindig a nagy vakációkban oda mehettek, nekem kevesebb szabadidő jutott. De ők messze éltek tőlünk, csak a szünidőkben segíthettek ki úgy, hogy akkor nem volt Intézetben. Nyugdíjas korom óta azonban alig kell őt oda beadnom. Együtt járunk irodalmi táborokba is, ő rajzol, mi meg verseket-novellákat olvasunk és írunk olyankor.
Kösz - a látogatást!
2010. július 3. 17:21
Jó, hogy megemlítetted írásod Katalina, így olvastalak most, s már értek sok mindent. Olvasás előtt ráklikkeltem a képre, és egyből tudtam...
Minden eset hordoz azonos és egészen eltérő dolgokat. Attilában és Grétiben közös az alap, a Down-szindróma. Attila születése óta sokat fejlődött az orvostudomány. Bizonyíték rá a mi kettő műtétünk is. ( Bár még csak az elsőről írtam.) Biztosan kicsivel-sokkal? ( mit tudom én kívülálló...) könnyebb lett volna, ha közösen nevelitek. Nálunk van anya- apa, és még sem egyszerű. (Másik mamát és magam meg sem említem.) Mindezt TE egyedül tetted. Elismerésem érte.
A kiállításához tényleg gratulálok! Tehetséges legény. :)
Végig zavart, hogy betegnek titulálod Attilát. Nem. Ők nem betegek. Ha betegek lennének, akkor volna remény a gyógyulásukra, de itt állapot áll fent. Nevezzük őket másoknak, mert azok is valójában!

Legyen sok örömetek az életbe! Szeretettel: Laura
2010. július 2. 08:36
Kedves katkat! Neked sem lehet könnyű a küzdelmde gyermekedért, de egy anyában ilyenkor és mindig olyan erő költözik, hogy az nem mérhető! Kitartást kívánok neked is, megérdemled te is példakép lehetsz sokunk számára! Anyaságból és küzdelemből csillagos 5-ös!üdv Orsolya
2010. július 1. 20:31
Nekem két gyermekből,az eggyik négyszer volt a klinikai halálba,a másik egy igen ritka és előre nem látható betegsé g miatt háromszor indult, és ment el azon az úton,ahonnan nagyon kevés ember jöhet vissza! Én igazán tudom,micsoda fájdalom ,harc ,kétségbeesés,megalkuvás,könyörgés,tud az ember életében bekövetkezni. Az egyik gyermekem a múlthéten "utazott " ,ráadásul idegen országban,másfél napig nem tért magához. Környezete feladni készült...
2010. július 1. 17:32
Kedves Katalina! Bátorságod és önfeláldozásod, és még nagyobb anyai szereteted minden anyának példaképként szolgálhat! Erőt, egészséget kívánok neked a jövőre nézve! üdv Orsolya
2010. július 1. 17:04

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2010. július 1. 09:20

Kedves Katalina!Nagyon bátornak és erőnek tartalak, hogy így kiállsz gyermeked mellett és én sem tennék másképpen! A gyermek a legnagyobb adomány az életben és mi küzdünk értük tüzön.vizen át! üdv Orsolya

Kedves Orsolya!
Mit lehet mást tenni, egy olyan gyermeket magára hagyni, borzasztó felelőtlenség lett volna, hiszen még születése előtt felajánlottak egy másik döntést nekem. Tehát én választottam, ezért dupla felelősséggel tartoztam, hogy mindent, amit erővel elbírok, megtegyek érte. Ma már flnőtt ember, még sem lehet magára hagyni. Ha másként tettem volna, egész életemet lelkiismeret-furdalás gyötörné. Így csak fáradt vagyok, de lelkileg kiegyensúlyozottan!
2010. július 1. 17:00

megtekintés Válasz erre: kiki64 - 2010. június 30. 22:23

ekkora erő, a szeretetről nem is beszélve!!!
:)
szép írás

Hogy szép-e az írás, vagy nem, nem is az a lényeg, hanem megtörtént valóságot örökítettem meg - másoknak is okulásért.
2010. július 1. 16:58

megtekintés Válasz erre: ginesz - 2010. június 30. 22:03

Megható cikk. Nincs kilátástalan helyzet, csak tehetetlen ember. Gratulálok hogy egyedül helytálltál a családban a gyerekeid érdekében.Nem lehetett könnyű.Gratulálok külön Attilához is!

Igen, egyedül, mert így hozta a sors. Bizony, egy rendes családapával, együtt a szüőknek könnyebb lett volna, de az egyik felelőtlenül meghátrált. Nekem kellett pótolnom a hiányát, ezért duplán nehéz volt. De olyan tipus voltam és vagyok, hogy bírom a nehéz csomagot is cipelni. Úgy éreztem, nekem ezt rendelték, eleget akartam neki tenni. Nem volt könnyű, de voltak és vannak olyan pillanatok, amiért érdemes és érdemes volt megtenni. Nem bántam meg.
2010. július 1. 09:20
Kedves Katalina!Nagyon bátornak és erőnek tartalak, hogy így kiállsz gyermeked mellett és én sem tennék másképpen! A gyermek a legnagyobb adomány az életben és mi küzdünk értük tüzön.vizen át! üdv Orsolya
2010. június 30. 22:23
ekkora erő, a szeretetről nem is beszélve!!!
:)
szép írás
2010. június 30. 22:03
Megható cikk. Nincs kilátástalan helyzet, csak tehetetlen ember. Gratulálok hogy egyedül helytálltál a családban a gyerekeid érdekében.Nem lehetett könnyű.Gratulálok külön Attilához is!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: