Legyél átkozott!
Látogatók száma: 49
Mikor anya-lánya leül beszélgetni, s a lány erőt vesz magán, s kimondja azt, amit mindig is elnyomott a lelkében.
Válásom utáni második vagy harmadik évében történt, mikor a lányommal boltba mentem, épp akkor jött felénk anyám. A lányom arca szinte elsápadt - ez annak tudható be, hogy másnap úszni mentünk, s felvetődött benne az, netán dugába dől a tervünk -.
Mondtam anyámnak, hogy tegye le a táskáját, de inkább jött velünk.
Beszélgettünk. Azaz inkább Ő beszélt, s majdnem, hogy felháborodott azon, hogy a régi lakásunkban másokat talált, s Ők mondták meg, hogy itt lakok.
Arra már nem is igen emlékszem, hogy mondtam - e neki valaha, hogy elváltunk, de szerintem nem. Hisz előre tudtam a reakcióját, szinte örült, ha a gyermekeinél bármiféle gond adódott. Ez arra vezethető vissza, hogy az Ő élete sem volt leányálom, de arra végképp nem volt joga, hogy minden gyermekének tönkre tegye a gyermekkorát!
Arra emlékszem, hogy beszélt valamilyen nemzetközi válságról a politikai életben, mire Én csak unottan annyit mondtam, hogy nem érdekel, épp elég a saját életemet megoldanom. Hiába is kérdezte, miért nem szóltam neki, hogy egyedül vagyok biztos, hogy nehéz, valahogy elengedtem a fülem mellett megjegyzéseit.
Bevásároltam.
Hazaértünk. Hellyel kínáltam. S, csak nézett, vizsgált, de szótlan maradtam.
Egy álmom jutott az eszembe. Az jelent meg, hogy nagyon el szerettem volna mondani anyámnak azokat a fájó dolgokat, amelyek már harminc éve gyötörtek nap, mint nap, de valamelyikünk meghalt, s nem volt már rá lehetőségem.
Most sem úgy álltam az egészhez, hogy kitálalok. Vártam. Majd az időjárás, meg sok minden szóba került, de amikor láttam, hogy szeme kezd feltűnően mozogni sejtettem, hogy megint "beindult" az agya. Úgy is lett. Elkezdte a gyermek koromban legalább tízezerszer hallott, sőt átéltek eseményeit taglalni, mikor csak egyszer rá szóltam, hogy hagyja abba, mert már nem érdekel. Szeretném a gyermekkoromat eltemetni, s legfőképp elfelejteni.
Anyám szeme elkerekedett, csodálkozott. Igen azon, hogy mertem szólni, kinyitni a számat. S, még mindig nem azt latolgattam, hogy kitálalok, csak véget akartam vetni a régmúltnak. Ám csak folytatta, hogy apánk így, meg úgy...
A lányom ekkor ment ki a teraszra sepregetni, s a beszélgetés végéig seperte azt. Nem akart szemtanúja lenni, ám fültanújává vált.
Na, ekkor elkezdtem. Meséltem és közben kérdeztem, mit miért tettem, tettünk. S, rátértem anorexiás korunkra, persze nem ezt a szót használtam. Szembesítettem azzal a ténnyel, hogy egy fityingbe sem került a kollégiumi ellátásunk, sőt elég szép ösztöndíjat kaptunk, amit mindig elraktunk, mert ruhákra sohasem kaptunk pénz, csak kajára. S, miért voltunk mégis csontsoványak? Mert azt is inkább elraktuk, hogy elviselhető kinézetünk legyen, s itt nem a márkára gondoltam, hanem csak egyszerűen normális öltözetre.
Ekkor hirtelen felállt, szeme tovább forgott, felvette a cipőjét, megfogta a bejárati ajtó kilincsét, s csak ennyit mondott.
"Légy átkozott!"
S, kiviharzott a lakásomból.
Azt már nem is említettem, mikor hét és fél hónapos terhes voltam a lányommal, elmesélte, hogy büntetésből vagyunk a világon, amivel olyan nagymértékű depressziót okozott nálam, hogy leírni is igen nehéz lesz.
Elment.
S, ha szabad ilyet mondanom, megnyugodtam, megkönnyebbültem.
Végre felszabadultam gyermekkorom terhe alól.
A cikket írta: kiki64
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
:(
Vigasz ölelésem: Lyza
ölelésed elfogadom
:)
:)
:)